Szeretett Jó Hívek! A maroshévízi katolikus templom százéves jubileumán az ünnepi szentmise elmondására Márton Áron Kegyelmes atyánk kapott meghívást. Mivel már július 1-jén, vasárnap Vajdahunyadon van bérmálási programunk, két nagy út fáradalmait nem vállalhatta, s ezért küldött mint képviselő segédpüspökét, helyettesét maga helyett. Első kötelességem atyai szívének szeretetéről üdvözleteit Nektek átadnom, s kifejeznem, hogy imádságaival kíséri ma a Ti jubileumi ünnepeteket és jövőtök számára az Isten pártfogó, segítő kegyelmeit kéri.
Az ünnepi szentbeszédet dr. Faragó Ferenc nagyprépost, kanonok és teológiai tanárnak kellett volna mondania, akit én magam is szívesebben hallgattam volna, de aki éppen június 1-jén, Jézus Szíve napján visszatért Teremtőjéhez az égbe, s csak lelke lehet most közöttünk. Azt sem hallgathatom el, hogy 1967-ben, amikor a templom alapköve letételének száz évét ünnepeltétek, mint egy kis egyházközség lelkésze négy előkészítő beszédben a templom jelentőségét a nép életében eléggé bőven elmondottam, a történetével együtt, amelyben nemcsak a nagy emberi vállalkozások és adományozások, de tűzvészcsapások, s így újraépítések, javítások, bővítések is sokszor váltakoztak. S hogy azokból egyebet ne említsek, 1873-tól, amikor ezt a templomot Fogarassy Mihály püspök Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére felszentelte, alig 14 évre, 1887-ben a község épületeivel együtt a templom és a plébánia is a tűz martaléka lett. Új szegénységből és annál nagyobb áldozatokkal tette azt rendbe az akkori hívő nép, sokaknak az itt jelenlevők közül név szerint is ismert elődei.
Szimbólumot látok abban, hogy ünnepségünk kezdetén egy toronyórát áldottunk meg, amelyet a homo sapiens, az értelmes ember – aki arról volt mindig híres, hogy az ezer éveket jelentő kultúrát és civilizációt itt a földön az eszköz gyártásával segítette meg – azért készített, hogy a templomot s az egyházközséget, sőt egész Maroshévíz városát ezzel megajándékozza. A nap és föld történetét nagyjában is 5-6 milliárd évvel mérik. Földünkön egy-egy korszak primer, szekunder, tercier és kvarter száz és százmillió éveket jelentenek, s az utolsó, amelynek végén az ember megjelent, maga is több százezer év. De az idő fontosságát már ezer évekkel előbb felfogták és kalendáriumok mellett homokórával vagy napórákkal már a nap kisebb részleteit is mérték. Korszakunk a gyorsaságé, amelyet minden motor és gépezet űzve hajt, munkaidők és vonatmenetrendek percre beállítottak, s ez tette szükségessé, hogy a percek számontartásáért még a zsebünkig se kelljen mozdulatot tennünk. Hogy még az is tudja a pontos időt, akinek órája sincs, ezért hasznos és jó, ha a toronyra pillantva egyetlen tekintetből tudja, mennyire áll közel az időhöz és a célhoz.
„Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok… Azért ti is álljatok készen, mert az Emberfia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok” (Mt 24,42.44). Így figyelmeztetett már Krisztus az idő felelősségére, s Szent Pál továbbmagyarázza: „Rajta hát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel” (Gal 6,10) „Ne, mint esztelenek, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek oktalanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,15–17). „A kívülállókkal szemben okosan viselkedjetek. Az időt jól értékesítsétek” (Kol 4,5). Szent Péter apostol a már keresztényeket így figyelmezteti: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságra hívott titeket” (1Pt 2,9). Az emberi sorsot mindig fenyegető vég sürgősségét érezzük ki Krisztus szavaiból: „Munkálkodjatok, amíg tart a világosság, mert jön a sötétség, s akkor már semmit se tehettek.”
A maroshévízi templom jubileuma nem nagy idő, éppen csak elfogytak sorban az élők sorából nemcsak az építői, de azok is, akik az új templom új oltáránál először vették magukhoz Krisztus testét, vagy elsőknek esküdtek házassági hűséget egymásnak az új oltár előtt. De ez a száz esztendő az Egyház alapítása óta eltelt idő 1/20-ad része, s azalatt szentek és mártírok születtek, s éppen ez a száz év szülte a gőz-, benzin- és villamosmotorokat, a finomműszereket a holdjáró űrhajókig, amelyekre méltán büszke az emberiség, s akár azt is mondhatnám, hogy természet titkait nyitogató tudománya címén most állna a legközelebb a hitvalláshoz: „Csodálatos az Isten az ő műveiben!”
