Jakab Antal püspök szentbeszéde a templom megáldásán Lemhényben 1975. szeptember 29-én

Szeretett Jó Hívek! Ez év (1975) július 23-án a Szentatya a megszokott szerdai napon, Rómában a Szentév zarándokait fogadta. A nagy tömeg, amely százezreket számlált, nem fért a legmodernebb és legnagyobb pápai fogadóterembe. A Szent Péter térre gyűltek össze, s a pápa a bazilika erkélyéről beszélt hozzájuk. Közöttük ott voltak: Európa, Afrika, Ázsia, Amerika különböző államaiból, 25 ország zarándokai is. A pápa a beszédét azzal kezdette, hogy a sok zarándoklat és ünnepi lelkesedés után mi következik, ha elmúlt a jubileumi Szentév.

Mi is eljöttünk az egyházmegye székhelyéről hozzátok, hogy a misézőhellyé átalakított régi plébániát megszenteljük és az új plébánia épületét megáldjuk. Egyúttal megünnepeljük Szent Mihály arkangyal napján a ti búcsútokat, mert az új istenháza és Lemhény új népe tovább is az angyalok fejedelmének védelme alatt marad. De ti is feltehetitek a kérdést: mi lesz az új hajlék megáldása és a búcsú után?

Az első kérdésre maga a pápa és eléggé meggondolkoztató feleletet adott. Azzal kezdi, hogy ez a kérdés ma mindenkié a világon, aki csak valamit is tudni szeretne az eljövendőkről. A világ lelkületében, szinte az idegzetében van, hogy mindenki valami szebbet, jobbat vár a jövőtől. Világraszóló nagy tervek születnek nemzetközi értekezleteken, szakkönyvekben, s mindegyik a teljes átváltás és megújulás jegyében születik. Ezt a vágyat hajtja, még a legjobb módban lévő országokban is, az elégedetlenség mindazzal szemben, amink van. Ez a nagy nekifeszülés az új, a fejlődés, átalakulás, az élet jobb megjelenése felé, és éppen a gazdag népeknél, aránytalan mohóság ahhoz a bőséghez képest, aminek örvendhetnének. Ez a lendület tehát ahelyett, hogy a megelégedettséget hozná, ami a túlfejlődött civilizáció által a kezében van, inkább új mohóságot szült a javak és élvezetek fokozására vagy pedig megváltoztatására. Ez a gyors ritmus, amely felfalja magát az elszaladó időt is, a népek lelkéig hatolt, félszeg törvényeket és gyakorlatot szült közöttük. Az egyik törvény a vádolás, hogy a javak bősége nem képes biztosítani az egyensúlyunkat. Ez a vád éppen a javakkal és kedvük keresésével túlprotezsált ifjúságnál kezdődik, s unalmat, csömört szül nála minden földi formák és javak iránt. Ezért a javakat és formákat, amelyekhez szinte ingyen jutott, eldobja, és helyette a primitív, kulturálatlan élethez visszakívánkozik. Eldobja azokat a javakat is, amelyeket az emberiség legjobb elméi hosszú évezredeken át a jobb életért felkutattak és szükségesnek tartottak, s amelyekről korunk nagy elméi is úgy tartják, hogy nélkülük emberhez méltó életet nem élhetünk. Így jelennek meg a nagy világvárosok legszebb terein az önként rongyokba öltözöttek, önként nem mosakodók, önként nem nyiratkozók, nem borotválkozók, az új barbárok. A másik félszeg törvény, ami még kihívóbb, a vágyak és testi kívánságok felcsigázása, hogy minél költségesebben és rafináltabban, csupán élvezetekre használja ki az időt, bár ez rombolja szét leghamarább magát az életet. Így jutnak el, alig túl a serdülő koron a nemi promiscuitáshoz, mindenkinek mindenkivel való zülléséhez, majd lesznek ópiumszívók, hasisevők és 18 éves korukra testben, lélekben a legkilátástalanabb aggok. Sem egyik, sem másik nem fogadja már el a nyugodt csendességet, nem fogadja el a világot, amit értékeivel együtt őseitől örökölt. Végül nagy lendületükben még azok is, akik önmagukat és környezetükben mindent rombolnak, magukat haladóknak, újítóknak szeretik neveztetni.

A Szentatya szerint ez a gyakorlat, ha a tetteket és irányát nézzük, általános jellegű. Nemcsak civil, földi, anyagi jellegű, hanem egyúttal vallásos, sőt keresztény vonalon is divatos lett. Akik a kereszténységben nem látnak mást, mint egy állapotot, amelybe beleszülettek, keresztségükkel beiratkoztak, s törvényük, hogy „amiben születtem, abban halok meg”, azok a legszegényebb vallási ismeretek mellett is ragaszkodnak ahhoz, amit a kereszténységben öröknek és változhatatlannak tartanak, mint: a hit, a kegyelem, az egyházi közösség, Isten törvénye, a hagyományok. Ez jó is volna így, de ugyanezek, amikor az erkölcsi életről, vallásos hivatásról, a tettek felelősségéről van szó, vagyis amikor élettel kellene bizonyítaniuk, hogy keresztények, gyakran vétenek. Nem látják, hogy ellentétben állnak az élet törvényével, az Evangéliummal, amely int, hogy a jövendő élet nagy várakozásai felé rugaszkodjunk (Fil 3,13), hogy az Isten nemcsak a lelkiekben, de minden földi javakban való haladásra is kötelez és a mindenki megelégedése lenne a felebaráti szeretet beteljesedése, tökéletes csúcsa. Azt, aki az Istent ismeri, szereti és követi, nem elégetheti ki csupán a hitnek szóbeli megvallása, mert szemben találja magát Krisztus ítéletével: „Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek országába. Csak, aki cselekszi mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).

