B év, Dán 7,13–14; Jel 1,5–8; Jn 18,33b–37.
Szeretett Jó Hívek! Az Anyaszentegyház a vatikáni zsinat liturgikus reformjában Krisztus Király ünnepét az egyházi év utolsó vasárnapjára tette. A múlt évben, vagyis az olvasmányok első sorozatában a világvégéről szólt az evangélium, és méltán, mert az ítélet Krisztushoz, az élet urához tartozik. Annál különösebb és elgondolkoztatóbb, hogy most, a második sorozatban Szent János evangélista a nagy kontrasztot írja le, amikor Krisztust hurcolták Pilátus elé ítéletre.
Minden valószínűség szerint ez volt Jézus és Pilátus első és utolsó találkozása. Súlyosak a kérdések és feleletek is, mint a halál szokott lenni. „Te vagy-e a zsidók királya?” Ha ezt egy vádlottól kérdezi, és az, aki itt a római birodalomnak képviselője, proconsula, úgy a kérdésben nem kevés a bosszankodás és heccelődés is. Ugyan mit számít, hogy az elfoglalt tartományban ki nevezi magát királynak, ha ott úgyis Róma az ura életnek és halálnak? Az Úr Jézus a magabízó kérdésre kérdéssel felel: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták ezt rólam?” Mintha azt kérdezné: komolyan tájékozott helytartó vagy ármánykodás áldozata vagy-e? Pilátus megérezte a viszontkérdés finom élét. Szavaiból látszik: „Vajon zsidó vagyok-e én? Saját néped és a főpapok adtak kezembe.” Nekem kell számon tartanom a ti sajátos perpatvaraitokat? Nekem csak arra felelj: „Mit műveltél?” Ezekben az ideges kérdésekben és feleletekben benne van nemcsak a római nagyurak legendás kényelemszeretete és bosszankodása, ha abban megzavarják, annál inkább, ha idegenek teszik, és olyan ügyben, amelyből nem lehet sok aranyat remélni, sőt politikai fondorlatot rejteget. De Krisztus és Pilátus mondataiban világosan benne van az, hogy Krisztust veszedelmes néplázítónak, trónkövetelőnek, felforgató politikai elemnek állították be és vádolták saját népének fiai, s élükön éppen a főpapokkal, akik a nemzet és faj fő vezéreinek tudták magukat. Azok, akik éveken át akkor is akadékoskodtak, amikor a csodákat szemeikkel láthatták, s eszükkel meg nem magyarázhatták. Akik féltékenyek voltak nemcsak a bölcsességre, de még a csodákra is, s ugyanakkor lesajnálták Jézusban az ács fiát és a názáreti sehonnait, most királynak mondják Pilátus előtt, hogy annál súlyosabb legyen a vád, a hazaárulás.
Feljegyezték a történészek, hogy Timurlenk, a tatárok nagy kánja, fejedelme, amikor legyőzte Bajazidot, az akkori világ legnagyobb török hadvezérét, nagy lakomát rendezett. A fényes lakoma termébe, ahol népe választottjaival mulatott, bankettezett, ketrecben és mezítelenre vetkőztetve vitette be a fogoly Bajazidot, hogy vendégeinek, asszonyainak jelenlétében megalázza a legyőzötten is büszke hadvezért. Bajazid pedig ketrecében és megalázott mezítelenségében is olyan fölénnyel nézett Timurlenkre, és úgy is válaszolt mindenre, mint aki még mindig trónon képzeli magát. Megdöbbent a merészségen Timurlenk elvitette a ketrecet és a foglyot, majd a gyáva irigyek módján kivégeztette őt, hogy ne legyen többé útjában.