De csodálatos az Isten az ő szentjeiben – mondhatnám a templomotok jubileumán, Szent Péter és Pál napján, a búcsútok ünnepén.
Egy szellemes francia író meseszerűleg egy párbeszédet ír le, amely a Rómába érkező Péter apostol és egy művelt római polgár között folyt volna le a Via Appián, Dél-Itália főútján, amelyet két oldalán főnemes családok urnáriumai, sírhelyei szegélyeznek. A római megszakítja sétáját és klasszikus verseit, amelyekben gyönyörködött, s a gyalogos, poros, fáradt ázsiait megkérdezi, honnan jön és mi a szándéka. Péter elmondja, hogy pénz és arany nélkül jön a világvárosba. Halász volt hosszú évtizedekig, s aztán tanítványa lett az Istennek, aki a földre szállt, embertestbe öltözött, három évig tanított, de akiknek szava nem tetszett, felfeszítették két rabló között. Ám akit halálra kínzottan kősírba temettek, harmadnapra feltámadt. Ezt az Istent akarja a római istenek helyett egyedül az egész világ Urának, Istenének elismertetni. A párbeszéd szerint a római tudós és nemes végigmérte a rongyos vándort, akinek szemei különös fénnyel tüzeltek, de ilyen tervekhez szánandó senkinek látszott, továbbment, s magában csak annyit mondott: „Szegény bolond!”
Szeretett Jó Hívek! Szent Péter vallomására, hogy „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia”, s Krisztus válaszára, hogy „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,16.18), ma már a kereszteletlen és az Egyházat nem ismerő ember se mondaná, hogy „bolond beszéd”.
A két apostol, Péter és Pál történetét, akik e templomnak védőszentjei, az idő gyors sodrásában vehetjük akármilyen villámgyorsasággal és röviden. Halász az első Betszaidából a Genezáret-tava mellett, s naphoz, mesterségéhez már hozzábarnult, kérgesedett, amikor a csodálatos halfogás megrázó élményével köti magához Krisztus és teszi „emberek halászává”. Otthona Kafarnaumban pihenőhelye lesz Krisztusnak, de Péter helye a maga igazában mindig Krisztus mellett van és tanulása az Isteni Ige, amely egyúttal új hivatása és mestersége. Ott lobog, leselkedik, téved és könnyezik mellette a kereszthalálig. Jézus mennybemenetele után helyettese a földön, és Petros neve, amelyet minden modern nyelv a görög Petrosból vett, nemcsak jelenti a kősziklát, hanem magát az Egyházat is az idők sodrában. Nemcsak a világ legszebb temploma a római Szent Péter-bazilika, s a templomok ezrei ünnepelnek velünk húszszor százéves jubileumot, hanem a népek milliárdjai várják, lesik tanítását, irányítását utódaiban is, mert ösztönösen érzik, hogy a Fiúisten után hiába várnak Megváltó-pótlékokat s frissebb, igazabb igazságokat. Hogy az egész világnak legyen egy szív- és lélekközpontja, fegyver nélküli nagyhatalma, a modern kor s az elkövetkező évszázadok fel sem mérhető kérdéseihez megoldásai a keresztény gondolkozásban és áldozatos szeretetben, az nem egy „szegény bolond” terve, hanem a Mindentudó és Örökkévaló Isten atyai gondoskodása.
Egészen más típus és mégis ugyanaz az eszköz a kisázsiai Tarzusz szülötte, Saul, fanatikus zsidó, okos kereskedőcsalád nemes sarja. Római nemes az akkori világ legnagyobb birodalmában, a görög kultúra egész kincstárát viszi magával, amikor zsidó hitét tanulni Alexandriából Jeruzsálembe Gamaliel híres professzor, rabbihoz visszatér. A hitét veszélyeztető új keresztények ellen nemcsak szóval, hanem fegyveres erővel mint üldöző is fellép. De a damaszkuszi úti pálfordulása, megtérése adja a Pál apostolt, és ha valaki az ő tetteit az Apostolok cselekedeteiben olvassa, nem téveszti össze a Julius Caesar-féle De bello Gallico művével. Szárazon és vízen, gyalog és rozoga hajókon olyan utakat tett meg, hogy vele hiába versenyeznének utazók, s röviden s biztosan megállapítható, Nagy Sándor és Hannibál, tatárok és mohamedánok együtt se tudtak annyit lerombolni, mint amennyit és amilyen tartósan épített a keresztény egyházban ez a római, Ostiai úton lefejezett, börtönében is apostolfejedelemnek minősült Szent Pál.
