Évközi XIX. vasárnap, A év, 1Kir 19,9a.11–13a; Róm 9,1–5; Mt 14,22–33
Szeretett Jó Hívek! Szent Máté evangélista a ma felolvasott részben Jézus Krisztus utolsó húsvétheti nagy vitájának cinizmussal, rafinériával telt (a gonoszvádló előre megszerkesztett) kelepcéjét írja le az adópénz nagyon is ismert példájában. Ha nem lenne annyira élet-halálra menő a kérdés csapdája, talán nem maradt volna annyira friss mindmáig Krisztus rövid következtetése: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré. Istennek pedig, ami az Istené.” A kérdésre azok, akik „félrevonulva megtárgyalták, hogyan tudnák Jézust szaván fogni”, két feleletet vártak. Vagyis: nem kell adót fizetni a császárnak, s akkor az idegen uralom kezébe adják mint lázítót. Annak majd nem lesznek lágyszívűségei, hogy rabszíjra fűzze. Vagy felelni fogja, hogy: kell adót fizetni a császárnak, s akkor a nép előtt a rajongott mesterből könnyű árulót, renegátot csinálni. A felelet éppen úgy meglepte a kérdezősködőket, amint mindig meg szoktak torpanni azok, akik terveikből kihagyják, hogy még mások is vannak a világon, vagy éppen kifelejtik az Istent.
Nem is lett volna kínos a kérdés, ha már az egész héten át Krisztus a farizeusok és írástudók fogcsikorgató gyűlöletét és bosszúját más példabeszédeivel maga ellen ki nem hívta volna. Ugyancsak Máté és egy fejezettel előbb beszél az édesapa két fiáról, akik közül egyik ígéri, hogy kimegy a mezőre dolgozni és nem megy, a másik meg nyíltan megmondotta: Nem megyek!, később mégis meggondolta magát és kiment dolgozni. Amikor a hallgatók a második fiú helyességére szavaztak, fejbe kólintotta a következtetéssel: „Bizony mondom nektek: a vámosok és utcanők megelőznek titeket az Isten országában” (Mt 21,29.31), mert látták az Isten jeleit Jézus tetteiben és nem hittek neki. Szorosan e példabeszéd után következik a másik a szőlősgazdáról, aki bérbe adta a szőlőjét. Amikor annak bérét kérte, küldötteit, majd a saját fiát is megölték, bár nagyobb tiszteletet várva küldötte hozzájuk őt. Következik ezen a címen egy még szívet szaggatóbb következtetés: „Ezért mondom nektek: elvesztitek Isten országát, és olyan nép kapja, amely megtermi gyümölcsét” (Mt 21,43). Vagyis értsék úgy a hallgatói, hogy Isten a választott népét kisemmizi az örökségből és azt a megvetett pogányoknak adja. S az adópénz előtt ott áll a harmadik példabeszéd is a királyi emberről, aki menyegzőt tartott a fiának, s arra se mentek el a hivatalosak. Azoknak, akik nem értékelik a meghívásukat, az Isten lakomája se tetszik, mondja ítéletszerűleg: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,13), sőt az Isten az útszéleken is talál jobbakat, érdemesebbeket, mint a meghívottak. Méltán ámulhattak Krisztuson, akik a példabeszédeket hallgatták: Minek nézi ez a názáreti jöttment atyáink szövetségét Jahvéval, az Istennel? Nemde ahány példabeszéd, annyi nemzetgyalázás? Nem méltó ő maga az ítéletre?
A mai ember a három példabeszédre egyenkint még különösebb feleleteket adhatna. Az elsőre, hogy mit küldözgeti a mezőre a fiát. Vagy nem szeretheti jobban valaki az autó volánját, vasesztergáját, mint a mezei munkát? Alábbvaló a fiú, aki gépeket szerkeszt, mint az apja, aki szántott? Mit küldözgeti a mezőre őt? Vagy nem kell kihasználni minden jobb talentumot? A szőlősgazdával és bérbe adott szőlővel mit adja a gazdagabbat, a nagyot? Mit kér béreket, aki maga nem dolgozott, vagy nincs a Szentírásban, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék? Kinek olyan szívügye ma már a mások kizsákmányolása? A királyi ember lakomája királyfi lakodalma? Hát a híres görög és római, hetekig tartó lakomákról eleget olvastunk, s máig se mentek ki divatból nemcsak a palotákban, de falusi házakban se. S ha nem akarok táncolni, nem akarok lakomázni, ha a munkám szenvedélye hajt, ha családom megélhetése után járok, azzal kevesebb ember lettem? A művészek vásznak, festékek, márványok előtt, s a költők rímek mellett lakomáznak, s attól szépül meg a világ, s mások táncának is megvan mindig a hegedűs napszámosa? És mégsem jók ők?
