Szeretett Jó Híveim! Erdély-szerte a legtöbb templom, amely az utóbbi 200 esztendőben épült, vagy egy ősibb templom alapjait foglalta új falaiba, vagy annak szomszédságában emelkedett. Az új kor dicséretét jelenti, hogy ahol még talál régi értéket, drága műemléket, igyekszik azt restaurálni vagy legalábbis a maradékot megőrizni.
Ma kápolnát megáldani jöttünk Nyárádszeredába; senki sem sejtheti, hogy ennek az épületnek régi helyén, az ősi korban volt-e legalább régi település. Azért a gondolataink a közelmúltba szállnak, s azokat áldják, akik ezt a házat az új korban építették, s talán ők maguk se hitték volna, hogy amit családi kényelemnek, emberi lakásnak szántak, egyszer az Úristen hajléka lesz. Lokody Gáspár főtisztelendő úr ügyessége, hogy a ház civil kézből az egyház gondoskodása alá került, utódjának, mostani plébánosának érdeme, hogy a plébániaépület jellegét istenháza címére átváltoztatták, s a formáknak, gyakorlati igényeknek, céloknak megfelelően sok áldozatos munkával átalakították. Hajlékot adtak az Úr Jézusnak, hogy láthatóan közöttük lakozzék, és szent gyűjtőhelyet a Nyárádszeredában és Szentandráson lakó mintegy 800 katolikus hívőnek, s mindenki másnak is, aki legalább ünnepen itt lelkileg felfrissülni akar.
A mai ember mégis méltán kérdezheti: van-e még jelentősége ma a templomnak, kápolnának, más, mint műemléknek, ha régi? Kérdezheti ma, amikor húsz hektáron épülnek kombinátok, több száz méter magasba a felhőkarcolók, kilométer hosszú „Penge-blokkok”, százezer ülőhelyes stadionok, akik látni akarják a híres futballmeccset, amelyet rajtuk kívül még néz néhány millió a televízión. Kérdezzük akkor, amikor egy tágasabb templom közönségét egyszerre elnyeli és ezer kilométeres sebességgel száguldva más kontinensre viszi a repülőóriás.
Szeretett Jó Híveim! Semmi kedvem, sem kísértésem nincs titeket a legendák világába vinni, de van két történetem, amelyeknek színhelyét ismerem, s az események valósága is csak negyven esztendő távolságra esik tőlünk. Rómától hetven kilométerre északnyugatra volt Civitá Vecchia tengeri kikötője. 1943 tavaszán, amikor a második világháború teljes vadságában tombolt, légiriadót jeleztek, s mindjárt már zümmögni kezdettek az angol-amerikai bombázógépek százai. Egy alig tízéves kislány, akit talán éppen valamit vásárolni küldöttek a szülei, a sok megzavarodott és óvóhelyre tóduló nép között tájékozatlan maradt a piacon. Aztán nyitva látja a templom nagy ajtóját, odaszalad és a templomban a kedvenc helyét keresi, a szép Mária márványszobrát. Odatapad a szobor talapzatához, és bizakodva, bár ijedten, ismételgeti: Mia Madonna! Aiuto! Én mindig szerettelek téged, ne hagyj elveszni engem! Aztán jön maga a pokol, reng a föld és omlik minden, amit csak útba ejt a szőnyegbombázás. Egy perc alatt a város nagy része és maga a templom is rommá és porrá válik. Amikor elvonul a zúgó fergeteg és leülepszik a por annyira, hogy látni is lehet, előjönnek, mint vakondok a föld alól, az óvóhelyre menekültek. A félig romváros és egészen romtemplom helyén egy nagy poros, de egészen ép Mária-szobrot találnak, s ugyancsak porosan és kissé ijedve a szobor mögül épen jön elő egy kislány és ismételgeti: Grazie Madonna! Mille grazie! Köszönöm Szűzanyám, ezerszer köszönöm!
Jeremiás próféta idejében, annak jövendölései és könyörgései ellenére a jeruzsálemiek biztosak voltak abban, hogy a szent várost és a salamoni templomot semmi baj nem érheti, mert ha azok elpusztulnak, nem lesz többet az Istennek, Jahvénak választott népe, nem lesz többé temploma és igazi oltára, ahol áldozatot mutatnak be neki. Jött Nabukonozor perzsa király, lerombolta a templomot és oltárt, népét pedig 70 éves rabságba hurcolta. A Civitá Vecchiában történtek idejében a nápolyiak bizalma éppen ilyen biztos volt és vakmerő. Ott őrzik ugyanis Szent Januáriusz vérét a székesegyház kápolnájában. Ez a vér évenkint kétszer a zarándoklatok színhelyén pünkösd hetében és szeptember 21. hetében, másfélezer esztendővel azután, hogy a mártír vérét az utcáról összeszedték, felolvad és ismét folyékonnyá válik. Nem lesz Nápolynak semmi bántódása, mondották a nápolyiak, mert megvédi őket Szent Januáriusz. Aztán a bombázás ítéletnapján, 1942-ben a híres főutca, a Via del Re és Szent Januáriusz templomának is egy része rommá változott, csak az a kápolna maradt épen, amelyben Szent Januáriusz vérét egy oltárszekrényben őrizték. Ezeket akkor frissen és még a hittől is távolálló újságokban olvastam Olaszországban, s az elsőt Kolozsváron a Messageroban.
