Szeretett Jó Híveink! A három szent napot, amelyet számotokra Nagyenyed lelki tűztől lobogó plébánosa megrendezett, a mai első olvasmány a szentmisénkben így foglalná össze: „Ujjongva örvendünk, mert ő velünk marad, e szent hegyen az Úr oltalma mindig megmarad” (Iz 26,9). Amiket hallottatok és együtt imádkoztatok, az nemcsak ujjongásra hangolás, hanem isteni ígéret, amit útitársul magatokkal visztek. Nem nyűg az életetekben, kárörvendő, irigy lény, hanem gondos édesapa és bajotokban segítő, örömeiteknek a jóban együtt örvendő legjobb barát.
Nem voltatok ti sem a biztatásokat megunt gyermekek, hanem felnőtt és időben kipróbált emberek, akik a szentleckében Szent Pállal mondják: „Tudok nélkülözni, de a bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: jóllakáshoz és éhezéshez, bővelkedéshez és nélkülözéshez.” Hozzátehetitek a következtetést is: „Mindent megtehetek Istenben, aki megerősít engem” (Fil 4,12–14). Nem rejtem el azt se, amit Ti most gondoltok, hogy legtöbbször rossz volt a mérleg, mert a gyakran visszatérő nehézségek, megpróbáltatások úgy összesűrűsödtek, hogy nem látszott ki közülük az örvendeni való. Megvan a hajlam bennünk, hogy félszeg bal szemmel a jót is rossznak lássuk. A jó és rossz mérlege is embertől emberig másképpen billen. Sokszor a keserves könnyek és zokogások miatt nem halljuk meg az evangéliumi ígéretet: „Az Istent keresőknek minden javukra válik.” De a legjobban kínlódók és elhagyottak is elmondhatják egyik nagy írónkkal a nehéz sors nyitját: „A szolgaalázatot, amellyel egyetlen beszélőtársul az Istent elfogadta.” Ezek is elmondhatják az íróval: „Mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő, szép csendesen ereszkedünk alá, mint a toronyóra súlya, nincs kéz, amely az órát még egyszer felhúzná” (Sütő András).
Meg ne botránkozzatok, hogy ezeket szerintetek egy püspöksüveggel díszelgő öreg mondja, aki talán úr volt egész életén át. A látszatok mögött ott áll egy kis pásztorgyerek, aki 9–11 éves korában a magas hegyek között volt a maga gazdája, gyalog járta hat kilométerről a gimnázium osztályait, akit csak a reverendája címezett először Tisztelendő úrnak, s restelkedve csodálkozott, hogy tíz testvér közül reá esett ez a megkülönböztetés. Mielőtt a misekönyvet kezébe vette, a fizikai munka minden fajtája ismerőse volt. Szerencséjére legyen mondva, mert életében még a 13 év börtön súlyát se ismerte a legrosszabbnak, s meggyűlt benne a bátorság, hogy püspöksége idején, az Isten és hit ügyeiért, ha muszáj volt, szembeszálljon az állammal és a diktatúrával is. Végső elszámolása 84 éves korban az, hogy hálát adjon az Istennek, mert minden bajjal, betegséggel megáldotta. Két éve, amióta nyugdíjban van, mind csak azokat bánja, amit önmaga hibázott, és csodálja jótetteiben az Istent imádságaiban.
Milyen jó, hogy megadta a Jó Isten nektek is a vezetőt azon az úton, amelyen megtalálhattátok a legőszintébb önmagatokat. Nincs szerencsésebb ember, mint akit az evangélium szerint meghívott az Isten a neki szánt menyegzőre. Milyen kár az élet sürgősségei miatt az Isteni hívásra is süketnek lenni. És
milyen jó néha az összes gyarlóságainkat is számba venni, bűnbánati legszebb ruhába öltözködni, az Isten legszebb lakomáján tisztán, ártatlanul szent testével és vérével táplálkozni összejönnünk.
Kedves Jó Hívek! Keservesen tudjátok, hogy rosszul sikerült korszakunkban az öregeknek, korosabbaknak, mindig oktatóknak nem nagy az értékük azok előtt, akik zenétlen zenére ficánkolnak. Ez az ő bajuk, mert azt gondolják, hogy csak egy nap a világ és egyetlen csók az életük, mint a háború alatti nóta mondja. Nem kell kétségbeesnünk, majd reájönnek, hogy
költőien szép tartalomra lehet igazi dallamos zenét szerkeszteni és a természet el nem rontott harmóniájára kell egybevenni a zenekarok hangszereit.
