Szeretett Jó Hívek! A karácsony közvetlen varázsában, amikor pólyába takart kisgyermek körül örül és ujjong az egész világ, amikor már minden gyermek megkapta a szülők angyalának kiválasztott és szívük kívánságának megfelelő ajándékát, amikor már minden szülő, rokon és jó barát learatta az ajándéktól kinyílt, csodálkozó, rajongó szemek mosolyát, csókját, az Anyaszentegyház a Szentcsalád szentélyébe viszi a híveit. Tudja, hogy a hívek szemeiben azonnal megjelenik a csodálatos gyermek, akinek szépségét, jóságát, okosságát és nagy sikereit minden szülő megálmodja magának előre. Megjelenik Mária, akinek ártatlan szépségét minden férfi keresi magának, ha komolyan házastársra gondol, de akiben minden kisgyermek megölelné az anyát, minden fiatal leány az ideáljára nézne, s akiben menedékét keresi minden feleség, édesanya és bánattól lesújtott nő. Száj lesz maga a család és kívánva kívánja, hogy lásson apát, férjet, munkaszerető férfit, hűséget és becsületességet Szent Józsefhez hasonlót.
Háromezer esztendő távlatából megszólal a mai olvasmányban Jézus, Sirák fia, a nagy pedagógus és elzengi azokat a kívánalmakat és minőségeket, amelyeket mindig várt a társadalom s maguk a családtagok is a családtól: „Isten ad tekintélyt az apának családja előtt, ő szabja meg az anya jogait gyermekei iránt… Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját, aki pedig tiszteli atyját, egykor örömét leli gyermekeiben… A szófogadó gyermek öröm a szülőnek, engedelmességének jutalma a boldog élet… Legyen gondod atyádra öregségében és ne keserítsd őt életében! Légy elnéző, ha megfogyatkozott ereje…” (Sirák Fia 3,3–7.12). S a felolvasott részeken is túl mondja a súlyos szentenciákat, hogy a helytelen szülő szégyene lehet gyermekének vagy a rossz gyermek kínos keserűsége a szülőknek.
Testvéreim! Könnyelmű ember azt mondhatná, hogy háromezer év igen kevés az emberiség történetéhez mérten és az elhangzott bölcsesség a földön gyéren lakó embereknek beszéde, akiknek a védelem is azt kívánta, hogy szoros családban éljenek, akiknek szoros egységét az elviselt közös próbák inspirálták, s mindenképpen elég távoli ahhoz, hogy naivaknak nézzük.
Én nem szedhetem össze nektek az ellenérveket, amelyeket a tiszta, szent keresztény családi élet ellen nő- vagy férfitársaitok, és éppen a könnyelműbbek, úton-útfélen, vonatban és munkahelyeken végig kiforgatnak. Attól már Ti magatok is sokszor kétségbeestetek. Én magam sem óhajtok itt teóriákat előadni, szentenciákat, ítéleteket hozni és azokat másokra, akik fáznak tőle, reákényszeríteni. Inkább csak kérdő száj leszek, és kérdezek azok helyett, akik már rosszul jártak, kérdezek a társadalom nevében, amely úgy fél a család bűneitől, mint a ragályos betegségektől.
Nos hát, kérdezzük: kinek lesz egyáltalán társa a férfi, ha nem feleségének, akivel egy volt a szíve, s egyek testben és lélekben? Kit és mit lehet reábízni a férfire, ha nem a feleségét és gyermekeit? Kiért és miért lehet felelősségre vonni, ha nem azokért, akiknek ő a fejedelme, királya a saját országában? Milyen feladatért fog lelkesedni, mit fog önként vállalni, kiért fog áldozatot hozni, csalások nélkül, ha nem az övéiért? Könyveknek, jelszavaknak fog engedelmeskedni, ha a felesége meleg ölelésében kérte: Fiam, ne igyál, mert ez már a Te és a mi halálunk? Hol lesz otthon, ha nem a saját családjában, amelynek kormányzása akkor is az ő kezében van, ha száz kilométerekre hívja a kötelessége, feladata? Kinek s mit akarna tervezni egy férfi a társadalomban, ha még a saját és családja tervével se készült el? Írni újságba, színpadra, hirdetőtáblára akármit lehet, de a szó és a tett között a különbség éppen olyan nagy lehet, mint a létezés és a semmi között… A társadalom pedig tetteket vár a férfiaktól, amelyekben a munkája mellett is együtt ragyog a férj és az apa.
