Krisztusban Kedves Testvéreim, Szeretett Jó Híveim! Izrael népe a hetvenéves babiloni fogság után hazatért, s a földig lerombolt salamoni templom helyett új templomot épített, hogy az legyen Jahve, az Isten lakóhelye, a felszabadult nép szívközpontja, reménysége és öröme. A templom miatt lett Jeruzsálem ismét szent város és népének zarándokhelye. Az építés hosszú, fáradságos és költséges műve után a nép összegyűlt megismerni a törvényt. A mai olvasmány szerint Nehemiás kormányzó, Ezdrás főpap és leviták jelenlétében felolvasták a népnek a Mózesi törvényt. A meghatott népet pedig így biztatták: „Ez a nap az Úrnak, a ti Isteneteknek van szentelve. Ne szomorkodjatok hát és ne sírjatok” (Neh 8,9). Izaiás próféta pedig a megváltás idejét előre látva ilyen örömkiáltásban tör ki: „Zengjetek dicséretet, egek, és ujjongj te, föld: Hegyek daloljatok örömötökben, mert az Úr megvigasztalja népét és megkönyörül a szegényein” (Iz 49,13). Mi is örömünnepre gyűltünk össze a mai napon, hogy felszenteljük a ti megújult templomotokat. Új és régi templomok falán megszokott felírás: „Isten segítségéből épült.” Így épült a ti templomotok is és legyen érette hála a mindeneket Teremtő és Megváltó Úristennek. De itt a felíráshoz hozzákívánkozik: És épült az Ő hívő népének törhetetlen szorgalmából és a szeretetáldozataiból. A jobbágytelkiek ma úgy jöttek a templomszentelés ünnepére, mint akik tudják, hogy ennek a templomnak minden kis részlete, nemcsak pénzük, de kezük munkája által állt egybe remekművé. Az Istennek építették, de mindegyiküknek legsajátosabb tulajdona, otthona és büszkesége. Élő hitüknek kifejezője.
Szeretett Jó Híveim! Ilyen örömmel telített, örömre stimmolt maga a templomszentelés szertartása is. Ilyen az első kulcsfordítás a templom ajtójában. A püspök megnyitja az utat a híveknek, hogy valahányszor belépnek a templomba és az Úr oltára körül szeretetben összegyűlnek, az utolsó vacsora termében érezzék magukat, Krisztus testével felerősödjenek, és magukat tisztábbnak érezzék általa. A keresztkút-szentelés meghívás az Egyházba. Azoknak pedig, akik már átléptek a keresztség kapuján, jelenti az Istenfiúság örömét, s egyúttal a Krisztus törvényei szerinti élet kötelezettségét és felelősségét. Az ereklyék elhelyezése az oltárban a Mindenszentek litániájával kezdődik, amelyben az Egyház kéri a szentek közbenjárását, hogy a felszentelt templom legyen a kegyelem és üdvösség tárháza, ahol a keresztény nép lélekben és igazságban imádja az Istent és megerősödik, épül a szeretetben. A püspök megkeni krizmával az oltár egész felületét, mert ez lesz a színhelye az Isten legnagyobb művének, a Megváltás misztériumának, az Oltáriszentség megünneplésének. Ez tulajdonképpen a konszekrálás, és nagy hasonlóságot mutat a bérmáláskor krizmával a homlokunkra rajzolt kereszthez és még inkább a papszenteléshez, amikor a püspök a felszentelendőnek mindkét kezét megkeni, mert azok lesznek a szentségek és szentelmények osztogatói, mint az áldozáskor is nyújtják az Úr Jézus szent testét és vérét. A tűzgyújtás az oltáron és a gyertyák kigyújtása a templomban is Krisztus világosságát, igazságának eligazító, vezérlő fényét jelképezik, hogy a hívő nép Istenére reátaláljon. A tömjénillat az oltáron jó tetteink kedvessége Isten előtt, s tiszta lelkiismeretünk belső boldogságának jóérzése, földi ember legfőbb örömforrása a földön. A prefáció is más, mint a többi szentmisékben. Abban a felszentelt templomot, amelyet emberi munka emelt, örömmel felajánljuk Istennek, mintha a szívünk kelyhe volna az ég felé kitárva. Minden, amit a felszentelt templom mondani akar nekünk, benne van a hármas áldásban, amelyet a püspök a mise végén a népre ad és kér: „Adja meg nektek, hogy a Szentlélek hajléka és temploma legyetek, ki minden szétszórt gyermekét egyesíteni akarja az Ő Fiában.”