A Szentírás felcsillogtatja az öregek értékeit Ábrahám, Izsák, Jákob pátriárkákban. A nagy vezéreket Mózes személyében, Nátánáel és a többi prófétákban, akik Dávidnak és a többi nagyoknak is adnak figyelmeztetéseket, és a fejükre olvassák nagyobb bűneiket. Azt is jó tudnunk, amire a türelmes Jób tanít: „Nem az öregkor, hanem Isten lelke tesz bölccsé” (Jób 38,7). A Jelenések könyvében 24 öreg alkotja a szenátust a Bárány körül, akik állandóan dicsőítik Őt (Jel 14,3). Ha nagyon meg akarja lepni az embereket az Isten, Zakariás felesége, Erzsébet és Ábrahám felesége, Sára öreg korában szülnek híres férfiakat. De a Szentírásban sem mind szentek az öregek. Az írástudók és öregek a legkitartóbb ellenségei Krisztusnak, mindent kiagyalnak, még a csodákat is felhasználják arra, hogy elítéljék. Viperák fajzatai még szolgálataikban is, és nem nyugszanak meg még Krisztus felfeszítése után se. Rosszindulatú ügyészként nézik Keresztelő Szent János működését, fogaikat vicsorgatva, ruháikat megszaggatva ítélik megkövezésre Szent István diakónust, mert az Isten lelke beszélt ellenállhatatlanul belőle. Korszakunknak volt olyan öregje is, akinek kezéhez 20 millió orosz vére tapad a háborún kívül is. Milyen jó nekünk tudni, hogy Szent Péter a szeretet láncaival fűzte eggyé és vezette Krisztushoz a római impérium minden részén élő híveit. S nekünk is az egész újszövetségi Szentírás szerint is
a szeretet tette az embereket testvérekké.
Megesik, és nem ritkán, hogy az emberi gonoszság tömeges gyilkolással tesz mártírokká, hősökké kortársakat. De mindenki egyedül áll és egyedül viseli a maga sorsát, egyedül ad számot tetteiről önmaga és az Isten előtt.
Kedves Jó Hívek! Nyilvánvaló, hogy mindegyiketek egy egész rokonságból, szülők, gyermekek, unokák keretéből jöttetek ki ezekre a szent napokra. Valamennyien ott lehetnek a gondjaitok között és imáitokban. Terjesszétek Isten elé a kéréseiteket s az ők kéréseit. Az Isten trónja az egyedüli a világon, amelynek nincsenek még lehetetlenjei se ahhoz, hogy teljesítse kéréseinket, kifogyhatatlan az Ő kincstára és jósága. Legyetek bizalommal iránta, de főképpen emlékezzetek meg a testi-lelki javakról, és legyetek hálásak, mert ez indíték lehet arra, hogy ezután is az Isten gondviselésének melegében éljetek.
Szent Lukács evangélista leírja, hogy az Úr Jézus Jeruzsálembe menet Szamaria és Galilea határvidékén járt, amikor meglepte tíz bélpoklos, kiáltozva: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Az Úr Jézus rájuk tekintett és csak azt mondta: Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak. Ezek útközben meggyógyultak, s közülük egy szamariai, látva, hogy ismét ép és a társadalom befogadja őt, visszatért és arcra borulva adott hálát neki. Van valami félelmetes abban, amikor az Úr Jézus kérdi tőle: Nem tízen voltatok, akik megtisztultatok? Hát a kilenc hol van? (Lk 17,11–19). Tele vannak kontinensek szegényekkel, éhhalálnak kitettekkel, s ezt nézik gazdag országok és emberek érzéketlenül, és világraszóló jelei vannak annak is, hogy akik tele vannak pénzzel és mindenféle földi javakkal, iskolázottsággal, felejtik ki életükből és egész világukból a leghamarább a Jó Istent.
Hálával és dicsérettel fejezzük be a szép napokat, de legszebb hála, ha senkit se felejtünk ki a tevékeny szeretetünkből, mert Istennek fiai vagyunk és egymásnak testvérei a világon.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 408–410. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
