Szeretett Jó Hívek és Paptestvérek, Kedves Jó Kálmán Bácsi! Azt mondotta Plutarkhosz, a görögök ókori bölcse, hogy: „Ki helyesen tud szólni, tudja azt is, milyen időben szóljon!” Nekem a gyémántmise készen adja az időt, de annál inkább zavarba jönnék, hogy mi is lehetne itt a helyes szó. S méltán, mert egyházmegyénk legérdemesebb szeniorja előtt állok. Első ijedtségemen mégis átsegít egyházmegyénk aranymisés, bölcs Főpásztora, aki felé száll szívünk-lelkünk legjobb érzése és kívánsága, s aki a mai jeles napra maga küldötte el dicsérőlevelét általam. Legyen szabad e személynek szóló levelet úgy olvasnom, hogy az hallható legyen az egyházmegyénkben mindenhol. Legyenek szócsövei ennek az egyházmegyénknek ünnepre itt összegyűlt illusztris papjai. […]
Ha az elhangzott elismerésekhez személy és szívem bősége szerint is méltatást próbálnék fűzni, nehezen jönnék ki az időből, mert nagyszerű életrajzát bőven és remegések között olvastam nem is olyan régen. Igen rövidre kell szorítkoznom.
A spanyolok régi közmondása azt tartja: „Aki fölveszi a csuhát, latinul is tud.” Kálmán bácsi, aki túl a nyolcvanon s csak úgy szórakozásból ma is javítgatja a fiatalabbak latinjait, a spanyol közmondást úgy vette, hogy a reverendát, az egyház hivatalos ruháját úgy viselte, és a papi tökéletességnek olyan példáját adta, amely a civis romanust, vagy ha így jobb, az Alter Christust megbecsültté tette.
Amikor egyszerű posztóruhájában a csíksomlyói gimnáziumban megjelent, az igénytelenséget vitte magával, de az első jól sikerült felelettel megkapta a tudományszomj és szorgalom stigmáját, amely őt a mostani öregkori könyvolvasásig el nem hagyta. Megengedte, hogy nevelői mindent átadjanak neki, ami bennük jó és kedves. Így lett Erdély-szerte ismert s mindmáig dicsérve emlegetett nevelő. Egy erdélyi származású és híres szobrász, aki a szebeni árvaházban növendéke volt, azt írta életrajzában, hogy elsőnek vette észre rajzaiban a tehetséget, és kérte, rajzolgasson csak tovább ilyen krikszkrakszokat. Az irodalomban is mesterek, akik Petres Kálmánt első pártfogójukként emlegetik, annyian hálásak és éppen jellemükért, hogy a legjobbakat sem tudná befogadni e templom. Az ő krikszkrakszai közé pedig, mint védjegy, hozzátartozik, hogy ahol csak kicsit is időzött, munkahelyén mindig épített. Gyergyószentmiklóson a zárdaiskola bővítésénél családi örökségét is beépítette. Láttam itt Radnóton vihartól széttépett templommal és toronytetővel. Mi a templom megsemmisülésétől féltünk, s ő a fáradhatatlan építő, kevés emberrel és kevés segítséggel visszatette a tetőt, még mielőtt az első eső nagyobb kárt tehetett volna benne. Bő humorral emlegette, hogy jól járt a templom a viharral, legalább megújult egészen.
Ma mégsem ezek az anyagba rögzített tettek az öröm forrásai, s nem a mi dicséreteink, hanem az Isten és embereknek egyformán tetsző becsületes élet tudata. Ő már meggyőződött arról az igazságról, amelyet egy író így fejezett ki: „A hit nem »Isten rabjainak« kényszerű szolgasága, hanem Isten barátainak örömben gyümölcsöző szolgálata” (Szabó Ferenc: Isten barátai, 6. old.). Az utolsó szakaszra az életének vitorláját az a jó remény dagasztja tovább is, hogy: „Qui usque ad finem perseveraverit salus erit.” Lelkének kincse ma az az érzés, hogy a Szent Pál-féle jó harcot önmagával, mert ez a legnehezebb, győzelemmel végzi. Közülünk ma senki se érzi jobban a Chestertontól megfogalmazott nagy igazságot, hogy: „Jónak lenni sokkal nagyszerűbb és vakmerőbb kaland, mint vitorláson körülutazni a világot.”
De megbocsát Kálmán bácsi.
A tiszta papi élet győzelme az Egyház látható győzelme is a világ előtt.
Az Egyház pedig szintén látható jelekben kíván beszélni e napon, s szól ismét a Nagy püspök hangján. Kérem azért a Gyulafehérvári Aula Főkancelláriusát, hogy olvassa fel előttünk a dokumentumba szerkesztett jelképet és akaratot.
Méltóságos és Főtisztelendő Kanonok Úr! Amikor megérdemelt magas kitüntetéséhez szívemből gratulálok, hozzá még sok évet és lelki örömet kívánok, egyben közlöm, hogy Főpásztorunk Méltóságodat magas korára való tekintettel a káptalani rezidencia kötelességétől felmentette, tovább is hívei körében meghagyja. Ugyancsak felmenti a kanonoki beiktatástól, de kéri, hogy az előírt esküt, amely új tisztségével együtt jár, itt és előttünk letenni ne terheltessék.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 418–420. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)