Szeretett Jó Hívek!
A templomotok jubileumán az időt mérő óraszerkezet és a szentírási figyelmeztetések, főképpen pedig védőszentjeitek nagy példája az idő megbecsülését hirdeti. Röviden s minden ember számára az lenne az idő törvénye: semmit a rossznak, de mindent a jónak szentelni!
Vagy ugyancsak Szent Pál szerint: „Krisztus szeretete sürget minket!”
Szokták a templomot istenházának nevezni, mert ott
az Oltáriszentségben szemmel láthatóan velünk lakik a mi Urunk és Istenünk, legjobb barátunk és testvérünk, titkainknak ismerője és tanácsadónk, együttérző és szenvedő Atyánk bajainkban, legnagyobb reményünk, mert Mindenható erő és irgalmas segítség egyúttal.
Mózestől azt kérdezte egyik tanítványa, hogy van, hogy némelyek elhagyják az Istent, s másokat, úgy látszik, mintha az Isten hagyott volna el. Felel a próféta: „Isten csak azokért nyújtja ki hatalmas kezét, akik kinyújtják kezüket Istenhez. Mert a kéz, amely megragadja az ember kezét a mélységben, ugyanaz, amely megragadja Isten kezét a magasságban” (Kodolányi János: Égő csipkebokor, 790. old.).
Új és helyesebb felfogás, hogy
a templom az a szent hely, ahol a hívek közössége nyilvánosan és együttesen meghódol az Ura és Istene előtt. Az épület formája, tornya, harangja, órája, miserendje figyelmeztetés a nagy tisztességre és szerencsére, hogy Isten előtt megjelenhetünk, s úgy egyéni, mint a világ összes kérdéseit, sebeit előtte kitárhatjuk, kezeibe letehetjük. Vagyis, ahol az alkotó és a föld sorsa szorosan fogják egymás kezét.
De jól vigyázzatok, jól jubiláljatok. A templom nem az a hely, ahová az élet nehézségétől elrejtőzünk, ahol a kellemetlen embereket és ügyeket elkerülhetjük. Nem menedékhely a modern élet zajától, család gondjaitól, gyermekek lármájától, férj gorombaságától, asszony könnyelműségétől. Nem a panaszok helye a méltatlan és igazságtalan elbánások, hátramaradások, elszenvedett károk, csúnya s nehezen is alig viselhető emberi hibák, szenvedélyek, indulatok miatt. Nem másfajta színház, ahol kacagnak, énekelnek, míg az utcákat elönti a káromkodás szennye, veszekedések mérgezett levegője, s csak annyi különbséggel, hogy ide a csend és imádság menedékhelyére szaladtunk. A templom nem egy szent bábszínház, ahol apró maskarafigurákat csinálunk Istenkékből, Jézuskákból, angyalkákból, hogy azokat elbabusgatva ellágyuljunk a gondolattól, mennyivel jobbak, érzékenyebbek, finomabbak vagyunk másoknál. A templom az Istennek ugyanolyan tűzkatlanja, mint amiből a már megteremtett világnak további energiákat kell kapnia az emberhez méltó élethez.
Magán a földön is és most a nagy energiaforrások korát éljük, amelyek villamos áramukkal mozgatnak gyárakat, vonatokat, s fényárba öltöztetik a régi és új városokat. A templomoknak az a hivatásuk, hogy ami nincs benne az acélban, rézben, aranyban, kőszénben, földgázban és olajban, de még a kész gyárban és gépezetben se, hozzáadja az embert, aki szorgalma és felelőssége, értelmének lángja folytán szerkesztője és rendezője anyagnak és gépnek egyaránt. A 28 napos útról visszatérő űrrakétások is azt bizonyították, hogy milliárd dolláros gépezet is széteső semmivé válik, ha nem adja hozzá lelkét, szellemét, ha nincs mellette mint vezér a teremtés koronája: az ember. A templomot is azok becsülik meg a legjobban, akiknek olyanok a cselekedeteik, hogy akik azt látják, „dicsőítik az atyát, aki a mennyekben vagyon”.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 287–292. old.
A kép forrása: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség)