Szent Antal-búcsú is egyben. A szentbeszéd témája: A világot megújító Szentlélek.
Szeretett Jó Hívek! Ne okozzon csalódást, hogy templomotok búcsúünnepén nem mondok nektek kimerítő és dicsérő beszédet Szent Antalról. Erről más esztendőkben itt is bőven hallottatok oktatásokat. A bérmálás címén a Szentlélek Isten művei foglalják le mondanivalóim nagy részét, és védőszentetekre csak a beszéd végén és röviden térek vissza. Nem szándékom ismételni azoknak az oktatásoknak tartalmát sem, amelyekkel a bérmálandókat és bérmaszülőket a Szentlélek ajándékainak fogadására a kedves atyák előkészítették. Szívemben és fülemben megszólalnak a Szentlélek-ájtatosságok verzikulusának szavai: „Küldd el Szentlelkedet és minden átalakul! És megújítod a föld színét!”
Szíveink ma felajzott virágkelyhek, és a Szentléleknek olyan harmatát várják, amely a szépség jelét hagyja nemcsak az ünnepen, de emberségünkön, magunkon is.
Évszázadunk első felének egyik nagy gondolkozója és konvertita írója, Chesterton egyik művében arról vitatkozik, hogy a kultúra, tudomány és művészet akkori hordozója, a római birodalom miképpen lehetett olyan hamar és minden ellentétes erővel szemben kereszténnyé. És felel is a kérdésre: azért, mert a római polgárok már régen sokkal jobbak voltak, mint pogány isteneik és császáraik. Mert bennük még éltek a családi erkölcsök, amikor isteneikről azt tudták, hogy az Olympuson dőzsölnek, ármánykodnak és civakodnak egymással. Őbennük még éltek a katonai erények és Galliában meghaltak a légionáriusok a szent birodalomért, amíg Róma szűk utcáin egymást megkéseltették, vagy megmérgezték lakomákon az új császárjelöltek, akik amikor trónra léptek, nem átallották isteneknek hívatni magukat. A rómaiak Istent akartak, aki maradék nélkül szent, a hatalomban nem osztozik senkivel, de aki le is foglalja magának egészen a szépre, jóra vágyó embert. Aki célt és programot ad az életének.
A Teremtő Szentlélek ezt az embert foglalja le magának, s amikor díszítgetni kezdi a maga értékeivel, csodálatosabb dolgokat hoz ki belőle, mint a festmények, szobrok remekei, amelyektől gazdagok a földi múzeumok. A szó gyarló eszközeivel néhány rövid vázlatot szeretnék adni arról, hogy miképpen újítja meg a Szentlélek a föld színét.
Az emberiség bűnbeesése után a Szentlélek legfőképpen a Szeplőtelenül fogantatott Szent Szűzzel díszítette fel a világot. Kegyelmeivel elhalmozta már az édesanyja, Szent Anna méhében lelkét annyira, ahogy figyelmes jegyes gazdagabb és jobb nem lehet mátkájához. Kitüntette szüzességgel a fia, Jézusa fogantatásakor és születésekor, bűntelenséggel egész életére, hogy minden időkre maradjon „tiszta, mint a harmat, mely az égből gyöngyözött”. Nem is valami hideg szobor, festett szépség rúzsból és fodrászművészetből, hanem eleven élő ember és édesanya, Jézusával, az élettel a karján. Minden anyák legbájosabbja Mária, akit Madonnának nevez és egészen szépnek tud az egész világ. Tizenkét csillag díszíti őt a lourdes-i képein füzéralakban feje fölött, de a világ már minden csillagát odaadta az Ég Királynőjének, pedig mindenki tudja róla, hogy a názáreti ház padló nélküli egy szobácskájában lakik és szegény asszony a legigazibb neve. Napsugár övezi most, de minden lépése a Golgota felé vezető keresztútja volt, s mégis könnyeiken keresztül mosolyognak előtte, akik megtalálták, s akik maguk is a fájdalmas anyát keresték. Máriát, ezt az egyet az emberek közül remekbe építette a Szentlélek. Most már járhat körülötte Jézus testvéreinek meséjével minden Szentírást olvasó, de azt nem értő szektáriánus. József, a jegyes szerepéről táplálhatnak cinikus gyanúkat férfiak. Összehordhatják a modern női eszményképeket vagy a régi Vénusz-szobrokat, Márián már senki sem tud rontani semmivel. Az eredmény mindig ugyanaz: hogy a legzüllöttebb férfi is olyant kívánna magának édesanyának, feleségnek, testvérnek, még tán barátnőnek is, aki legalább egy kevéssé hasonlítana tisztaságban Máriához. A szépség irigysége lehet a világon a nők között a legádázabb néma háború, de Máriától a nők még azt sem tudják irigyelni, hogy éppen az Ő fia az isteni gyermek, Jézus Krisztus.