A nőt az Isten nemzésre rendelte, ezért más már gyermekkorában, hogy mindent öltöztet, díszit, mosdat, dédelget a kiscicától a szék lábáig a szobában. Bennük van a teljes odaadás hajlama, a mindenkinek való szolgálás olthatatlan tüze. Nem jó itt hamisítani, mert zúdulnak a kérdések tovább: kihez lesz hűséges, ha nem férjéhez, akiért elhagyta szüleit, akinek adta szűzi tisztaságát? Kinek akar szolgálni, ha nem a férjének és gyermekeinek? Hogy meri vállalni intézménynek rendjét, tisztaságát, ha nem ura a saját két, három szobájának? Kinek baja, betegsége, fájdalma, kínzó kérdései iránt lesz érdeklődése, türelme, ha nem érzi, hogy férjének, gyermekének mi fáj? Mit vár szépet a világtól, minek akar örvendeni, mik lesznek a féltett tárgyai, ha nem a férjének, gyermekeinek mosolya és boldogsága? Kihez akar tartozni, ha nem a saját véreihez? Kiket akar ismerni utcán, munkahelyen, szórakozóhelyen, ha az ő szíve kemény otthon, s egymással szemben idegenek a családtagok? Hogy meri kézbe venni az orvosi műszereket, hogy mer beteget ápolni, hogy mer kockázatos feladatokat vállalni a nő, aki irtózik azoktól a szenvedésektől, amelyek a családi élettel össze vannak nőve, s amelyek egy egész társadalom minden baját is, mint kis tükörben, megmutatják?
Testvéreim! Ma divatos a gyermekszájon minden gazemberségnek a mentsége: ők szeretkeztek, ők akarták, hogy létezzem, ha nem tetszik, hogy ilyen vagyok, magukra vessenek; a gondoskodás kötelességük, bármilyen is az én válaszom.
Az ember a faluját, ha úgy tetszik, elhagyja s máshol szerez új otthont. Akinek nem tetszik saját hazája, expatriál és keres idegen földön új hazát, változtatja mesterségét, munkáját és munkahelyét, mint a ruháját. A gyermek soha meg nem változtathatja, hogy ki az apja, anyja, Isten után kitől kapta az életet. És jön a kérdés ismét egymás után: kit fog szeretni életében, ha nem édesanyját, aki vérével táplálta, évtizeden át álmait, lépteit leste? Melyik ország és milyen törvénye fog parancsolni annak, aki a szülőknek se engedelmeskedik, akiknek kérésébe, kívánságába az ő maga jövője, szerencséje, sikere van belecsomagolva? Milyen lesz a hitvesi csókja annak, aki leány, fiú korában azt édesapjával, édesanyjával szemben nem gyakorolta, amikor részükről feléje áramlott a tisztára desztillált, érdektelen jóság? Kiknek lesznek jó barátai, kollégái, munkatársai azok, akik testvérükkel szemben sem tartották meg a főparancsolatot, még a vér törvényét se, amelyben szintén benne van az áldozatos szeretet? Kiért fognak szorgoskodni, kinek az elismeréséért lesznek feltalálók azok, akik az iskolajegyekben semmi jót nem vittek haza édesanyjuk örömére? Kit fognak tisztelni az elöljárók közül, kiért fognak lelkesedni azok közül, akit soha még nem láttak, ha nem tisztelik szüleiket, akiknek mindennapos adósai, s mindig csak a jóságukért?
Nem folytatom a kérdéseket, mert nemcsak egy egész keresztény erkölcstant, hanem egész társadalomtudományt is jelentenek. De innen kezdjük megérteni az államvezetők gondjait: miképpen tudnák visszaadni minden munkásnak, férjnek, édesapának a családfő szerepét? Hogyan lehetne garantálni kezének biztonságát a műszereken s a család kormányánál? Mi az a minimum időben, munkakörülményekben, anyagi javakban, aminél kevesebb miatt a család a betegség tüneteit már mutatja? Mennyit szabad lefoglalni az édesanyák idejéből és erejéből, s mennyire kell hogy szabad legyen keze, szíve, lelke a saját háza, családja, számára? Hol van az a szint, ameddig a társadalomnak segítenie kell a családot és a gyermeknevelést, amely nélkül könnyen haldoklik egy nemzet?
Szent Pál maga tudta a legjobban, hogy miért kellettek már akkor a tanácsok, amelyeket a kolosszai híveinek adott a ma felolvasott leckében: „Asszonyok! Engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy az Úr követőihez illik! Férfiak! Szeressétek feleségeteket és ne legyetek indulatosak! Gyermekek! Fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak! Atyák! Ne keserítsétek gyermekeiteket, hogy kedvüket ne veszítsék!” (Kol 3,18–21).
