Szeretett Jó Hívek! II. János Pál pápa Írországban, látogatása első napján, Szent Mihály, Gábor és Rafael arkangyalok napján, szeptember 29-én a főváros, Dublin melletti Phönix mezején több százezres tömeg előtt arról beszélt, hogy az írek több ezer éves keresztény hitének központja az Eucharisztia volt. Abban teljesedett ki a népnek Istenhez kötött sorsa és lett szerencséje, hogy megértette Krisztusnak feléjük nyújtott kezét az ígéretben: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).
Ma, az 1980. év kezdetén, amikor az egyházmegyei örökös szentségimádás elindul, nekünk is az a gondolatunk, hogy egész éven át mind és mindenütt az Eucharisztia közösségén át, kéz a kézben kell együtt járnunk Krisztussal. A pápa Írország múltját és jövőjét, mint velük együtt a világ népeinek szerencséjét is az Istennel való egyesülésben látta, amely az Eucharisztiában valósul meg. A jeruzsálemi coenaculumból elindulva az Eucharisztia írja meg az emberi szívek és az emberi közösségek élete történetét. Gondolt a pápa először azokra, akik Krisztus testén és vérén táplálkoztak életükben, de hitükért adott halálukban is magukkal hordozták az örökélet zálogát. Nemcsak azok, akik ma szentmisére összegyűlnek, milliók ünneplik az Istennel való egység titkát, hanem mind, akik évezredeken át a szentek közé jutottak. Az Istennel való közösség formálta át az ősök hitét is, akikről az Eucharisztiában egyesülve mi is mindig megemlékezünk. Az ő jelenlétük által lesz gyümölcsözőbbé az élőkért való imádság, akiknek ma meg kell találniuk a második évezredvégi feladatokat, annak útjait és eszközeit.
A ma emberének szembe kell néznie – mert nem lehet mentes ettől – mindazzal a hatással, amelyet a mostani ideológiai tájékozódás és civilizáció haladása reákényszerít. A materializmus, amely a közvetítés minden eszközeivel mindenhol jelen van, senkit se kímél meg attól, hogy belső szentélyében is megtámadja. A szabadság címén lerombol olyan utakat, amelyeket az emberek és a társadalom örök érvényűeknek tartottak. Kétségbe vonja magát az életet mint szent dolgot, a házasság felbonthatatlanságát, férfi és nő Istentől jól elrendezett viszonyát, magának az anyagnak igazi és igazságos rendeltetését. Megkísértette a tömegeket a szabadosság a dolgok használatában és hogy emberségüket is egyedül a jómód mértékében lássák. Velejár az indulat, hogy minden úton-módon megszerezze azokat, és önzően féltse másoktól azt, ami már teremtésében is közös. Együtt jár az anyagi világszemléletével az erkölcsikorlát-nélkülisége is, amelyet szintén a szabadság címén igényel magának, akármennyire káros lehet másoknak vagy szélsőségeiben az egész közösségnek, mert nincs már tetteinek normája és határa. Odalett a felelősségérzet is és odajuthatnak népek, hogy az igazságosság címén teszik azt, ami lényegében igazságtalan, s az ártatlanság szerepében viszik végbe, amiért mások olyan botrányosan és kínosan szenvednek.
Ezért kellene mennél mélyebben gyökerezni Krisztusban, aki az út, az igazság és az élet, s aki az Eucharisztiában a nagy tájékozatlanság közepette az egyesítő szeretet minden erejét és világmozgató energiáját adja. A Megváltónak legmagasztosabb áldozata az emberekért nyilván testének és vérének felajánlása. A legnagyobb győzelme is a halál felett, amit nekünk, mint örökséget ebben továbbadott. A legnagyobb ígéretet is ehhez fűzte: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Ez a világ értékrendjének legfőbb magaslata és a szentmise is a megváltásunk ünneplése és záloga. A szentmisében köszönjük meg az Atyának, hogy a Krisztus vérében szerzette meg nekünk a megváltást.