Szeretett Jó Hívek! Azon a címen, hogy Úrnapja, az Oltáriszentség ünnepének nyolcadában vagyunk, visszakanyarodhatnánk Jeruzsálembe is ahhoz a teremhez, amerre a pünkösdi szélzúgás csődítette a tömegeket, ahol az apostolok vegyesen, félve és imádkozva a Szentlelket várták. Ez az utolsó vacsora, a Coenaculum terme. Oda gyűltek össze, ahová az utolsó és legnagyobb emlékek vonzották őket. Krisztus főpapi imájának hangjai még a levegőben zsongtak. A helyen, ahol Krisztus ült, mintha lelkének egész melege ott maradt volna. A padlón is ott lehettek még a lábmosás nyomai. Itt nyílt ki Jézus Szíve olyan tágra, hogy benne egy világ és annak minden öröme-bánata elférjen. Ez a szív nem is adhatott kevesebbet az embereknek, mint önmaga testét és vérét eledelül. Isten legyen ám, éspedig végtelen, aki még hozzáadhat valamit ahhoz a kincshez, amivel a Fiúisten az Oltáriszentségben elhalmozta a világot. Érthető és ebből magyarázható, ha az apostolok, amikor a Szentlélek tüze átfűtötte, innen csaptak ki Jeruzsálem tereire és szemébe mondották a népnek a világ legigazságtalanabb ítéletét és annak felelősségét: „Az élet szerzőjét megöltétek!” S még csodásabb, hogy ezzel meg is fogták az emberek szívét. Vagyis
jönnie kellett és jött a Szentlélek, hogy amit az Atya teremtett és a Fiú megváltott, a világot megszentelje. Befejezze az Isten, az Atya tervét a gyermekével, az emberrel.
A Szentlélek, ahol akar, ott sugalmaz, ez az Ő teremtő szavának hatalma. „A szó, ha nem figyelnek rá, olyan, mint a víz tükrére rajzolt betű, néhány fodrot vet és eltűnik”, így érzékelteti egy modern író a kimondott szó sorsát (Passuth László: Ravennában temették Rómát, 409. old.). „Falra hányt borsó”, ilyen röviden fejezi ki ugyanezt népünk bölcs mondása. Következményei mögött tanúságként állnak a szülői jó tanácsok, amelyekre fittyet hánytak a bővérű fiatalok; a nevelők és remek könyvek, amelyeket lemosolyogtak. A tragédiák is, amelyek az engedetleneken beteljesedtek. De mindez azért eshetik meg velünk, mert a szó, a betű, még ha fel is öltöztették vonzó irodalmi szép ruhába, csak külső dolog. Ha úgy tetszik, bezárjuk előttük szívünk-lelkünk kapuit. Még jó, ha nem zárunk minden igaz, szép és jó előtt, s nem nyitunk tág kaput mindennek, ami kártékony és rossz. A Szentlélek Istennek pedig azért voltak, vannak és lesznek sikerei, mert minden embert, egész lelkével, amikor jónak látja, lefoglal magának. Belülről szól hozzá, mindenkinek a sajátos hangja és természete, elérkezett ideje szerint. Olyan erővel, hogy még a vállalkozás is bizarr lenne, hogy valaki ellenálljon. „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”, így beszélt teljes átváltozásáról a Szentlélek egyik remekműve, Szent Pál apostol. „Csodálatos az Isten az Ő szentjeiben!” A szentek és remek emberek egész galériájával bizonyítja az Egyház a Teremtő Szentlélek világot megújító erejét.
Assisi Szent Ferenc egyik írója (Chesterton) mondja, hogy a szenteknek ilyen hősét nem értheti meg olyan korszak, amely minden böjtre morog, minden lemondást megvet. Téved, aki azt hiszi, hogy ha Francesco a püspöke előtt ledobta ruháit, visszaadta azokat édesapjának és szőrzsákba öltözött, akkor már kész is a koldus. Mert a koldus abból, amit kapott, mindig a legjobbat eszi meg, a szent pedig a legsilányabbat, s a jobbat másnak adja. Szent Ferencnél hiába keresed a szegénységgel járó kesernyés ízt, mert ő éppen ezt szereti teljes szent szenvedéllyel. Míg leprásokat ápol, dalol a szíve az örömtől, jobban, mint a szerelmesek szíve a nászuk napján. Ő olyan mohósággal ette a böjtöt, ahogy a megéhezettek nyelik az eledeleket. Úgy rohant a saját szegénysége után, mint amilyen nekibolondulva ásnak az emberek a kincsek után. Olyan hévvel kereste az önmegalázást, mint ahogy törtetnek az emberek a földi dicsőség után. Ez a szent, akinek állandó éneklő kedvét hétszáz esztendő alatt se tudta sem elfelejteni, sem megérteni a világ, amikor haldoklott, elszedette a ruháját, a csupasz földre terítette ki magát és ilyen röviden fogalmazta meg nagy testamentumát: „Semmim sincs, és magam is semmi vagyok!” A Szentlélek volt benne a nagy építőerő, és ami utána maradt, az is szent szellemi örökség, akár megértjük, akár nem a mindenre kiáradó meleg emberi szeretet.