Szeretett Jó Híveim! Különösnek látszik, hogy az Egyház a templomszentelés miséjébe éppen a Zakeus közönségesnek látszó történetét tette, melyet egyébként mesterien írt le Szent Lukács evangélista. „Nagyon szerette volna látni és megismerni Jézust”, ez szép, de hát kíváncsi emberek mindig voltak a világon, mondhatná bárki. A legkisebb falu legolcsóbb eseményének is kerül egy kis nézőközönsége. Hogy Zakeus a kíváncsiságát nem elégítheti ki, annak oka éppen közönséges: „Nem láthatta a tömegtől, mert alacsony termetű volt.” A tömeg viszont növelheti a kíváncsiságot, de nem növelheti a termetet, s emiatt nemcsak szabadtéren, de még jól el nem rendezett színházteremben is megeshetik a kis emberrel, hogy elveszi a látását az előtte ülő atléta széles, magas válla. Felnőtt embert pedig nem lehet karba venni, mint gyermeket az édesanyja, hogy lásson akár jobban is, mint a nagyok. Fura helyzetek, amelyeken még az sem segít, ha gazdag emberek a Zakeusok. A leleményes ügyesség s a jó szándékú ember bátorsága, hogy nem törődik, mit mond jótettéhez a világ, még mindig segíthet rajtunk. Kellett egy kis bátorság ahhoz, hogy a gazdagnak ismert Zakeus felmásszon a fügefára, kipótolja a termetét. Aztán szíve egész nyíltságával néz szembe Jézussal, aki maga is kritika tárgya. Még jobban elgondolkoztatja a józan embert, hogy Zakeus mit képes felelni a népítéletként hangzó lesajnálásra, hogy Jézus: „Bűnös emberhez tér be vendégségbe.” Sokakban felmerült a bámuló kérdés: Miféle ember az, aki ilyent mer a tömeg szemébe mondani: „Íme, vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha megcsaltam valakit, négyszeresen megtérítem.” Mert, ha ezt a nyilatkozatot nem vesszük szemtelen hencegésnek, akkor óriásira nő lelki termetében Zakeus a mi szemeinkben. S kérdik: hát lehetséges, hogy ez a nem is adószedő, hanem adóbérlő, az akkori idők uzsorásánál is pénzéhesebb embere, személy szerint is meggazdagodott, lemondjon vagyonának feléről, s azoknak adja, akik az egész brancsával együtt átkozzák őt mint szipolyozót? Hát van olyan csoda is, aki hivatásának választotta, hogy állandóan a pénz szédületében éljen, annyira tisztakezű és -szívű maradjon, hogy szemébe merje mondani az őt ismerő tömegnek: „Ha megcsaltam valakit, négyszeresen megtérítem.” Íme mégis itt a magyarázata, hogy ebből a tömegből egyedül kerül bele az evangéliumba. Ez a nyitja, hogy Jézus felnézett rá, észrevette a fügefán. Ez az értelme Jézus válaszának is, amit a könnyen ítélő tömeg előtt adott: „Ma elérkezett az üdvösség ebbe a házba.”
Szeretett Jó Hívek! Zakeus története végül is abban összegezhető, hogy szíve teljes becsületességével meg akarta ismerni Jézust. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az evangélisták közül az első, Máté, régi nevén Lévi szintén a vámtól jött, még jobban elgondolkozunk. Azt kell mondanunk, hogy
aki az Istent meg akarja ismerni, találni, annak semmi se akadály.
Nem akadálya sem a gazdagság, sem a szegénység, sem a magas kultúra, se az iskolázatlanság. Egyik tudja, hogy mindent itt fog hagyni, a másik azt, hogy csak az Isten tudja egészen betölteni az ember szívét. Az egyik jómódja közepette lehet lelkileg annyira összetört, hogy minden imádsága vonagló könyörgés: „A mélységekből kiáltok hozzád Uram” (Zsolt 129). A másik önként szegény, mint Assisi Szent Ferenc, aki haldoklásában ruhátlanul terítette ki magát a kőpadlóra, s úgy adta csodálatos végrendeletét: „Semmim sincs, s magam is semmi vagyok.” S mégis ő zengte el a Naphimnuszát, költők állandó lelkes példáját, amelyben megköszönte és testvérének nevezte az Isten minden csodálatos teremtményeit. Laikus, de költői ajkakról is sokszor csendül fel a nagy hódolat: „Dicsőit Téged, nagy, égi Teremtő, A mindenség nagy, szent dala.” Ilyenek napjainkban a Kalkuttai Teréz leányainak dalai is a kétmilliónyi leprás gondozása közben.