Az evangélium, vagyis a mi hitünk akarati tény, amely, ha van, erkölcsben és tettekben nyilatkozik meg. Az üdvösségünk a mi részünkről nem biztosítható csupán a ténnyel, hogy létezünk, ez inkább a talentumok felelősségét és számadását hozza magával, amint Jézus híres példabeszéde minket arra intett (Mt 25,15). Az üdvösséget mással biztosítani nem lehet, mint jó szándékkal, az akarat készségével, amely végrehajtja, hogy minden tettünkben benne legyen a felebarátunk szolgálata (Lk 10,30–37). Minket tehát egy megszenteltebb dinamizmus hajt, amely a szeretet lobogásában mindent akar tenni, amivel embertársait megsegítheti. De még a szeretetnek és tevékenységnek tűzmelegében is rendet kell tartanunk a tetteinkben. Azt a rendet, amelyet egyszerre akar elérni Krisztus szociális és egyházi téren a mi tetteink által. Krisztus pedig az Egyházat akarja megalapozni, előmozdítani, vagyis az emberiség nagy családját, amelyet olyan egységesnek, megdöbbentően nagynak és csodálatosnak tervezett, amint Ő maga, a fundamentum egy az Egyházával. Az efezusiakhoz írt levél szerint: „Ragyogó tisztává akarta tenni az Egyházát, amelyben sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincs, hanem szent és szeplőtelen” (5,27). Krisztus nem szétszórtan, külön-külön szeret minket, hanem az Egyházában, amely annyira egy, amint maga Krisztus egy az Atyával. A mi szeretetünk is olyan, amely az Egyházat a tagjaiban tölti fel. Ugyanúgy a tettek szeretete, mint Krisztus szeretete volt az Egyházáért, amelyért életét adta Szent Pál szerint: „Krisztus is szerette az Egyházat és föláldozta magát érte, hogy a keresztségben az élet igéje által tisztára mosva megszentelje” (Ef 5,25; Gal 2,20).

Nemcsak a jubileumi év, de az utána következő évek programja is az, hogy a kiengesztelést az Egyházban keressük. Ezért adott a pápa komoly figyelmeztetéseket a szétszóródásra hajlamos világnak: egyekké kell lennünk, együtt kell járnunk, legfőképpen az Egyházban. Éppen ezért: „Legyen elég az egyenetlenségből az Egyház bensejében; legyen elég a megosztó jellegű pluralista jelszavakból; legyen elég abból, hogy maguk a katolikusok sértsék meg az elengedhetetlen együvé tartozásukat; s főképpen elég legyen a szabadságnak minősített engedetlenségből.” Ma szükségesebb, mint bármikor, hogy egyetértsenek azok, akik egy családban, egy községben, ugyanabban az országban laknak. Annál inkább, hogy az egy Katolikus Egyház épüljön és ne lebontására törekedjenek annak tagjai.

Az összetartó, együttérző szeretet újjászületése és megerősödése az Egyházban – ez a jubileum után is az egyetlen járható út.

Szeretett Jó Hívek! Mi lesz a búcsú és a templomáldás után itt közöttetek? Ez a második kérdés. Valami olyan, mint a középületek sajátossága szokott lenni, hogy sokaknak haszna legyen belőle. A néptanács jellegzetessége, hogy ott születnek a község jólétének tervei. A kórházaké, hogy megtelnek ugyan betegekkel, de onnan, aki csak életrevaló, visszanyert egészséggel távozzon. Az iskoláké, hogy megtelnek gyermekzajjal és végül az egyetemekről hazakerülnek a diplomás okosak vagy a szakiskolákból a leendő jó mesterek.

A templom első látszatra csak a lelket szolgálná. Ám a lélek jellegzetessége, hogy mindent szolgál a földön, ami jó, ami szép, még azelőtt, hogy az Istent dicsőítené az angyalok között az égben. Teszi ezt azzal a biztonsággal, hogy soha a földön se lesz senki hatalmasabb, erősebb, bölcsebb, szentebb, jobb, mint az Isten.

A mi ízléseink, vágyaink, bajaink és örömeink változnak: „Te pedig, Uram, örökké az maradsz!”

