Jakab Antal szentbeszéde az egyházközség ötvenéves jubileumán és a templommegáldáson Zernyesten 1977. október 16-án

Évközi XXIX. vasárnap, C év, Kiv 17,8–13; 2Tim 3,14–4,2; Lk 18,1–8

Szeretett Jó Hívek! A szépen újrarendezett templom, amelynek megáldására jöttünk, egyúttal a Törcsvár-Zernyesti egyházközség ötvenéves jubileuma is. Ötven évvel ezelőtt a szórványos kis nyáj Domby Lajos brassói tanár úrnak vasár- és ünnepnapi munkapótléknak számított. De mint szokott lenni azoknál, akik az Úrnak érzékeny tanítványai, a néhai kedves tanár a zernyesti híveket szívében hordozta, ügyüket magáévá tette és 1927-ben a hívek és adományozók, s főképpen saját buzgóságából és áldozatosságából templomot emelt, hogy a hívek oda belépve magukat a Jézus Szent Szíve közepében érezzék. Akkor épült a templom, amikor az első világháború után a sok romlás és rombolás helyett bátorságra kaptak a szívek és épülni kezdettek az új élet jelei és szépségei. Lassabban, mint amilyen gyors ütemű volt a rontás, de a tettekben már benne volt a vallomás, hogy „az Isten nem a halálnak, hanem az életnek Ura”. Nem kétséges, hogy akik ezt a templomot építették, s most tetszetős új formáját megadták – a hívek összessége – egy családot alkot. A léleknek az a tüze hozta őket egybe és sarkallta tettekre, hogy templomuk által és templomukban közelebb érezzék magukhoz az Istent és egymás iránt élesztgessék az összetartó erőt, a testvérek szeretetét. „Erős várunk nekünk az Isten” – ez a gondolat rakta valamikor a téglát téglára, s ez a várakozó nagy bizalom tette ismét a templomot a mai napra rendbe. S most, amikor a szép keretben – mai szótár szerint színvonalon – ünnepelünk, mégis elfoghat némelyeket a kétely, a kettős kérdés: vajon a hit iránti érzéketlenség, közömbösség nagy tengerében, amely a világot ellepte, ez a jubiláló templom és szerény számú hívei jelentenek-e legalább egy enyhítő cseppet? Vagy a másik kérdés: van-e egyáltalán még jövője az Isten imádásának a földön? Vagy ha a mai evangélium szavaival kérdezzük: „Amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,6).

Az első kérdésre rövid a múlt felelete. Azoknak, akik megértették és követték Krisztust, az Istent – akár tizenketten, vagy hetvenen voltak csupán, mint az apostolok és tanítványok –, életet és üdvösséget, földi biztonságot és égi reménységet, kettős boldogságot, vagyis mindent jelentett. Sőt általuk és szilárd tanításuk által a világnak is egyensúlyt és minden kérdésére feleletet adott. Akkor is, ha mások lenézték és szidták emiatt, s akkor is, ha dicsérték és követni kívánták a tömegek. Akik ma Krisztus útjain életük egyensúlyát, személyük megszentelését keresik, esküjük és fogadalmuk, hogy az Istent dicsérjék, a jó testvérek címén pedig magukat másokért feláldozzák, s tetteikkel az ég felé mutató fáklyák lesznek, semmivel sem szegényebbek, mint az apostolok. Megtalált boldogságuk a kérdésre a legjobb felelet.

