(Bevezetés)
Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Urak, Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek!
Papszentelésünk vasárnapja Keresztelő Szent János ünnepével találkozik ez Isten áldotta esztendőben. Kortársai se tudhatták biztosan előre, hogy milyen jelkép János keresztelése a Jordán vizében, amely alól a megérkezett Messiás se vonta ki magát.
A mi húsz jelöltünk ma már másodikszor mondja ki – mert nevén szólították – hogy: Adsum! Jelen vagyok, készen az evangélium prófétai szolgálatára és a papi sorsra, s főként a húsvét misztériumának mindennapi szentmisében való megismétlésére és közlésére.
Ma azt se lehet tudni, hogy az életútjukon a Jordán vizének olajtermő lankáin vagy Jerikó már szikár szikláin fognak-e járni, de még azt se, hogy kapnak-e a kortársaiktól több megértést, mint János, a nagy előhírnök, vagy maga az Úr Jézus kapott, mert: „nem nagyobb a tanítvány a mesterénél”, hogy sötétebb szentírási jövendölést ne is emlegessek.
De azok a hívek, akik az országunk majdnem fele részéről fiaik nagy napjára összegyűltek, itt énekben és imádságban összeforrnak, nem feledik el az új papok esküjét és ígéreteiket. Imádkozni fognak értük, mert nemcsak szentül féltik, mint sajátjaikat, de apostolkodásuk által életük megszentelését várják. Köszönjük, hogy eljöttek, itt vannak és magukkal a legkedvesebb áldozatot, saját fiaikat vagy rokonukat hozták.
A papszentelés és első együttmisézés a püspökkel, legalább a szertartásaiban a nagyszombati feltámadással versenyezik, és méltán, mert a húsvéti misztériumot a felszentelt papok hordozzák az évezredeken át. Ezért már most emeljük fel szívünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait, a papság intézményének szent adományával együtt.
(Szentbeszéd)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! A múlt év szeptember 9–12. napjain a pápa jelenlétében tartotta Ausztria a hagyományos Katolikus Nagygyűlést, amelyen mi is jelen lehettünk. 10-én este a Hofburg előtti Hősök terén háromszáz-négyszázezres tömeg előtt történt meg a pápa hivatalos fogadása Európa estje jeligével. A pápa beszéde előtt a párizsi, varsói, zágrábi és berlini bíboros-érsekek felvázolták korunk emberiségének fő kérdéseit. Annyi prófétai meglátás között a legmeglepőbb dr. Meisner Joachim berlini bíboros vázlata volt a mi és mai „reakciós magatartásunkról”. Pörölyként zúdultak ránk a kortársakat illető vádjai: „Te már nem beszélsz velem, így én se beszélek veled! Te már nem köszönsz nekem, tehát én se köszönök neked többet! Te elárultál engem, ezért én is elárullak téged! Ahogy te viselkedsz velem szemben, pont’ úgy én is veled szemben!” Mint az erdőben visszhangzó kiáltás, úgy kavarogtak lelkünkben a súlyos következtetések: „Bezártuk magunkat az akció és reakció szorítójába.” Itt már nincs remény és nincs kiút. Már csak a fogat-fogért régi rossz törvénye, mindenki harca mindenki ellen és a mindenkitől való elidegenedés veszedelmes útja marad az emberiségnek.
Az erőszak és érdek hajtotta kíméletlenség világjelenségének sötét színei után Meisner bíboros így nyitotta meg a kétségbeesés helyett a reménység kapuját: „Az Isten nem engedte meg, hogy ebbe a kalitkába Őt is bezárják. Mindennek dacára Ő a legelső, aki az emberhez mint gyermekéhez megy… Nem az a jelszava, terve az emberrel: »Ahogy te nekem, úgy én neked!« Van ennél egy jobb, szebb törvény is számunkra: »Ahogy az Isten nekem, úgy én neked, testvér!«” Aki senkitől se függött, senkire rá nem szorult, senkitől semmit se várt, kért, az Isten szeretete mutatja meg az utat, amely jobbik önmagunkhoz és az emberekhez mint testvérekhez vezet.