Szeretett Jó Híveim! A Királyok II. könyvének 7. fejezete 2. versében így szólt Dávid, a nagy Király Náthán prófétához: „Nem látod-e, hogy én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig bőrök között vagyon?” Vagyis a szövetség szekrényének csak ingatag szent sátor a lakóhelye. Ennek a méltánytalanságnak és aránytalanságnak az érzéséből született meg Dávid király felhalmozott kincsein, bölcs Salamon idejében a híres templom. Hogy az ember lelke, amelyet látható testben hordoz, megtalálja a méltó környezetet, ezért születtek már a pogány korban is a templomok.
Az Újszövetség templomának sokkal fenségesebbek a címei és okai, s ezért telt meg a világ kétezer év alatt a keresztény templomok százezreivel és művészi változataival. A mi templomaink elődje és mintája ugyanis a coenaculum = az utolsó vacsora terme, ahol az Úr Jézus önmagát kínálta fel nekünk, amikor az első csodálatos átváltoztatás után mondotta: „Vegyétek és egyetek ebből, mert ez az én testem, amely értetek adatik, igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, amely kiontatik a bűnök bocsánatára!” Ezt a csodát, ajándékot és áldozatot ismételjük meg templomainkban minden szentmisében és nem valami eltúlzott képzelettől és vakmerőségtől vezetve, hanem a szent parancsot teljesítve: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Ez összefoglalása mindennek, amit Jézus születésétől kezdve tanításaiban, csodáiban és keresztáldozatában nekünk és az egész világ mindenkori emberiségének adott. Mert a szentmisében mindig maga Krisztus az igazi Főpap és ugyanő a legszentebb áldozat is. A miséző pap – s jó, ha ezt mindig tudja – csak helyettese Krisztusnak s Szent Pál szerint: „Az emberek közül való és az emberek képviseletére van rendelve az Isten tiszteletével kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékot és áldozatot mutasson be a bűnökért […] s mert maga is a gyengeség rabja. Ezért mint a népért, saját bűneiért is kell áldozatot bemutatnia” (Zsid 5,1–3). A templom minden egyszerűsége s a pap minden igénytelensége mellett azokban a szolgálatokban, amelyeket itt végez, amikor az új embert a keresztség szentségében az Isten gyermeke díszeibe, kegyelmeibe öltözteti, vagy a ti áldozataitokat vegyíti a Krisztus áldozatai közé a szentmisében és úgy viszi az Isten trónusa elé, és minden, aminek itt tanúi és résztvevői vagytok, meghaladják a földi művek káprázatait és a világ nagy színpadjain tömegsikert kiváltó nagy drámáit. Ezek a fő okok, amiért az emberek, a hívő lelkek mindig igyekeztek, hogy az Úristennel való nagy találkozások helyei csinosságukban, kényelmükben, ízlésükben és szépségükben se maradjanak le a modern házak, iskolák, előadótermek, kultúrtermek mellett. Így lett Nyárádszeredában egy jól épített emberi lakóház a mesterek hozzáértő munkája és a hívek áldozatai által rangosabb épület, kápolna, az Isten és az emberek örömteljes találkozóhelye.
Végül
ennek a kápolnának is, mint minden templomnak, megvannak a kinccsel fel nem érő értékei és hasznai. Az a hely minden hívő ember számára, ahol megnyílnak szívének zsilipjei és elmondja lelkének legtitkosabb kínjait a Mindentudó és mindenkit megértő és mindenkin segíteni tudó Isten előtt. Akihez beszél, az Isten a legigazibb Atyja és testvére egy személyben. Az emberhez közelebb nála senki sem áll.
De az Isten még a szentáldozás pillanatában is, amikor teste eledelemmé, vére italommá lesz, megmarad velem és minden kérdésemmel szemben Teremtőmnek, Megváltómnak és Mindenható Istenemnek, aki nem akar és nem is tud magamra hagyni. Ennek az erőnek és bizalomnak hívását sejti meg minden hívő ember a szentmisére megkonduló harang szavában, s úgy indul el, mint aki útközben össze akarja szedni minden baját, keservét, hogy a keresztáldozat megismétlésekor odatehesse Krisztus teste és vére mellé az oltárra.
A kápolna megáldásával közelebb akartuk hozni szíveitekhez az Istent, a legjobb segítséget, és kérve kérjük, részesítsen titeket gazdagon minden szentmiseáldozatában.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 376–379. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