Istenem, ne vedd rossz néven, ha én, a te gyarló szolgád, itt szájamra veszem, de ma már ilyet is lehetne hallani: Mit biztat engem, adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Hát rászoruló koldus az Isten, hogy tőlem vár, tőlem kér? Nekem kell segítenem őt? Még Ő is rajtam akarja behajtani az adóját?
Szeretett Jó Hívek! Amíg ember emberrel perlekedik, valahogy még mennek ezek az önérzetességek, mert egyenlők között folyik a vita. De más a helyzet, ha Isten és ember állnak szemben egymással és a Teremtő kérné a jogait. Izaiás a mai első olvasmányban ilyen világosan hirdeti a világ és Isten helyzetét: „Napkelettől napnyugatig tudja meg a föld: sehol sincs rajtam kívül Isten, senki más: én vagyok az Úr, magam, egyedül” (Iz 45,6). Ennek igazságát mindenki meglátja, amikor az élettől búcsúzni kell, kezeiből kihull minden, amiben bízott, szemei elől elvész maga a világosság is.
Senki sem született úgy, hogy magával hozta volna a maga külön teremtett világát, s tudományával is csak észrevette, de nem teremtette senki a világot. Az Istené a föld és benne minden, s ezen a címen rendelkezik el az emberig mindennel, ahogyan földön élő hatalmak nem rendelkezhetnek. Ha van bennünk érték, az is csak onnan származik, hogy eszes lénynek, embernek teremtett, számontart, megbecsül, szeret minket az Isten. Ebben mi, emberek mind egyformák vagyunk.
Magasztaljátok Istent: „áldozzatok néki tisztelettel!”, így biztat ma a válaszos zsoltár köszönetre, hogy nem vagyunk hideg, szétporló, hulló csillagok.
Adjátok meg az Istennek, ami az Istené! Keményen hangzik, de a valóság, hogy az Istennek semmire szüksége nincsen és mi neki semmit sem adhatunk. Ábel áldozatának füstje felfelé szállt, de nem az égig, Ábrahám áldozata se kellett, az ószövetség gyakorolta az állatáldozatokat, de énekelte az 50. zsoltárban ugyanakkor: „Az áldozatok nem szereznek neked örömet, ha égő áldozatot hozok, nem fogadod el” (18. vers). Az égbe nem ért a bábeli torony, s csak nyelvzavart okozott a földön, Hold, Mars, Jupiter után se érnek el a végtelen Istenig az űrrakéták, ott ártalmatlanok az atomfegyverek, megszelídülnek a fenyegetések. Nincs értelme az ajándékoknak, föld- és sárízű maga az arany, gyémánt is, a drágakövek is csak nekünk drágák.
Divatos ma úgy is beszélni, hogy meghalt az Isten annak, aki nem hisz benne, de aki fejjel gondolkozik, tudja,
nem halhat meg az Isten senki kedvéért vagy haragjára. Azért Isten, hogy örökké éljen. Nem alszik az Isten, nem vakult meg, nem lett figyelmetlen, semmit se veszített erejéből, hatalmából, bölcsességéből, szeretetéből, Atyai érzéséből se. Éppen csak nem idegeskedik, nincsenek sürgető normái, sietései, se késései. Ő mindig igaz marad a tökéletesség fel nem forgatható nyugalmában.
Amit mi adhatunk, s Isten előtt is figyelemre méltó, a meghódoló imádás. Az akarat készsége, hogy meghajoljon Isten mint létezésének princípiuma, oka előtt, amint ezt tartja a keresztény erkölcstan. Az értelem bekapcsolódása az Istenség lényébe és az akarat hozzásimulása az Isten akaratához. Amikor belátja az értelem az Isten fönségét, s főképpen, hogy mi mindenben megmutatta a szeretetét az emberhez, mi mindennel elhalmozta Jézus kereszthaláláig, az Ő teste és vére eledeláldozatáig, megrendül semmiségében. Ennyit adhat, semmit többet.
