Évközi XXVI. vasárnap, A év, Ez 18,25–28; Fil 2,1–11; Mt 21,28–32.
Szeretett Jó Hívek! Amikor a második világháború elkezdődött, az angolokat teljesen felkészületlenül találta. Egyebek mellett nem voltak repülésre kiképzett katonáik. Ezt a nagy hiányt annak az alig nyolcszázat számláló civil repülősnek kellett kipótolnia, akik csak a sport és gyorsabb utazás kedvéért saját repülőgépeiket vezették. Nekik kellett felfogniuk az első esztendőben a német bombázó repülőrajokat. Lehettek bármilyen ügyesek és önfeláldozók, sorra lőtték le őket a jobban szerkesztett modern vadászgépek. Amikor már a nyolcszázból csak kettő maradt életben és az is tehetetlen rokkant, akkor mondotta az angol miniszterelnök a parlamentben, hogy az angolok sokasága sohase volt annyira beadósodva keveseknek, mint most a néhányszázzal szemben, akik életükkel megmentették Angliát az inváziótól, a németek partra szállásától.
Mi is eljöttünk közétek, a kevesek közé, akik néhány évvel ezelőtt misézésre alkalmas épületet vettetek, s most a célnak megfelelően átalakítottátok, hogy kifejezzük egyházmegye-szerte élő híveink örömét, a szép jelét, hogy
kevesek is tudnak nagy dolgokat véghezvinni, hogyha hajtja őket az élő hit, a lelkesedés, a bölcsesség, előrelátás.
Nem első hely, még ezen a nyáron se, ahol egészen új kápolnát vagy renovált templomot áldottam meg. De mindazokkal együtt a ti kis templomotok megáldása és megújulása
örvendetes jel, hogy élünk, nemcsak test szerint, de tetteinkkel is bizonyítjuk, hogy szeretjük az Istent, a hitünket, törődünk a lelkünkkel s nem akarunk elveszni tehetetlenségben.
Eszes embernek tulajdonsága, megnyilatkozása, hogy tudja, mit és miért cselekszik. S most mi is feltehetjük a kérdést: van-e még értelme a fáradságnak, áldozatnak, hogy templomunk legyen?
A feltett kérdésre határozottan válaszoljuk, hogy van célja és értelme a templomnak, éspedig két okból: mert
a templom ígér és a templom kötelez.
Hogy a templom ígér, azt a legkönnyebb megértenetek a sok ezer közül a következő és korszakunkban megtörtént esetből. Rómától észak-nyugatra a tengerparton fekszik Civitá Vecchia nevű kikötőváros. Ez a pápa szabad kikötője is, ahová vámmentesen érkeznek a világ minden tájáról a Pápai Államnak küldött áruk. Ma a Rómából hazatérő repülőgépe, ha felszáll a tenger melletti Fiumicino repülőtérről, egy hirtelen kanyarral éppen csak északi irányt vesz és a hetven kilométerre lévő Civitá Vecchia felett száll el. Felülről kikötője egy szabályos szép vonalnak látszik, amely a tengert a szárazföldtől elválasztja, a város pedig, mintha játékkockákból rakták volna a gyermekek, egy kis játékváros, bár lakói jóval meghaladják a százezret. Nos, 32 esztendővel ezelőtt, 1943-ban, amikor totális kegyetlenséggel folyt a második világháború, s közeli volt Itália megszállása, Civitá Vecchiában légiriadót jeleztek a szirénák, s mindjárt zümmögni, zúgni kezdettek a közeledő angol-amerikai bombázók. Tódultak az emberek az óvóhelyekre. Egy alig nyolcéves kislány, akit talán üzletbe küldöttek valamiért, a város piacán megzavarodva állt, s csak később ébredt reá a veszélyre. Aztán nyitva látta a piacra nyíló templom ajtaját, beszaladt, és kedvenc helyét megtalálva, a Mária-szoborhoz tapadt, amely kemény alapzaton állt a mellékoltár előtt. Bizakodva kérte: Mia Madonna! Én mindig szerettelek téged, ne hagyj elveszni! Aztán jött maga a pokol a gépeivel, rengett a föld, omlott minden, ahová csak elértek az ezerkilós bombák. Egy pillanat alatt a piac körül minden s maga a templom is rommá változott. Amikor elvonult a zúgó fergeteg és leülepedett a sok por annyira, hogy valamit látni is lehetett, előjöttek, mint valami vakondok, az emberek az óvóhelyekről. A romváros és romtemplom közepén egy kissé poros, de egészen ép Mária-szobrot találtak. Ugyanakkor szintén porosan, kissé megszeppenve a szobor mögül teljesen épen előjött az odamenekült kislány. Arca mind jobban megtelt örömmel és sokszor ismételgette a maga szép olasz nyelvén és szokásuk szerint: „Grazie Madonna, mille grazie!” Köszönöm, Szűzanyám! Ezerszer köszönöm! Ti most gondolhatjátok ezt az esetet akár mesének is, de én mielőtt másoktól részleteket hallottam volna, már az első héten a Messagero politikai lapból olvastam. Ezt az újságot pedig én jól ismertem cinikus, hittel, vallással gúnyolódó cikkeiről. S most a leíráshoz hozzáfűzte, hogy a szerkesztőségben azóta Isten és Mária nevét megilletődve ejtik ki.