A második kérdésre, hogy: van-e egyáltalán még jövője az Isten imádásának a földön, már nehezebb felelni. Ahhoz prófétálni kellene, de nincs hozzá se karizmánk, se felelőtlenségünk. Valaki, az emberiség szellemtörténetével foglalkozó modern tudós azt mondotta: a középkorban az emberek úgy tartották, hogy a föld a világ közepe. Ez a legfontosabb és e körül forog minden a világon. Az emberek erről a földről az Isten felé néztek, Őt kémlelték és neki akartak tetszeni. Úgy vélték, hogy az igazi lakásuk odaát van, és erre húzta a vágyuk. Ma azt vallják, éspedig tudományos hitelességgel, hogy a föld még a nap bolygói között is jelentéktelen, bizonytalanul lebeg, s a világűr egy esetleges üzemzavarában meg is semmisülhet. Ugyanakkor mindent a földön keresnek, s azon túl semmilyen hazáról sem akarnak tudni. Még amikor rakétáikkal a világűrt járják, onnan is azt lesik, hogy mi mindent hordoz gyomrában a föld, amelyet egymástól idejében elvehetnének. Alig tíz kilométer magasságból formátlan összevisszaságnak látszik, mégis minden erőnkkel ezt a földet cicomázzuk fel épületekkel, kertekkel és mesterséges fényeinkkel. S méltán büszkék is vagyunk reá, hogy ezt minden koroknál sikerültebben és dicsőségesebben megtehettük. De, hogy ezzel lejárt volna az Istenhit korszaka és éppen a tudomány címén, abban nagy kétségek rejlenek még.

Wagner Richard a nagy germán nép legendakörét négyrészes hatalmas zeneműben foglalta össze. Tetralógiájának utolsó részei az operaházakban ismert Siegfried és Götterdämmerung, vagyis „Az Istennek alkonya”. Ma divatos ezt a címet az Istennek halálával felcserélni és dicsekedni azzal, hogy az Isten már egy ilyen túlhaladott, eltemetett fogalom. Az opera címének igaza is van. Mert amikor Siegfrieddel az élen az istenek és istenfiak beleestek az emberek gyengeségeibe, szenvedélyeibe és bűneibe, szétfoszlott a mítosz és ugyanolyan nyomorult emberként meghaltak az istenek, elestek a hősök is. Magyarul ez azt jelenti, hogy a vallás és a hit, amelyet csupán az emberek szerkesztettek, benne él a futó idők sodrában, így gyengeségeinek, kínlódásainak is kiábrándító vége a halál, mert nem voltak örök távlatai.

Jézus Krisztus a keresztény hitet mint Istenember hozta magával az egyetlen kiapadhatatlan forrásból, halálával és feltámadásával tett reá pecsétet. Amit tett és hirdetett: az Isten örök dolgai. Különben az a filozófiai igazság is, hogy

körülöttünk ember, föld és nagy univerzum, minden megöregedhetik, egyedül az Isten marad örök fiatal, mert fölötte áll az időnek és elmúlásnak.

Jézusról mint vallásalapítóról is megállapították már, hogy a legfiatalabb volt a vallásalapítók között. A legrövidebb ideig, mindössze három évig tanított, egyetlen könyvet sem írt, még tanításainak leírására sem adott parancsot, mégis belőle élnek a népek és évezredek, s ma még a hitetlen sem tudna számot adni arról, hogy felfogásában, gondolkozásában mennyire Krisztus tanítványa, még ha nem akarja, sőt tagadja is.

Sőt hajnala és alkonya is csak a mi földünknek van, ugyanaz, mert 24 óra alatt különböző arcát mutatja a napnak. Mint köldökzsinórral a gyermek, a naphoz van kötve a sorsa. Mégis a jelen pillanatig az egész univerzummal szemben – bár az ellenkezője sincs kizárva – az a nagy értéke, hogy életképes. Minden színes fűszál, virág, állatfajok sokasága itt kapott életre. Úgy látszik, hogy a földön laknak az eszes-lelkes emberek, és ők méltók, már tetteik miatt is, hogy Isten fiainak hívassanak, még ha lennének is más planétán bölcsebb és tökéletesebb lények, hiszen kitelne az Isten erejéből és értelmi fényéből.

Szeretett Jó Hívek! Mi ezeket az embereket, vagyis mi magunkat nézzük és 1977-ben, úgy, amint vagyunk. Áruló színek rajtunk, hogy életstandardunkat nézve tízszeresre nőttünk csak a második világháború óta. De kényes kérdéseinket, félelmeinket és veszedelmeinket, lelki kínjainkat és kételyeinket tekintve semmivel sem lettünk előbbvalók, mint őseink száz évekkel ezelőtt voltak. Egymásra tán még féltékenyebbek vagyunk, egymástól jobban félünk, mint parittyás, lándzsás, kardos elődeink. Bűneink és bűneinknek következményei még súlyosabban nyomnak, és ebből nemcsak bűnbánatunk, nemcsak Istentől való félelmünk nőtt meg elbírhatatlanná, de a lelkiismeret és elkopott idegzetek hajótörötteit a klinikák pszichiátriái se győzik befogadni már.