Ezt a hódolatot akarta kifejezni már ősidőktől kezdve az ember, s az áldozatoknál megsemmisített állatokkal saját kicsinységének, alázatosságának és bűnbánatának adta jelét. Meghódolásának szép kísérő szövegét ugyanaz a zsoltár foglalja össze: „Áldozatom a bűnbánó lélek, az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg” (Zsolt 50,19)
Adjátok meg az Istennek, ami az Istené! – ezt a parancsot így is lehetne mondani, adjatok meg a lelketeknek, saját magatoknak, nagyobb boldogságotoknak mindent, amiben felragyoghat szívetekben az istengyermekség, a nagy rokonság minden öröme, nemes öntudata és reménysége.
1972-ben, amikor itt bérmálni voltam, minden jelből, nemcsak a falakról, de a tömeg és a kórus énekéből, zsúfolt templomból láttam, hogy megújulóban van a torjaiak szent hegye. Azóta torony és lépcsőzet is megújult, s ma felszenteltük a nagy harangot. Tornyával, kilenc mázsájával, hangjával mind a tietek marad, a ti örömetek mindennapra, nem viszi azt innen senki az égbe. Plébánosotok jelentésében az áll, hogy annyi anyagi áldozat után a harangért itt senkit nem adóztak meg, senkitől semmilyen összeget nem kértek, azért senki házához nem mentek. Úgy hozták a hívek a maguk részét, mint szívük legönkéntesebb és legszentebb áldozatát, s úgy tették le az asztalra, mintha az égbe akarnák küldeni angyalok postáján. Amikor a harangotokat konszekráltuk, megkentük kétszer hét és kétszer négy helyen a hitújoncok olajával és krizmával, imádsággá vált lelkünkben a kívánság: bárcsak a harang szent hangja megtartaná bennetek azt az érzékenységet és tudatot, hogy az Istennek csak az érték, amivel magunkat többé, jobbá, szentebbé, hozzá hasonlóbbá tehetjük.
A harangotok hangja jutassa eszetekbe a felszentelése napján felolvasott Krisztusi parancs második részét is: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” Az égben nem szántanak, nem vetnek, csűrökbe nem hordanak, s a föld termésére sincs ott senkinek szüksége. De annál inkább a földön. Nincs az a bölcs államférfi, nincs az a gazdag ország, aki fiainak okossága, szorgalma és lelkiismeretes munkája nélkül jólétet tudna teremteni az ő népeinek. Ezt a parancsot mondania is kell minden vezetőnek, s nem fáradhat ki a jóra biztatásban. Bőségben és jólétben, becsületes munkában mindig benne van a béke magva, amint a nyomorúság, kisemmizés lázad fel a leghamarább. A harang megszólal naponkint tudott órákban és előre nem tudott percekben is. Mind arra figyelmeztet, hogy más az ember ideje, mint az Istené.
Ő halhatatlan, mi halandók vagyunk, övé az örökkévalóság, a mi időnk elfutó, de sürgető parancs. Ebben a kis időben kell megszereznünk emberi rangunkat és jogunkat az örökkévalóságra. Tetteinkkel fizetünk, s csak annyit, mint amennyit embertársainknak használtunk.
Az 1913. évi borzalmas szegedi árvíz után ígéretet tett egy fél ország: fogadalmi templomot építünk hálául, hogy mégis megmaradtunk s a jövőnkre még vigyázhatunk. Amikor a nagyszerű templom Szeged város szélén felépült és új szép főteret képezett maga körül, feltették tornyába a 85 mázsás fogadalmi harangot. Amit reá véstek versben a nagy harangra, összefoglalja mindazt, amit a mai szent ünnepen mondani akartam nektek: „Az Úr igéjét hirdetem, / Az Úr virraszt a föld felett, / Az Úr kopog a szíveken, / nyissatok ajtót, emberek! // Atya az Úr, igaz, erős, / Atya az Úr, szelíd, szeretet, / Balkeze árvizet esőz, / de jobbja új napot kelet. // Napot a vérző földeken, / A vértanú sírok felett, / Az Úr kopog a szíveken, / nyissatok ajtót, emberek!”
A ti harangotok jelszava is éppen ilyen áldott: Istennek dicsőséget, embernek üdvösséget hirdetek!
Legyen áldott a harangotok hangja, legyen áldott százszor, aki meghallja azt!
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 320–325. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