Szeretett Jó Hívek! Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy csak egy fiatalosra festett arc, karján s lehetőleg aranyszegélyezett ruhában a gyermek Jézus, durva posztó helyett simára fényezett barna csuha, mint a szobrokon, megszámlálhatatlan kérések ostroma, körülötte sok-sok hálatáblácska a meghallgatott imákért, és már kész is a ti védőszentetek, Páduai Szent Antal portréja. Nem is páduai, mert Lisszabonban, Portugáliában született, neve is Fernando, csak mint szerzetes vette fel a Remete Szent Antal nevét. Páduához annyi a köze, hogy ott szónokolta végig, mint központból élete végén az egész Lombardiát és Dél-Franciaországot, Páduában halt meg 36 éves korában asztmában, ott kezdették szentként tisztelni, ott a sírja és épen megmaradt nyelve mint ereklye. Ez a kistermetű, sápadt arcú egyszerű fráter már tízéves kora óta a könyörtelen akarat szentje. Tizenöt esztendős korára magába szedett minden tudományt, amit a lisszaboni káptalani iskola adhatott, s akkor lépett az Ágoston-rendi szerzetesek közé és lett tudományban és ékesszólásban követője Hippo püspökének, Szent Ágostonnak, aki 800 évvel előbb híressége volt a világnak. Marokkói missziós úton rabságba esett, s megszabadulása után került át Szicíliába, lett az éppen frissen alapított Szent Ferenc rendjének tagja. Nyelve épen maradt, s nem azért mert romagnai remeteségében, dideregve a láztól, lesoványodva, rongyosan a Szicíliából gyalog megtett út után, kilenc hónap alatt megtanulta az olasz nyelvet. Azért, mert az Ágoston-rend iskoláiban tíz év alatt úgy kicsiszolta tudományát és latin nyelvét, hogy megbámulták a bolognai főiskolán, ahol néhány évig tanárkodott. Főképpen pedig azért, mert Közép- és Észak-Itália szegény népének oktatója és védője volt a városköztársaságok, kényurak és fejedelmek ellen. Nem félt a hatalmasok udvarában egyszerű csuhájában megjelenni és az elnyomottak jogait követelni. „Il Santo”, a szent az olaszoknál egyedül Szent Antalt jelenti, és ilyen közbenjárásainak köszönheti. Mondják szociális, sőt szocialista szentnek is, aki pontosan tudja, hogy miért harcol a kisemberek mellett, mert akkor kezdődött el a városokban a kapitalizmus előszele, a pénzgazdálkodás és nyerészkedés. Látta és érezte, hogy míg az egyiknél a pénz pénzt fiadzik, sokaknál koldussá válik maga az élet. Ő maga egyszerű, de szava hatalom az iskolákban, a nép között és vezetők előtt. Az angyali doktornak – amint az Egyház ezt a nevet adta – még a követői is, mint Sziénai Szent Bernát, Kapisztrán János, Velencei Márk, tömegeket és népeket mozgató szónokai a világnak. Szívét a kezén hordja, így ábrázolják a szobrain, mert a gyorsan, harminchat év alatt elégett életét úgy adta oda egy világraszóló szociális programért, mint egy szíváldozatot. Ő maga egyszerű, tökéletesen szegény aszkéta egész életében, de köztudottá vált, hogy még ma is állandó segítés a legfőbb szerepe a szentek között is.
Testvéreim! A világ és népeinek nem programja a ruhátlan szegénység és éhség, még a korai halál sem. Mindenki jólétéért folyik a küzdelem országosan és nemzetközi síkon is. Hogy a világ sorsa jóra forduljon, segítségül hívják a kultúra, tudomány és civilizáció minden eszközeit. De akik ezen a nehéz úton nem számolgatják munkaidejüket, felejtik szórakozásaikat, nyugalmukat, kockáztatják egészségüket, sőt életüket is, mert Istentől kapott tehetségükkel mások nagyobb jólétét és biztonságát keresik, megérdemlik a világ elismerését, dicséretét.
Szentjeink is abból a kategóriából valók, mint Mahatma Gandhi, India prófétája, aki fegyverek és mások halála nélkül, az áldozat szellemével szabadította fel a népét. Népszerűségük és jövőt látó eszméik mint az emberiség közkincsei megmaradnak.
A bérmálás szentségében a Szentlélek ajándékait azért osztjuk ki közöttetek is, hogy az igaznak, szépnek és jónak élő példái legyetek. Így segítsetek a Szentléleknek megújítani a föld színét.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 170–174. old.)
A kép forrása: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség (ersekseg.ro)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