Az emberséges válasz erre az Isten és ember programjára és éppen ma kettős. Az első válasz az Istennek szóló hálaadás és ezzel a jelszóval indul: „Ahogy az Isten nekem, úgy én is neki!” És zúgva zenghet, mint Te Deum, a hála dala: „Áldunk Téged, Istenünk, a legnagyobb találmányodért, az emberi lélek és test szerkesztéséért. Áldunk és dicsőítünk mindazért, ami a testtel együtt jár: a helyért, az időért, az anyagért, a gyermek születéséért, a szent anyaságért, a szerelemért, a kicsinyeink bájaiért, a testvériség szent érzéséért, a népek, nyelvek változatosságáért, a bűnök megbocsáthatóságáért, az énekért, zenéért, amely színezi életünket. Áldunk a Te emberré lett testedért, amely megváltásunk eszköze lett, s a mi testünkért is, amely egykor feltámadásodnak részese lesz. Áldunk, imádunk, dicsőítünk Téged, Istenünk, a Te egyszülött Fiadért, akit megváltásunkra elküldöttél, mert Ő mondott el Rólad mindent. Többet, mint az ember azóta is, valaha is elgondolhatott volna Rólad. Akit addig a fergetegek bosszúálló Istenének tartottunk, azt mondta: Mi Atyánk! Akiről azt gondoltuk, hogy trónjához csak az aranyhegyek vagy az embervér gőzölgése érhet fel, most látjuk, meghatódsz a szegény asszony szívvel adott két fillérén. Akiről azt hittük, hogy mindig csak az embert kívánod feláldozni, megmutattad, egyszülött Fiadat adtad érettünk, gyermekeidért örökre érvényes áldozatul. Áldunk, imádunk, dicsőítünk és magasztalunk Téged, akinek nem volt elég egy ének, népek és milliárdok sorozatos ellenszavazata, visszautasítása, mert azóta is hirdeted: eljön még a Te országod, miképpen a mennyben, úgy a földön is. Minket választottál, hogy szállást készítsünk Neked az emberek szívében-lelkében. Pedig jól tudtad, hogy Júdások, gyávák, korlátoltak, farizeusok és Pilátusok vére folyik ereinkben” (Új Ember, 1984. február 12.).
Szeretett Jó Fiaim! Ma és itt mi is esküdtünk és komolyabban, mint emberek szoktak esküdni a földön nagy szent feladatokra. A mi fogadkozásunk a második emberséges válasz az Istennek és embereknek, és azt akarja mondani: „Ahogy az Isten nekem, úgy én az embertestvéreimnek!”
Az Isten kitüntetett engem azzal, hogy embernek teremtett, értelemmel és szívvel ruházott fel. Szent vére árán eltörölte a keresztségben bűneimet, s visszaanyakönyvelt sajátjának, s azóta Ő a legigazibb Atyám. Én nem fogom dugdosni zsugoriak módján ezt a nagy kincsemet, hanem szent tűztől hajtva keresem, hogy mennél több ember erre a rangra, örömforrásra reátaláljon. Minden bajában érezze maga mellett a mindenen segíteni tudó Atyát. Az Ő társaságában tudja otthon magát a földön és az égben. Még összetört testben is boldog legyen, annak tudatában és nagy hitében, hogy ő mindig az Isten féltett, kedvenc gyermeke marad.
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – így mondotta. Te engem kiválasztottál, elhívtál a népek milliárdjaiból és saját nemzetem szűkebb családjából. Hosszú éveken át sugalmaztad, tanítottad, éreztetted, hogy Te vagy nekem „az út, az igazság és az élet”. Elmémet és lelkemet csordultig töltötted a Te kinyilatkoztatásaiddal, hittitkaiddal, és hozzáadtad vezérül és támaszul a Bölcsesség Lelkét. Nem is lehetne más válaszom, mint hogy: „Megtanítom az embereket megtartani mindazt, amit mondottál nekem!” Amint hangzott a nagy küldetésem: „Arra rendeltelek, hogy elmenjetek a világba és gyümölcsöt teremjetek, mégpedig maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,9). Tőled vettem a nagy példát és örökséget, és én fogadom Neked, hogy az embereket mindig csak az igazságra, jóra és szépre tanítom. Ehhez a hármas szent emberi értékhez soha hűtlen nem leszek, mert csak ezektől repes befelé az ember egész lénye saját nemessége érzésén, ezekkel lesz kifelé világító fáklya, vonzó példa, biztatás a kortársak jobb vállalkozásaira.
Ahogy az Isten nekem, úgy én nektek – így szólt a vezérige az emberi kapcsolatok számára.
Mindeneket megrendítő Úristen, legfőbb szeretet Atyja, ma kezembe adtad magad, hogy szentmiséimben testedet és véredet osztogassam az embereknek. Hát ahogy Te nekem, úgy én nekik. Legyek számukra mindennap életadó kenyér, vérszegény lelkeknek friss vérátömlesztés. Mindenben első segítő testvér, s ha kell, lelkükért, üdvösségükért egészen elégő áldozat. Minden ügyük legyen a legszemélyesebb kérdésem. Hogy mit esznek, mibe öltöznek, egymásról mit gondolnak, egymásnak mit tesznek, milyen kínokban gyötrődnek. De főképpen én leszek a Te templomod, tabernákulumod nyitott és szeretettől égő lelke, hogy érezzék és tudják ebben a zaklatott világban, hogy az Isten előtt az ember a legdrágább érték. Ezért van mindig és minden oltáron velünk az Isten.
Ne csak kívánják és meneküljenek hozzá segítését kétségbeesetten várva, hanem törhetetlen bizalommal vallva: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”
Úristen, ma Te egészen az én örökségem lettél. Segíts engem, hogy én is őrizzem, megtartsam és visszaadjam Neked a Te népedet, szent örökségedet. Hiszen egyetlen és megrendítő nagy igazság, hogy amint magadnak teremtettél minket, a szentmiseáldozatainkban Te is a mi Urunk, Istenünk, de egészen a miénk lettél.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 102–105. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)