Ugyancsak az Eucharisztia jele és létrehozója az Egyház egységeinek is. A II. Vatikáni Zsinat szerint az Eucharisztiában van az Egyház minden lelki kincse (PO, 5.), a keresztény hívő népeknek pedig nem is lehet soha magasztosabb cselekedetük, mint amikor ünnepeik szentmiséin teljesítik Krisztus hagyatkozását: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Az Eucharisztiából merítjük az erőt és a szeretetet, hogy életünknek keresztény jellegét megadhassuk. Ebből telítjük a bátorságot, hogy a társadalomban megtaláljuk bármilyen munkakörben az igazi szerepünket, legyen az politikai, gazdasági, kulturális vagy kézműves foglalkozás. Egyetlen nép sem élhet meg múltjának nagyságából és dicsőségéből. A jelenben kell harmóniába hoznia az igaz hitet az igaz tettekkel. Itt és most kell megszentelni a gondolatainkat, tájékozódásunkat, a másokkal való kapcsolatainkat. Az Eucharisztia nagy felhívás arra, hogy követői legyünk Krisztusnak, igazak a beszédünkben, nagylelkűek a tetteinkben, figyelmesek és becsületesek a mások jogaival szemben, készek a személyes áldozatokra, igazságosak és bölcsek a családjainkkal, másokkal s különösen a fiatalokkal szemben. És sohase feledni, hogy az egész világ sorsának részesei és kitevői vagyunk. Szüleink, gyermekeink, testvéreink és öregeink gondozásában mutatkozik meg, hogy mennyit értettünk meg a világból és az Eucharisztia áldozatából. Főbizonyságunk marad, hogy meg tudunk-e bocsátani azoknak, akik minket gyűlölnek vagy nekünk rosszat tesznek. Emlékeznünk kell Krisztus különös figyelmeztetésére: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsoltam nektek” (Jn 15,14,).
Szeretett Jó Hívek! A pápa beszédében azt mondotta, hogy az Eucharisztia mindig egy nagy felhívás a megtérésünkre. S egyúttal mindig meghívás a lakomára. A mi életünk iránytűje sokszor hibázik, de a felhíváskor mindig reádöbbenünk, Krisztus asztalánál csak mint az evangéliumi „új emberek”, új teremtmények jelenhetünk meg, és így lesz az Eucharisztia segítségünkre, hogy a Rómaiakhoz írt levél szerint: „Ne hagyjuk magunkat legyőzni a rossztól, hanem a jóval győzzük le a rosszat” (12,21), a szeretettel a gyűlöletet, a buzgósággal a szívaszaló közömbösséget.
Az Eucharisztia vezet el minket a bűnbánat szentségéhez, amely kijavítgatja, amiket mi az iránytűtől eltérő veszedelmes utakat tettünk. A rekonciliáció mindig új kézfogás Krisztussal, új kezesség a jó útra. Embernek és világnak nem lehet nagyobb veszedelme, mint amikor az emberek a legnagyobb rosszra is azt mondják: Dehogy bánom, csak azért is még kegyetlenebbül teszem a rosszabbat. Ez az, ami a háborúkban világégéssé szokott elhatalmasodni. A penitenciában az ember megkapja újra ártatlanságának nagy kincsét, amikor hallja Krisztus szavait: „Megbocsáttatnak a te bűneid” (Mk 2,5), és a világ szerencséje az útravaló, amivel távozik: „Menj és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11). Az önkéntes jelentkezés vége mindig az: „Én sem ítéllek el téged!” Az utóbbiért érdemes vállalni a megalázkodást és azután teljes lelki díszben összeölelkezni Krisztussal az Eucharisztiában, és megnövekedni nemcsak az Isten és egymás szeretetében, de emberségünkben is. XII. Piusz pápa szerint emberségünk felmagasztalásának ez az útja a Szentlélek Isten sugalmazására indult el az Egyházban (Acta Apostolicae Sedis 943, 235. old.).
Mindaz a szokás és szertartás, ami az Eucharisztia megbecsülése címén az Egyházban évezredeken át kialakult, egyúttal gazdagsága és erőssége a sorsát Istennel összekötő embernek. Legyen az a templom előtt elmenőben egy gondolat, kápolnában, templomban egy térdhajtás, szentséglátogatás, litánia, első péntek, betegáldoztatás, Úrnapi vagy Lourdes-i pompás körmenet, főképpen a szentmise, akár egy Eucharisztikus Világkongresszus keretében, mind fénypontjai az embernek és a világnak.
Egész évi egyházmegyei örökös szentségimádásunkhoz visszatérve egy konkrét jelben összefoglalhatok mindent, amit eddig mondani akartam. Mint karácsonyi ajándék érkezett Jézus születése napján a postával a jelentés, hogy egy hitközségben, ahol a hívek száma 790, a sorra kerülő szentségimádási napjukon, bár hétköznapra esett, 331-en gyóntak és áldoztak. A legelfoglaltabb munkás is megtalálta az órát és a Jézushoz való eljutás útját. Legyen áldott az Újév szent jele. Az út ez évben is nehéz, veszélyekkel megterhelt lehet, s azért kell nekünk jó útitársnak az igazság és az élet, Jézus az Oltáriszentségben. Az Ő nevében kezdjük el és az Ő nevében kívánok mindenkinek áldásos, boldog új esztendőt.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 364–367. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