A templom az a hely, ahová a világ zajából lelkét és idegeit összeszedni a kijelölt időben megjelenik az ember. Megismeri saját magát és a tetteit. A védőszent, Szent Mihály arkangyal eszébe juttatja, hogy ha a gőg miatt fel tudott lázadni Lucifer, a fényesség, a szellem angyala az Isten ellen, s ha a kárhozott lélek az édenkertben is kísértésbe tudta hozni az ott teljesen boldog embert, akkor mi is ki vagyunk téve annak, hogy megkísértsen minket a romlott természetünk, a minket körülvevő világ és ugyanaz a gonosz szellem. Azért a keresztény ember úgy él és úgy vigyáz, mint aki őrségen van, ismeri a veszélyeket, tudja, hogy üdvösség és kárhozat kockázatának ki van téve.

Már eddig is sokszor volt tanúja ez az épület a csodának, hogy Krisztus a kenyér és a bor színe alatt testével és vérével megjelent az oltáron az Ő hívő népe között. Folytatódnak tovább is az észre nem vett csodák, hogy itt a keresztelőkútnál újszülöttek érkeznek az Egyház új tagjaiként. Hogy az ember, aki a bűnt s a vétket el nem kerülheti, s aki mindig szomjas ártatlanságra és jó tanácsra, a gyóntatószékben megtalálja tisztább önmagát. Itt lesznek tovább is Krisztus nagy lakomái a szentáldozások alkalmával, amikor olyan végtelen kincseket kap az ember, amelyhez hasonló vágyak sincsenek a világon. Ezek a vágyak őt sem lelkileg, sem testileg le nem törik, hanem minden tettre késszé, ha kell, hőssé teszik. Akik a templomot látogatják, innen kapják majd vissza sok vizitjeiket Krisztustól, amikor betegágyukhoz szent testével és szent olajával testvérét a nagy útra elkészíteni elindul.

Testvéreim! A templomnak középület, társadalmi jelentősége és célja is van. Aki ezt nem akarná észrevenni, reá olvassák az evangéliumból Jézus ítéletét: „Amit egynek nem cselekedtetek a legkisebbek közül, nekem sem cselekedtétek!” Nehéz hallani ezeket a kemény szavakat mint magyarázatokat az elutasításra: „Távozzatok tőlem, átkozottak!” Nehéz ilyen ítéletet nyelegetni, s éppen attól, akit Jóságos Istennek ismer és nevez az egész világ.

Azt mondotta korunk egyik írója: „Szégyen az ember számára, ha azt mondják, vegyen példát a hangyák szorgalmáról, de még szomorúbb, ha még ezt a tanácsot se fogadja meg.” Mi így mondhatnók: nem jó az embert felelősségre vonó Istennel riasztgatni, de tragikus, aki még ezt sem veszi észre.

A templom a legsajátosabb hely, iskola, ahol teljes egészében megértem, hogy minden ember felebarátom, s a szó olyan szent értelmében, hogy édestestvérem. Itt mondják szemembe, hogy hazudik, aki állítja, Istent, akit nem lát, szereti, felebarátját pedig, akit lát, nem szereti… „Arról ismerik meg az emberek, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” – így tette reá homlokunkra a kereszténységünk jelét a tevékeny szeretet.

A templomból kell kiindulnia a lelkiismeretességnek, felelősségnek, amely példás férjjé, apává avatja a férfit, feleséggé, anyává a nőt és első szent közösséggé a családot. Amilyen fontos és szép az oltárdíszítés, éppen olyan szent feladat minden munkánkon rajta hagyni szorgalmunkat, ízlésünket, tudásunkat és előrelátó értelmünket. Az eltervezett és jövőbelátó szent munkát sarkallja a népek azon tapasztalata, hogy ezer koldus, akinek semmije sincs, nem tesz ki egy milliomost. Hogy maga a nép, annak kisebb falusi közössége vagy országos életszintje, érvényesülése is függ attól, hogy mihez értenek és mit képesek megtenni szorgos fiai. Maga a szeretet is olyan kényes dolog, hogy azoktól kaphatjuk, azoktól várhatjuk vissza, akiket saját szeretetünkkel beadósítottunk. Egy népre is csak úgy térhet vissza az élet áldása, ha azt millió kezek előbb munkában megszaporították, mint Jézus a kenyeret.

Végül az Egyház és ti magatok is egy irányba néztek, amikor a szebb és jobb sorsot megálmodjátok, és megérzitek a nagy törvényt, hogy nem lehet jobb világ jobb emberek nélkül! Aki a templomból jön, arányait az Isten tanításaiból vette és a világ színpadjára kívánkozik vele. Elfeledi önzéseit, elcsitítja szertelen vágyait és ezek helyett feltüzeli magát arra, hogy mindenkinek mindene legyen, mint Krisztusától látta azt. Megérzi küldetését a világ minden emberéhez, az ő testvéréhez. Olyan kíván lenni, hogy benne mintát látva mások is könnyebben megszeressék az Istent. Ez mára az arkangyalok üzenete, ez az Egyház búcsús tanítása és ez az új plébánia és templom hivatása közöttetek. (Az első rész forrása: L’Osservatore della Domenica, Roma, 1975. július 27., 4. oldal, Basta con la disubbidienza qualificata come libertà?)

(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 315–320. old.)


Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.