Évközi XII. vasárnap, B év, Jób 38,1.8–11; 2Kor 5,14–17; Mk 4,35–41.
(Bevezetés)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Nem is régen a teológia kápolnájába látogatni egyedül mentem. A szentségi Jézus előtt tisztelegtem, s azután szétnéztem. A harmóniumon egy kis plaketten ezt a felírást találtam: „Mennyei Atyánk! Szentéletű Márton Áron püspökünk közbenjárására öntsd szívünkbe lángoló szerelmedet, és adj erőt, hogy egységben a Te akaratod szerinti életünkkel tanúságot tegyünk Rólad és a Te Szent Fiadról, a mi jegyesünkről!”
Íme, az eljegyzés és szent frigy nagy napja. Miután hat éven át az életük nagy programját a kápolnában naponkint elénekelték és elmélkedve szívük gyökerébe vésték, itt az életre szóló eskü is. Tanúságot kell tenniük Jézus Krisztusról, a Béke Királyáról, és olyan korban, amikor az egész földön fenyegető fegyverektől zsúfolt a világ, s annak piacain is éppen a fegyverek, mennél veszedelmesebbek, annál drágább árucikkek. Nagy a versengés, hogy mennél többet adjanak el, bár jól tudják, hogy a vevők halált vesznek maguknak. Csak az Istenben bízók nagy hite lát és remél elfogadható életet ez ifjak generációinak, akik férfikoruk teljében lépnek át a harmadik évezredbe.
Mi pedig ma hozzuk a négy egyházmegye számára a békesség fiait. A már félre nem állítható Jézusukkal biztatjuk: „Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig!” A mai szentmise válaszos zsoltárában fogjuk énekelni: „Akik hajókon tengerre szálltak, kalmárkodván végtelen vizeken, Ott is meglátták, hogy mit tesz Isten: csodát művel a mélység felszínén” (Zsolt 106.). Az evangélium szerint, amikor már minden jövendölés beteljesedett és az apostolaival együtt a háborgó tengeren volt a Messiás, még nyíltabb lesz a tett és a biztatás: „Mit féltek, kicsinyhitűek… amikor én veletek vagyok!”
A mi fiaink is jól tudják, hogy köztük és Krisztus között legalább annyi a különbség, mint Péter és a Mester között volt. A feléjük meredező nehéz idők és nagy feladatok miatt őket is elfogná a félelem, hiszen attól a pogány világnak nekiinduló Szent Pál sem volt mentes, de jól tudják a panaszkodó apostolnak adott választ: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Szent Pállal mondják: „Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém” (2Kor 12,9–10).
Azért ma és mindig imádkozunk érettük, hogy el ne engedjék soha a kegyelem szálait, amely őket Krisztushoz, a Mindenható Istenhez fűzi, s akitől a háborgó világ tengereinek is lecsendesítését várják.
(Szentbeszéd)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Új örömünnepre virradt ma nemcsak az ősi székesegyház és öreg püspöke, de a teológiai tanári karral együtt a négy egyházmegye vezetői és papjai is. A rendkívüli ünnep lelki örömét s éppen ezekért az ifjakért, akik ma a papi rendet megkapták, lehet, mindenkinél érzékenyebben veszik a szüleik, akik nekik az életet adták, hogy aztán Izsák módjára, szívük, lelkük, testi és szellemi képességeikkel az Istennek ajándékba visszaadják. Az Egyház, szertartásainak egyik legszebbikét, a papszentelést a szülők, papok, rokonok és hívek előtt végzi el, mert ez nyilvános köszönet is kíván lenni a szülőknek az áldozatért, és ígéret, hogy fiaik által megáldja majd őket s az élet kiszámíthatatlan útjain együtt haladó nemzedékeket is.
A pap, bizonyos fokig, érthetetlen marad nemcsak a világnak, hanem saját maga számára is. Hiszen a papot is csak a hite segíti meg abban, hogy elfogadja, Krisztus működik általa, tehát személyes, titokzatos kapcsolatban áll vele, a Főpappal, amikor az embereket megszenteli. Az Üdvözítő feltámadásából származó hatalommal cselekszik, ahonnan származik az ő feltámadása is. Krisztus a magyarázata és létrehozója annak is, hogy éppen ez a huszonkettő vette a kézrátétel és felkenés által a papi rendet, amint ő maga mondotta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Szent Pál a zsidókhoz írt levelében továbbfűzi: „Krisztus sem önmagát emelte a főpapi méltóságba, hanem aki így szólt hozzá: Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint.” Ugyanott olvassuk: „Senki se vállalhatja a papi tisztséget, csak az, akit Isten meghív.” Tehát a pap kiléte Istenhez vezető titok. Érthetetlen marad bizonyos mértékben a világnak is, mert a világ fiai attól a megszokott felfogásuktól, hogy „a pap is csak egy ember”, nehezen jutnak el arra a meggyőződésre, hogy a pap Isten nevében bocsátja meg a bűneinket, a tőle kapott hatalommal változtatja át a szentmisében a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, s adja nekik úgy, mint amiben nemcsak lelki táplálékot, de garanciát is kapnak a saját feltámadásukra.
De Kedves Fiaim, Szeretett Jó Hívek, a papok ilyen életre szóló elhivatottságaihoz az idők is hoznak felszínre és kihangsúlyoznak sajátos és sürgető feladatokat. A Szentatya ez év nagycsütörtökén levelet intézett a papsághoz. Lényege, hogy a papok elsősorban az Oltáriszentséget szolgálják, „In persona Christi”, de feladatuk a közösség vezetése is, egységben a püspökkel és a pápával. Nagy alázattal és hálával kell tudatosítaniuk a papszentelés ajándékát, mely részesítette őket az egyetemes Egyház papságában. De amikor a pápa a papokhoz szóló felhívásához hozzácsatolta az ifjúsághoz intézett külön levelét is, azt óhajtotta, hogy az Egyesült Nemzetek által meghirdetett 1985 Nemzetközi Ifjúsági Év ne maradjon az egyház működésének peremén, hanem most az ifjúság problémáit állítsák a lelkipásztorkodás központjába. Ez teljesen egyezik az országunk elnökétől meghirdetett ifjúsági év ünneplésével is. A pápa azt kívánja, hogy a papok kövessék Krisztus nyitottságát és készségét a fiatalokkal folytatott párbeszédben. Hallgassák meg a fiatalokat és tudjanak is kellő választ adni minden kérdésükre. A Mester, az evangélium szerint, minden szavában és tettében benne hordozza a hihetőséget és az erkölcsi tekintélyt. A pap se saját személyének reklámja, hanem engedje előtérbe Krisztust, s úgy hirdesse meg, mint akiben feltalálható az Isten egész hitelessége.
Az evangélium szerint: „Krisztus rátekintett az ifjúra (aki tőle a tökéletesség mértékét kérte) és megszerette őt.” A pap is Krisztus szeretetével szereti az ifjúságot, tudva, hogy mennyire szükségük van erre abban az életszakaszban, amikor meglett emberré érnek. S ki lehetne közelebb szívükhöz, lelkükhöz, mint azok, akik a húszas évek sodrába jutottak, a vér, az élet kísértéseinek kitéve hozzájuk korban is közel állnak, de az igaz út ismeretének kincsével megerősítve előttük járnak.
Kedves Fiaim! Ez év május 18-án a belgiumi Namur városában a pápa, 65. születésnapja alkalmával az őt köszöntő ifjúságnak azt mondta, hogy a fiatalok jelenléte a legcsodálatosabb születésnapi ajándék az ő számára, ez a találkozás a kegyelem nagy pillanata. Megérti az ifjúság nyugtalanságát, amely megüli a szívét az öt kontinens mindegyikén. Mert látják a nagy megosztottságot a családokban, munkahelyeken különböző társadalmi csoportok és felfogások között. S különösen azokét, akik saját gazdag hazájukban riadva látják, hogy bezárulnak tevékenységük kapui éppen akkor, amikor a legnagyobb vággyal, friss erejükkel és tudományukkal akarják szolgálni saját népüket és az emberiséget. Arra kérte őket, a jólétben élőket, nyissák meg szívüket az emberek százmillióit sújtó sokkal drámaibb nyomorúság felé. Igaz, joggal kérdezhetik az előző nemzedéktől: hogyan jutottunk idáig, melyek az igazságtalanság okai? Miért hal éhen már gyermekkorában annyi ember, s éppen akkor, amikor az emberiség a leggazdagabb korát éli? Miért tiporják el világszerte az emberek és népek jogait? Miért van annyi munkanélküli és menekülttábor? Az ifjúságnak arra kell törekednie és azt kell kérnie, hogy a világon minden ember kielégítően táplálkozhasson és hozzá méltó életet élhessen. De a fiatalságnak fel kell tennie azt a kérdést is, hogy milyen értelmet ad a tanulásának, szabadidejének, alkotóképességeinek. Fel kell készülnie a kétségbeesés, a szerelem ijesztő eltévelyedései, kábítószerek rombolása, alkoholizmus és minden felelőtlen, erőszakos cselekedet ellen. A Szentatya arra biztatta a vallon ifjakat, hogy
törekedjenek a helyes lelkiismeret kialakítására. Keressék és kövessék az igazságot és ennek gyümölcsét, a békét. Ha meg akarják változtatni a világot, másképp kell élniük. Nem felületesen a fogyasztó világ rabjaként. A gazdag népek világa a szegény népeknek nem segítségévé, de veszélyévé válik, ha nem fordítja a szeretet legalább a fölösleget a nélkülöző népek felé. Ezért szükséges egy új életstílusra való átállás. Az új életstílus lényege egyszerűbb, igénytelenebb életvitelt kíván, és mértéktartást, amely mentes minden fölösleges ballaszttól. A jólét, az élvezetek és a felesleg hajszolása könnyen elmagányosítja az embert.
