Főtisztelendő Uraim, Krisztusban Kedves Gyászoló Rokonság és Közönség! Dr. Dávid László pápai prelátus, nyugdíjas kolozsvári plébános temetésére hívott össze minket, az örök életben hívőket a Teremtő Úristen. Bár az élet rajongói, féltői vagyunk mindnyájan, mégis egész nehéz súlyával tudjuk a Szentírás rövid törvényét: „Elvégeztetett, hogy minden embernek meg kell halnia.” Ősidőktől fogva nekifeszül ennek a sziklafalnak az emberiség minden tudománya, de azon eddig senki átlendülni nem tudott. Csak formáiban változnak, hogy meghalnak ifjak és ősz öregek, nagyszellemű vagy egyszerű emberek, milliárdosok vagy földszegények.
Néha a megszokottságon áttörnek halálesetek, s gyászolónak érzi magát és vesztesnek az emberek nagy közössége is. Köztudott tény, hogy az ateista uralom első húsz esztendejében az egyházmegyénk nyolcvankét papja járta meg hite védelmében az ország börtöneit.
Dávid László testvérünk a Gyulafehérvári Egyházmegye olyan csoportjához és történelmi nagy próbájához tartozik, mint Isten szolgája Márton Áron és Erőss Alfréd püspökök, vagy mint Maczalik Győző püspök, Boga Alajos, Sándor Imre, Gajdátsy Béla, akik életüket veszítették el börtönökben mint mártírok. Életüket olyan alapvető isteni igazságokért áldozták fel, amelyek mindig és most is egy békés, nyugodt és javakban mindenütt bővelkedőbb világba akarják terelni az emberiséget az istenhit útjain.
Megdöbbent maga a feladat, hogy az én Laci barátomnak és édesebbnek nem is nevezhető testvéremnek végezzem a temetési miséjét, aki társa voltam az ólombányában, ahol kétségbeesett, sürgető kiáltásával kétszer mentette meg az életemet, és lakótársa voltam a börtönök celláiban, és én, aki ennek a különös gyulafehérvári halálra szánt felvonulásnak a végére maradtam, utolsónak. Nem tudom, hogyan és miért. A jó Isten tudja, aki nem a halálnak, hanem az életnek Istene. Az elhunyt testvéremmel együtt csodálkozhattunk, hogy a börtönben elmulasztott 4800 szentmise után még annyiszor az oltárnál állhattunk, s a börtönök szigorától elkínzott, reményvesztett kollégák helyett fényes templomokban és hívő népünkhöz szólhattunk.
Csak csodálkozhatunk azon is, hogy meddig ér el még a földi világ és az emberi szertelenség. Korunknál fogva majdnem az egész évszázadunknak tanúi voltunk. Csak harctereken kétszer félszáz millió embert vesztegettek el, és ami utána maradt, félszegek, árvák, üszkös falvak és városok, általános nyomorúság se tanítottak meg eléggé arra, hogy legyünk egyszer jó testvérei is és ne csak mindig Káinjai egymásnak. Milyen baljóslatú vakság, hogy nem tud vagy nem is akar rendet teremteni ez a világ a szomszéd testvérek között, hogy ne öljék meg testvérgyilkosként egymást, de repülve repülnek, mint vészmadarak, ha megérzik távoli kontinensen a benzin illatát. Úgy tudjuk, és elég félelmetes tanúnak maradtunk itt mindketten még huszonnyolc évig, hogy bizonyítsuk, nem a börtön a legnagyobb szerencsétlenség a világon, amit teremteni tud a megveszekedett ember. Láttunk rosszabbat és kínosabbat is a hosszú börtön után.
Kedves Testvéreim! Ezt az életet, ezt a világot megronthatják az emberek a maguk kockázatára és szerencsétlenségére, de mi más eszmékkel, más meggyőződéssel jöttünk ide végtisztességet adni a viszontlátás jegyében boldogult atyánknak és jó testvérünknek. A koporsót bár szemünkkel látjuk, de átmelegíti a hitünk, hogy nincs halál, nincs koporsó, hanem csak átváltozás és megdicsőülés. Tudjuk, hogy a világot nem mi, emberek teremtettük. Nem is mi kormányozzuk. Egy a Megváltónk is, Jézus Krisztus, aki egyszer és saját kontójára váltotta meg az egész világot. Tudjuk, nem végződik utunk halálhatárkővel, hogy boldogok a lelkek, akik az Úrban hunytak el.
A Lázár halálán kesergő Mártának mondotta Krisztus: „Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki bennem hisz, ha meg is halt, élni fog. Minden, aki bennem hisz, nem hal meg örökké. Hiszed ezt?” (Jn 11,25–27). Hisszük a feltámadást. Hiszünk olyan isteni tényekben és igazságrendszerben, amely sem időben, sem térben nem téveszti útját és eredményeit. Saját életünk igazolja a zsoltárost, hogy: „Közel az Úr azokhoz, akik őt szólítják, mindazokhoz, akik őt igaz szívvel hívják” (Zsolt 144). A kafarnaumi ígéret tudatában élünk: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54).
Boldogult testvérünk életében sem a börtön a fénypont, hanem az apostolkodás és népek állandó hívása, hogy jöjjenek olyan közel az Istenhez, mint az eledelünk a kenyér. Ha kell és kedves a boldogság nekünk, azt ne a pénztárcánkban keressük, hanem a boldogító Isten lelki gazdagságában.
Még a koporsó mellett is drága nekünk Szent Pál felhívása: „Ne szomorkodjatok, mint a többi, akiknek nincs hitük” (1Tessz 4,13). Testvérünknek a nagy, hosszú lelki böjt után is adott még az Isten tízezernyi szentmisét. Az Isten kenyerén élve őrizte meg nagy hite mellett állandó jókedvét és lett mindenkinek szerencséje, akivel találkozott. Tudta, hogy kiben hisz, és ezzel táplálta másokban is a csalhatatlan reményt. Élete kincs az Egyházunknak és drága öröksége rokonságának. Csak ennek örömében tudjuk kifejezni részvétünket rokonainak és mindenkinek, aki őt szerette és tőle búcsúzik. Drága jó Laci! Ha az Úristen irgalma megengedi, jövök én is nemsokára, a viszontlátásra!
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 462–464. old.
Fénykép: Pixabay
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