Szeretett Jó Hívek! Azt mondottam, hogy a templomnak megvan az értelme, célja, mert ígér. Az elmondott csodás eset nem egyedüli példa még a háborúból sem, hogy mi mindent ígérhet a templom. Nem hiába szorgoskodtak az emberek, hogy templomot építsenek, ahol az Isten iránti hitüket, bizalmukat, kéréseiket kifejezhessék, mert a templom lakója az Isten, ott nem riadt menekült, nem védelmet kereső gyenge, hanem amint szoktuk mondani: keresztények menedéke!
Az ember, ez a kényes, különös, érzékeny teremtménye az Istennek, éppen amikor ép és minden kényelemmel berendezett a háza, amikor testében ép, egészséges, amikor mindene megvan, amit szeme, szája kíván, amikor ép a városa, falva, ahol lakik, s megtelnek a házak rádiók zenéjével, televíziók ernyői képekkel, olyan szerencsétlen lehet, mint aki elégett háza romjain ül és azokat siratja, mert csalódásoktól, kételyektől, félelmektől megkínozott a lelke. Minden lépésén úgy érzi, mintha saját élete romjait cipelné a hátán. Az egész föld világrészein és tengerein nem talál egy helyet, ahová terhét letehetné. Három és félmilliárd ember között él, s mégis úgy érzi, mintha senki segítsége, menedéke nem volna. A lelke gyökerén helyezkedtek el életének nagy terhei, mint valami időzített és fel nem robbant bombák, amelyek nyugodni nem hagyják. Nincs orvosság reá a patikában, nincs a klinikákon. Ilyenkor érzi meg, és jó, ha észreveszi, hogy
lelkével együtt minden kényes ügye az Istenhez tartozik.
Ilyenkor hallja meg a zsoltáros biztatását: „Az Úr erőm és pajzsom, Ő megsegít, Őbenne bízom! Népének az Úr erő, s oltalom, felkentjének üdv és bizalom!” Templomában érti leginkább Krisztus biztatását: „Jöjjetek hozzám mind, akik elfáradtatok és küzdötök, és én megenyhítelek titeket.”
Itt, a templomban kezd az ember párbeszédet az Istennel és az ő felszenteltjével. Itt mondja el mindazt, ami lelkében fáj és gyógyulást keres, itt akarja kiengesztelni az Istent börtönök fenyegetése nélkül. Itt határozza el magát a legszentebb, legnemesebb dolgokra, amelyek békét, megértést, előhaladást, pártfogást jelentenek másoknak is, s amiért, ha a világ piacain mondaná, bolondnak neveznék az élet spekuláns piócái. Itt mondja el és gondolja meg a család azon kérdéseit is, amit, ha otthon vitatna, csak veszekedés, félreértés lenne belőle és belső háború. Itt, a templomban, a Mindentudó Isten előtt tisztul meg az ember úgy, hogy vissza is nyerje ártatlanságának minden örömét. Nem szokás a romokra új házat építeni azok eltakarítása nélkül.
Amíg a lelkem romjait el nem takarítottam, addig nemcsak hitemben, de földi dolgaimban se építhetek tartós műveket. Az Isten adja vissza a tettek biztosságát.
Testvéreim! A templomnak van célja azért is, mert kötelez.