Kedves Fiaim! Az ifjúság számláján ezek a világ nagy gondjai. Nálunk még él a fegyelem és mindenkivel szemben a becsületes munka igénye, az igazságosan szerzett mindennapi, emberhez mért kenyér elvárása. De itt is lendületet adó erő az ifjúságra kiterjedő minden gond, figyelem és felelősség. Ozeás próféta a papról mondja: „Mivel te elvetetted a tudományt, eltaszítalak, hogy ne szolgálj nekem a papságban” (4,6). A papszentelés szertartása figyelmezteti a papokat: „Az Úr törvényét átelmélkedve, vigyázzatok, hogy amit olvastok, higgyétek, amit hisztek, tanítsátok, amit tanítotok, kövessétek.” Vagyis ne csak szóval tanítsatok, de életpéldával is. Annak tudatában, hogy az ifjúság maga is felelős életmódjáért és tetteiért, de a papot a saját életén felül az ifjúság sorsáért is felelősség terheli és várja.
Csak az állandóan tanuló és munkálkodó, mások minden bajával törődő paptól tudja megtanulni az ifjúság, hogy minden percét fel kell használnia a rohamosan fejlődő világban saját sorsa előkészítésére. Nem marad a maguk és a társadalom kára nélkül egyetlen feladatuk elhanyagolása sem. Érteniük kell tökéletesen a munkakörükhöz, amelyre állandóan továbbkészülnek és tökéletesíteniük szükséges. Ők is felelősek az időért. Nem lehetnek az életükben elvesztegetett félnapok, még szabadidő címén se. Ismerniük kell a világot, amelyben élnek, annak minden előnyével és veszélyével. Alaposan és felelősséggel készüljenek a házaséletre, mert ez a társadalom kis tükörképe, sejtje és saját boldogságuknak is legközelebb álló kerete. Pokol vagy a béke országa, amelynek ők az alkotói. Tudjanak lemondani ifjú vérük szertelenségeiről, mert ebben van a biztosítéka annak, hogy nem lesznek könnyelmű édesapák, édesanyák. De a papok feddhetetlen tiszta életükkel és önfeláldozó munkájukkal, példájukkal tudják megértetni, hogy lehetséges a tiszta ifjúság és a hűségen alapuló házasság. Szerény életükkel, lemondásaikkal, a rászorulók segítségével fordítsák kortársaik figyelmét az emberiség azon kötelezettségére, hogy az évezredünk végére, másfél évtized után, hatmilliárd ember között s legalább elfogadható arányokban kell majd elosztani a föld javait.
A becsületes osztozkodással, és ami ebben rejlik, cselekvő szeretettel lehet lerakni a jövő világbékéjének alapjait.
Kedves Fiaim! Nyilván megértettétek, hogy nem könnyű feladatra választott ki titeket az Isten. Amikor Krisztus a hetvenkét tanítványát első missziós útjára küldötte, azt mondta, hogy ne vigyenek magukkal se tarisznyát, se botot. Őnekik kell a kortársak kenyerévé változniuk. Én már keveset imádkozhatok érettetek itt a földön, de jelen vannak a szüleitek, rokonaitok, paptársaitok, akiket érdekel a ti sorsotok, és ők esedeznek érettetek, hogy az „édes igát”, amely csak a végső napon nyer könnyebbülést, elbírjátok. A zsoltárossal imádkozunk érettetek: „A megpróbáltatás napján hallgasson meg az Úr, védelmezzen meg Jákob Istenének neve! / Küldjön neked segítséget szentélyéből és Sionból oltalmazzon téged! / Emlékezzék minden áldozatodra legyen kedves előtte égő áldozatod! / Adja meg neked, amit szíved kíván, s váltsa valóra minden tervedet!” (Zsolt 20[19],1–5).
Mert mi, nyilván mind azt szeretnők és azért is vagyunk itt, azért történt a felszentelésnek egész isteni rendje s embert gyönyörködtető szertartása, hogy amikor a pályát befutottátok s a jó harcot megharcoltátok, ugyancsak a zsoltárossal hálálkodjatok: „Most már tudom: az Úr győzelmet adott fölkentjének, meghallgatta szent egéből, győzelmes jobbjának erejében” (Zsolt 20[19],7).
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 107–112. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)