Kívánja a világ rendje, hogy a földi hatalmasok fölött az Isten is ott legyen örök törvényeivel. Erőt adjon a törvénynek, amely a jót, az életet pártolja. Határt szabjon a törvénynek és tetteknek, amelyek a szükséges jót is elrontanák.

Emberrablók és légi kalózok világában mindenki szemeivel látja, mit meg mer tenni az, aki a mai evangélium szerint: „Istentől nem félt, embertől nem tartott” (Lk 18,2). Kívánja a tudomány, hogy sorban kinyíljanak legalább azok a titkok, amelyeket a Teremtő Isten a mi földünkbe is beleszerkesztett és kezünkbe adott. Kívánják a jóra törekvők, hogy áldozataiknak célja és ideálja ne csupán a gyomor, hanem a végtelen tökéletes Isten legyen, s képmásának, az embertársának megsegítése. Kívánják még a gyengék és vétkezők is, hogy legyen, aki nekik véglegesen megbocsásson és a jó útra való visszatéréshez friss lendületet adjon.

Ez a templom és fiatal egyházközség egy zúgva fejlődő iparváros közepette az a houstoni kiindulópont, ahonnan a sárízű életet is idealizmussal vállaló, de abba mindig bele is fáradó emberek szívük, lelkük rakétáján be-beszabadulnak az Isten országaiba és szépségeibe. Vagy ha a nem szűnő és gyötrő kérdéseink hangján akarjuk szerkeszteni, úgy ez

a lelkiismeretvizsgálatok és iránypontok kiigazító helye.

Méltán büszkék vagyunk korunk kultúrájára és technikájára, de érezzük nagy hiányát is, a szív kultúrájáét, amely miatt az anyagba annyira belevesztünk. Innen, az Isteni Szív szeretetétől kell elindítani az embert gépet, hajszát, érdeket is megszelídítő útjára. S jó, hogy velünk együtt van és itt dobog az Isten Szíve, mert maholnap egyetlen órát se tudunk befutni anélkül, hogy más embereknek vagy segítségére vagy kárára ne lennénk. Tudnunk kell, hogy mivel tartozunk önmagunknak, embertársainknak, és akihez hasonlítunk, az Istennek. Templomaink öröme sohasem volt karneválok zajos vígsága, hanem az a hely, ahol a jobbak rendbehozták mások felelőtlen, rendetlen karneváljainak romjait is.

Az Isten sohasem lesz sem időszerűtlen, sem nem hal meg, mert ez filozófiai és ténybeli lehetetlenség. Fölöslegessé is legfönnebb akkor válna, ha mindenki olyan tökéletes lenne, mint az Isten, de ez és akkor egyúttal az Ő legfőbb dicsősége lenne. Addig pedig a templom is mindenütt a lelkek legfőbb energiaforrása lesz. Szükségét elénk hordja a mindennapi nyomorúság. Kitüntetett helyét a középületek között az igazolja, hogy segít az olyan bajokon is, ahová a tudománynak, technikának nincs bejárása és minden injekciók hatástalanok. Ezt mindenki tudja, aki magát és ünnepeit, imádságait komolyan szokta venni. Templomaitok igazolására ne keressetek könyvben vagy másoknál érveket. Meggyőz titeket a Lélek, hogy mihelyt az Isten Szíve közelébe eljutottatok és saját szíveteket feltártátok, már jubilál bennetek is a jobb lélek, mert megszépült lényetek mondja nektek Szent Pállal: „Az Isten templomai vagytok!” Emberségünk rangja, értéke, törvénye, szerencséje és ígérete, hogy az Isten gyermekei és testvérek vagyunk. A templomában érezzük meg a legjobban, hogy oda mindig a szó legigazibb értelmében hazajárunk. Ilyen magasztos célok és reménységek szolgálatában áll a ti templomotok jubileuma. Életetekkel is ehhez igazodjatok, jubiláljatok, vagyis örvendezzetek az Úrban.

(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 343–347. old.)


Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.