Az Istenkeresés nem könnyű, nem kétségek és problémák nélküli út, de olyan irány ez, amely felé mindenkit előbb-utóbb sodor a saját vágya. A tudós és bölcs is lehet, panaszkodik: „Isten, kit bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt. Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet” (Berzsenyi Dániel: Fohászkodás). Ugyanakkor a nem komplikált, egyszerű ember egyetlen fohászban, minden kétség nélkül, teljes bizonyossággal öleli magához és családi közvetlenséggel szól hozzá: „Én Istenem és Jó Atyám!”
Amint az egyes ember viharon, vészen át, örömében és bánatában keresi az Istent, olyan az emberiség útja is. Félelmében kereste a természet erőiben az Istent, áldozatokkal próbálta engesztelni. Hatalmas szentélyeket épített bálványoknak, hogy kedvükben járjon. Aztán az utolsó vacsora termében az Isten egyszülött Fia, a Megváltás nagy nyitányaként, barátainak nevezte az apostolokat és rajtuk keresztül az egész emberiséget. Az Isten és ember ilyen nagy barátságának zálogául, hogy a világ végéig senki szívéből, kezéből ki ne fogyjon a szeretet ajándéka, szerzette az Oltáriszentséget, amelyben mindenkinek és mindig kínálja magát: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem.” S hogy látható legyen a szeretet e nagy lakomája, adta az apostoloknak a nagy parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Az utolsó vacsora termében, az Isten szíve közepébe kívánkozó emberek építették meg a nagy misztérium számára a világ keresztény templomait.
A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy az Isten népe, papjával az élén, a templomaiban, a szentmiseáldozat nagy titkában éli meg a megváltás nagy örömeit. Ez a gondolat adta a templomnak az új formát, hogy egyetlen térben és egy asztal körül gyűljön össze az Isten népe, egy asztalról s ugyanazon Isten kenyerén éljen. Ebben a családias körben kapja meg az oktatást az igaz hitre, hogy ne legyenek tovább olcsó hiszékenységei, se babonái, se félelmei, hanem mint bizakodó gyermek keresse Istenben az Atyját. Itt készül elő a szentségek vételére, itt keresztelik, itt lesz elsőáldozó, bérmálkozó, itt esküszik hűséget hitvesének, itt keres vigasztalást akkor is, amikor a halál az élők sorából azokat ragadja ki, akiket nagyon szeretett. Imáin és szentmiséin keresztül tartja a kapcsolatot az égiekkel, a szentek egyessége jegyében.
Végül, Szeretett Jó Híveim! Felteheti valaki a kérdést: van-e ennek a templomnak, benne az Oltáriszentségnek, az itt végzett szent gyakorlatoknak értelme a földi életben s különösen mások számára? Vagyis társadalmi érték-e vagy fölösleges luxus magával a vallásgyakorlattal együtt? Szent Pál apostol a ma felolvasott efezusi levelében írja: „Ez a közösség egy nagy épület, amelynek alapzata az apostolok és a próféták, alapköve pedig Jézus Krisztus. Rajta nyugszik az egész épület, benne egybeépülnek és belőle nő ki az Úrnak szent temploma. Ti is részei vagytok ennek az épületnek és belőletek is épül az Isten hajléka, Jézus Krisztusban a Szentlélek által” (Ef 2,20–22).
Nem a díszes jeruzsálemi templomért jött Krisztus a földre, hanem hogy a világ népeinek megváltását a Golgota nagy művében végrehajtsa. Itt sem a remek építési formákat, arányokat, modern elrendezést és célszerűséget keresi ebben a templomban, hanem az embert. Minden emberben keresi azokat a tökéletességeket és emberi szent értékeket, amelyekből a szív és lélek, a gondolat és tettek temploma épül. Keresi a béke fiait és a béke tetteit. Keresi az egymást féltő-szolgáló testvért. Keresi a szépre, jóra szomjas embert, a leendő tudóst, a felelős munkást, a családban a jó édesapát, édesanyát, engedelmes, jóra kész gyermeket. Keresi a bátor hitvalló Zakeusokat, s hitüket maradék nélkül élő keresztényeket, akik erényeikkel hirdetik a társadalomban, amit Szent Pál szeretne mondani rólunk, hogy: az Isten templomai vagyunk és a Szentlélek lakozik bennünk.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 382–387. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