Szeptember 19-én ünnepeltük Szent Januáriusz vértanút. A Dél-Itáliai Benevento püspöke volt. Dioklécián császár üldözése idején Nápoly utcáján fejezték le. Hívei összegyűjtötték a vérét és azóta is a róla nevezett székesegyházban őrzik koponyáját és zárt üvegcsőben a vérét, s Nápoly védőszentje már az V. század óta. Évenkint kétszer, Pünkösd hetében és szeptember 19-e előestéjén az üveg eprubétát a koponyához érintik, s akkor, mint a feltámadás várakozása volna, folyékonnyá válik és így marad egy hétig Szent Januáriusz vére. 1940. május 11-én, Pünkösd szombatján láttam a csodát. Előtte térdeltem és kezemmel érintettem a vért tartó üvegcsövet. A nápolyiak méltán büszkék a rendkívüli ereklyére és az évenkint kétszer közöttük végbemenő csodás jelenségre. 1941–1942-ben még ott voltam Itáliában, amikor a nápolyiak ilyeneket kezdettek ismételgetni: „Minket nem érhet semmi veszély! Minket bombától, mindentől megment Szent Januáriusz!” Aztán 1943-ban, ugyanabban az évben, amikor a Civitá Vecchiai csoda történt, jöttek a légi erődök és olyan bombazáport zúdítottak Nápolyra, hogy romokban hevert utána a Via del Re, Nápoly egész főutcája is, amelyen Szent Januáriusz temploma volt. Összedőlt maga a templom. Csak a kápolna maradt épen a templom mellett, amelynek tabernákulumában Szent Januáriusz vérét őrzik. Szent Januáriusz vére is megmaradt, s modern zarándoklók tanúi lehetnek a pontos dátumra érkező különös jelenségnek.
Szeretett Jó Hívek! Ezekkel csak azt akartam mondani, hogy a templom kötelez. Ha ide állítottátok a ti házaitok sorába, felemeltétek boltozatát, tornyot építettetek, s benne megszólal a harang, azt akarja mondani, hogy titeket, szomszédjait, híveit kötelez az Isten. Kötelez arra, hogy minden utatok, minden szentmisétek és ájtatosságotok után valamivel jobbakká legyetek. Nem annyira az új téglák, falak, ablakok, színek, oltárok és virágok tanúskodnak a hitetek mellett, hanem a tetteitek. A régi Reviczky Gyula-verse szerint: „Égbe néző tornya magyarázza, hogy a templom a Jó Isten háza! Az emberek oda szoktak járni, kínjaik közt enyhületet várni.”
A világ mindenhol és nálunk is kíváncsi arra, hogy akik a templomba járnak, több emberek-e. Nem azt kérdezi, hogy mit kaptak a templomban, akik a Krisztus testét vették, hanem hogy mit kapnak embertársai többet azoktól, akik magukat vallásosnak mondják. Imádsággal, hitvallással tesznek-e tanúságot az Isten mellett, vagy Istent és embert gyalázó szavakkal mutatják, hogy még az Istent se veszik komolyan. Akiket a templomban megkereszteltek, azoktól várja, hogy megkönnyítsék munkahelyeiken mások keresztjét. Akik a templomban esküdtek hűséget, azoktól várja, hogy még csak ne is beszéljenek válásról, magzatölésről, hűtlenségről. A vallásos, Istenben hívőktől várja a biztató jeleket, hogy a családi élet valóban lehet a béke birodalma és szülők, gyermekek boldogsága. Akik emlegetik, hogy van mennyország és pokol, azoktól várja a nagyobb felelősséget és lelkiismeretességet munkában, áldozatokban, kíméletben.
Meggondolkoztat a mai evangéliumi két fiú viselkedése. Az egyik ígéri az atyjának, hogy kimegy a mezőre dolgozni, és nem megy ki. A másik egyenesen megmondotta, hogy: „Nem megyek… később azonban megbánta és kiment” (Mt 21,30). A templom pontosan erre kötelez, hogy aki azt járja, az Isten színe előtt gondolkozzon meg, és a jót, amire lustasága nem indítaná, mégis tegye meg. Kötelez arra is, hogy a rosszról, amire már elhatározta magát, végleg lemondjon, és úgy jöjjön vissza az emberek közé, hogy Krisztus tanítványára, saját testvérükre ismerjenek reá benne.
A templom tudja valósággá váltani mindazt, amire Szent Pál buzdít minket a mai szentleckében: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség és a részt vevő szeretet, tegyétek örömömet teljessé azzal, hogy egyetértetek, egymást szeretitek, együtt éreztek, egyet gondoltok! Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Tekintse egyik inkább a másikat magánál kiválóbbnak! Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másikét is!” (Fil 2,1–4.). Hiszen azért építettétek a templomot, hogy ti és mások is épüljenek, jobbak legyenek általa.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 311–315. old.
Fénykép forrása: https://100km.mariaut.ro/hu/node/310)
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