Pilátusnak sem kellett hosszasan kérdezgetnie a megkötözött embert, mert megzavarta az egyenes felelet: „Igen, én király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. És mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra!” (Jn 18,37). Pilátus Jézus ártatlanságáról meggyőződött, de amíg saját gyávaságával szaladgált az őt figyelmeztető feleségétől a „feszítsd meg”-et kiabáló csőcselékig, elveszett maga az igazság. Pilátusnak pedig még egy igen szomorú szerep jutott: más színekben bemutatni a zsidóknak az ő királyukat. A bemutatásra kikészíti az ártatlan Jézust, úgy, amint a Szentírás után a művészek is, közöttük Munkácsy Mihály az Ecce homo képen, megfestették. A töviskoronás, megostorozott Krisztust Pilátus kiviszi a nép elé, hogy akit csodáiért, jóságáért, bölcsességéért meg nem becsültek, legalább elkínzottságában megszánjanak, ha még emberek. „Vágott vessző a kezében, fején töviskoszorú. Édes Jézus, mondd nékem: mért vagy olyan szomorú?”, ősrégi dallamra írt gyermekkórus így énekeli ezt a keserves királymutogatást. Náddal, vesszővel cserélték ki a királyi jogart, mintha éppen az Istenfiának nem volna semmi köze ahhoz, amit hatalomnak neveznek és félnek az emberek. Koronáját úgy szerkesztették, hogy tövisei nyomán jelenjenek meg az igazi gyöngyök, a vérnek cseppjei. Palástja gúnynak szerkesztett bíborposztó, de a sebekbe beleragadt posztó alatt a test már kész meghalni a világ üdvösségéért. Hol jártak ezek a királyöltöztetők, akik önmagukat sem értették, a világ üdvének nagy tervétől, amely akkor már készen találta Krisztust? A bemutatás mégis jól sikerült, mert a világ népei mind kevesebbet tudnak más királyok selyme-bársonyáról, koronájáról és jogaráról, de ezt a Pilátustól kiállított különös rabot mindenki ismeri a világon. Csak véres fejétől, véres, átszúrt lábáig szemei elé idézi és mindjárt megszólal lelkében az ének: „Óh, Édes Jézus! Ég és föld dicsőséges királya!”
Lassankint megbarátkozott a világ, az emberiség ezzel a különös királlyal. Könnyű volt megértenie, hogy jobb, ha a királyok, fejedelmek halnak meg a népeikért, mint hogy uralkodó szeszélyekért pusztuljanak el nemzetek.
Jobb, ha kevesebb az ékesség a ruhában és több a bámulnivaló a bölcs beszédben és a szeretet igaz cselekedeteiben.
Ezek biztosabban értékelik és mondják meg, hogy „valóban királya volt-e valaki legalább önmagának”. Értelmünkben és szíveinkben érthetőbbek lettek már Krisztus királyi díszei is. Lassan reájön az ember, hogy
jobb, ha mások tövisei sebeznek meg engem, mintha tőlem kapott tövisektől, sebektől kínlódnak mások. Jobb az alázatosság, melynek tövisei befelé fordulnak, hogy onnan semmi rossz el ne szabaduljon, mint a gőg, amely mindig kívül hordja a töviseit, s miattuk közel se juthat mások szeretete melegéhez. Még mindig a jóság a legjobb ajtónyitogató mások értelméhez és szívéhez.
Lassankint arra is reájönnek az emberek, hogy uralkodni bármilyen formában az igaznak fokozott szenvedés azokért, akiknek gondjait reárakták, s akiknek szavai, tettei vesszővé válhatnak, melyek az utolsó idegszálig fájnak. Uralkodni jelent álmatlan éjszakákat és pihenő nélküli nappalokat is, mert mintha ostorral terelnék, mind oda szeretnek gyűlni a mások bajai is. Egy ilyen különös kiállításon hogy valóban király volt-e, ki tudja, hányan tudnának számot adni a világ volt vezetői, még akkor is, ha nagynak dicsérte őket nemzetük vagy szentként tisztelte az Egyház. Rajtunk ugyanis hamar meglátszik a különbség, hogy: Íme, csak ember!
A posta némelykor nemcsak levelei tartalmával, de bélyegeivel is meglepheti az embert. Így jött a minap egy levélen a bélyegújdonság. Nyitott, véresszájú farkas, két hegyes füle között, feje búbján ékes korona, nyakán ékkövektől terhes láncon nagy kitüntetés, hátára vetették dísznek a bárány bőrét, amelyet felfalt. Felírása: Lupul moralist = az erkölcsös farkas, hogy teljes legyen a kép és felírása között az ellentét.
Nem is kell túlbuzgó kereszténynek lenni ahhoz, hogy kézenfekvő legyen számunkra a nem is szándékolt tanítás.
Krisztus országában, az Egyházban még a jótetteink címén se várjunk koronát, amelyet alapítója se kaphatott meg a földön. Ha díszeket kívánunk magunknak, fejünket teljesen töltse el a mindig kész jó szándék és akarat. Vállainknak ékszeres lánca legyen a másokért végzett, számítás és méricskélések nélküli jótettek és áldozatok sora. Ne mások bőrén, áldozatán tülekedjünk az elismerések felé, hanem a szeretet törvénye szerint úgy szolgáljunk másoknak, mint saját magunknak.
Így lehet leszerelni már a földön a félszeg helyzetet, amit a közmondás pogány korból áthozott: Homo homini lupior = Ember az embernek farkasnál farkasabb…
Krisztus Királysága már 1925 óta ünnep, de nem külső fénnyel csupán, hanem híveinek szívében, elméjében és tetteiben ragyog.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 275–278. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