Amikor ezekre a kérdésekre emberek és társadalom mind válaszolt, akkor is azt hirdeti a Szent Család, hogy József marad a család gondviselője haláláig. Hogy Mária elszenderedik, miután végigélte a kételyeket, a fájdalom hét tőrét és állt keservesen a kereszt alatt. Hogy a gyermek lehet bármilyen ragyogó, mások rossz szenvedélye keresztre küldheti éppen azért, mert meg akarja váltani őket.
Minden kérdést megelőz, hogy először létezzen a gyermek, s ezáltal létezzenek új, friss családok. Egy szabadszeretkezésben, promiszkuitásban bűnös, pirulákkal és méhkaparásokkal kacérkodó világnak mondotta szemébe a Pápa 1974 októberében, hogy hiába minden teória, filozófia, személyi jog, a magzat megölése az ártatlan megölésének minősített embergyilkossága marad.
Ma aprószentek napja van, a Heródestől megölt kisvértanúk ünnepe. Valaki a mai napra így elmélkedik: igen sok halandónak jobban fáj egy kelés a nyakán, mint a házasságtörés, egy hosszabban tartó gyomorrontás jobban kihozza sodrából, mint egy magzat elhajtása, mert olyan az ember, hogy fut a szenvedéstől és tiltakozik ellene, de maga a szerzője mások szenvedésének. Íme, az anya szíve alatt megölt kisgyermek naplója:
„Október 5. Szüleim ma életre hívtak. Megtörtént velem a csoda, amiről a költő így énekel: »Apám és anyám egy boldog éjszakán megcsókolták egymást és nagy-nagy örömben elpihentek illatban és fényben. Holdfény ragyogta be a sötét szobát, és a Hold ezüstívéről lehajolt mélyen az Úr… Anyám sóhajtott, megtörlé verejtékes homlokát, s én meglettem, kicsinyke még, s máris életnek ujjongó, jó anyám ölén…«
Október 19. Rohamosan fejlődöm. Létrejöttek első véredényfal-sejtjeim első részei.
Október 25. Még csak húsz napja, hogy vagyok, s már kezd verni kis szívem. Ugye nem kételkedtek abban, hogy élek?
Október 31. Nőni kezd kezem és lábam. De jó lesz majd szaladgálni, aput, anyut simogatni, ölelgetni!
November 20. Anyám napok óta nyugtalankodott. Az orvoshoz ment. Tőle tudta meg, hogy szíve alatt hordoz.
November 25. Most már biztos, hogy kislány leszek. Mindig mosolygós, dalos napsugara édes jó anyámnak.
December 10. Már nő a hajam és szemöldököm. Anyu, készítheted a hajszalagokat.
December 24. Kicsi szívem egészen kifejlődött.
December 28. Anyám, ki mindig megborzadt, ha a betlehemi kisdedeket lemészároltató Heródesről hallott, ma véget vetett életemnek… s nekem még az égben is nehéz lesz megérteni, hogy ő volt a legnagyobb ellenségem!”
(Cserháti József: Mindennap együtt az Úrral, Budapest, 1975, 37. old.)
Szeretett Jó Hívek! Kissé gorombának látszik, de itt hagylak az összes kérdésekkel és az aprószentek napi magzatnaplóval együtt. De nem hagylak magatokra, amint nem véletlenül jöttem éppen ma közétek.
Kovács Béla szentszéki tanácsos urat, a ti plébánosotokat a Püspök úr kinevezte a Gyulafehérvári Székesegyház kanonokjának, vagyis beválasztotta a saját legszűkebb tanácsadó testületébe. S nem viszi el tőletek. Itt hagyja továbbra, és kéri, hogy a kereszténység és modern társadalom kérdései közül mint legégetőbbekre a család kérdéseire nektek, akik nap nap után tele vagytok aggodalmakkal, akiket riasztanak a rossz példák, okos tanácsokat adjon, a családoknak – akiknek látogatásában az egyházmegyénk példaképe – erőssége és támasza legyen. Megáldotta az Isten azzal az egészséges érzékkel, hogy a jó állampolgár és jó ember a jó gyermeknél kezdődik, s ezért a gyermekek nevelését, ha szidják, ha dicsérik érte, első kötelességének ismerte mindig. Ez a kiváló cím és kitüntetés, amelynél nagyobbat püspök nem adhat, ennek az apostoli munkának gyümölcse.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 156–160. old.)
(Illusztráció forrása: Pixabay)