Évközi XII. vasárnap, A év, Jer 20,10–13; Róm 5,12–15; Mt 10,26–33.
(Bevezetés)
Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Urak, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Mindenekelőtt hálát adunk a Mindenható Úristennek, hogy évfordultával az ősi székesegyházban papszentelésre újból összegyűlhettünk. Örömünket fémjelzi az Úr aratásába küldendők száma is, mely másfélszerese az apostolok számának.
E napra sűrűsödött össze a papnövendékeink öröme, akik a mai napon befejeznek egy főiskolai évet, s ugyanakkor hivatásuknak eljövendő reményét érzik az iskolatársaik felszentelésében. Öröm a vér szerinti és lelki rokonoknak, akik gyermekeiknek, rokonuknak az egyházzal való végleges eljegyzésére ide felzarándokoltak. Öröm a három egyházmegyének, mert az ifjú papokban friss munkaerőt kapnak. Velünk örvend az egész Anyaszentegyház, mert a Szentlélek új eszközei, az új papok által szolgálhatja az emberek megszentelését. Tudvalevőleg a mai napon a Szentatya Rómában nagyobb számú püspököket szentel. A mi lelkünknek is a melegebb fele egyesül a pápa örömével.
A mai napon és itt történendők mégis annyira sajátosan a mi életünkbe vágó szent események, hogy egy emberként egyesülnek gondolataink és imádságaink.
Egyenkénti örömünk, vágyunk és egyúttal aggodalmunk, hogy akik ma az oltár magaslatára emeltetnek az egyházi rend szentsége által, vezérlő fénypontok, mindenki közvetlen segítségei és Krisztusnak képmásai maradjanak.
Szent érzelmek és remények hoztak ide minket, s arra kötelez a szent cselekményeknél való jelenlétünk, hogy a felszentelendők sorsát az életükön is végigkísérjük. Méltó bekezdésnek, hogy kéréseink kedvesebbek legyenek az Úristen előtt: Testvéreim, bánjuk meg bűneinket.
(Szentbeszéd)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveim! Albino Luciani, az I. János Pál néven ismert pápa, aki mindössze egy hónapig uralkodott, Illusztris barátom című írásai gyűjteményében, a Négy kép az ódon kastélyban cikkében az emberi életsorsot így szemlélteti:
Az első kép a gyermekkort ábrázolja. Egy vitorlás éppen elhagyja a kikötőt. Benne egy gyermek ül, gondtalanul nézi a hullámok játékát. Ülhet nyugodtan, lehet gondtalan, mert elől a kormányrudat biztosan tartja egy angyal. Igaz, hátul a hajó farában van egy sötét alak, de mélyen alszik és semmi jel, hogy ébredezne.
A második kép az ifjúságot ábrázolja. Az első kép gyermeke most már fiatalember: talpon állva, kíváncsi tekintettel kémlel ki a bárkából az ismeretlen mélységek felé, ahol végeérhetetlen szépségeket képzel. A kormány még az angyal kezében van, de a hullámok erősen fodrozódnak és a sötét alak nem alszik már: gonosz pillantása semmi jót nem ígér, a kormányra szegeződik és támadást jósol.
A harmadik kép az érett emberkort ábrázolja. A bárkában most egy férfi küzd minden erejével a démoni erővel tomboló orkán ellen: az ég sötét, az ember is sötét, a kormány a sötét alak kezében, az angyal a hajó végébe szorul.
A negyedik képen öregember ül a bárkában. A vihar elült, látszik már a kikötő, a nap bearanyozza a hullámokat. Az angyal irányít, a sötét alak pedig erősen meg van láncolva.
A velencei bíboros, Luciani, aki még nem sejtheti, hogy pápa lesz, sem az egyetlen hónapot, amíg az Egyház kormányát tartani fogja, következtet. Az indulási pontot jól ismerjük, de az érkezési ponttól való távolságunk teljesen ismeretlen. A lelkén borzongás fut át és elhatározást tesz: „Lehet, hogy kevés esztendőm van hátra már, sőt talán csak hónapjaim vagy napjaim. Uram, egyetlen percet se akarok elpazarolni!”
Szeretett Jó Híveim! A mi fiaink indulóban vannak. Kezükbe veszik nemcsak a saját, de mind a négy emberi generáció életútját is, amelynek kormányosává, pásztorává tette Jézus Krisztus, aki meghívta őket. Az ő sorsukba is beleábrázolhatja az élet mind a négy képet a gondtalan gyermekkortól a viharos ifjúság és próbás férfikoron át a végső megnyugvásig, de benne lesz a másokért vállalt prófétai sors is. Egyik se könnyű sors, nem könnyű felelősség.
A mai olvasmányban Jeremiás próféta kesereg, mert feltámadt ellene, fenyegeti az ostromlott Jeruzsálem népe. S ez is érthető, mert az ellenséggel való békét sürgeti, vagy a jövőbelátó Jeruzsálem pusztulását hirdeti (Jer 20,10–13). Nyilván nem kellemes feladat, még a jövőbelátás címén se. A háborgó, elkeseredett tömeg szennygödörbe dobja, s csak a veszedelem végső jelére menti meg őt a király. Mégis Jeremiás próféta lesz az, aki a Babilonba hurcoltak utáni fájó szívvel, de a szórványosan még otthon maradtak pásztora, vigasztalója és bátorítójává válik az Isteni kemény parancsra. A mai evangélium is rokon hangvételű Krisztusi biztatás: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is meg a testet is a pokolba taszítja.” Az útitárs biztatása: „Az Atyátok tudta nélkül semmi se esik le a földre. Sőt minden hajszálatokat is számon tartja Ő” (Mt 10,28.30).
Szeretett Jó Híveim! Az Úr Jézus se küldi papjait üres kézzel a kortársaik közé. A kemény parancsot: „Elmenvén hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”, megelőzi a feltámadott biztatása: „Ne féljetek, én meggyőztem a világot.” Küldi őket az isteni kinyilatkoztatás örök igazságaival, az Oltáriszentség leggazdagabb útravalójával és a bűnök bocsánatának legmagasztosabb vigaszával.
A Szentatya (II. János Pál – a szerk.) a múlt év nagycsütörtökén a papsághoz szóló üzenetében mondta, hogy a II. Vatikáni Zsinat kívánsága szerint az evangélium hirdetése a szolgálatukban első helyen legyen. A prédikációban, katekézisben, a tömegtájékoztatás eszközeit is felhasználva, juttassák el az Örömhírt a kortársaik szívébe. A vezérfonal az, amit Szent Pál sürget a híveinél: „Arra irányuljanak a gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8). Isten titkainak szétosztója hasonlítható a magvető emberhez, akiről azt mondja az Úr: „Akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan” (Mk 4,27). De az elvetett mag, az Ige és hirdetője egyformán tiszta legyen. Olyan, akinek mindennapi élménye a Krisztus. Szekularizált világunkban a francia hittudós és író, Fossard hetekig tartó párbeszédében a pápával mondott ilyent is: „Kedvem volna azt mondani, hogy számomra a pásztorok ma nem arra készek, hogy az eltévedt bárányt vállukon vigyék vissza az akolba, mint inkább arra, hogy az egész nyájat elhagyják azért, hogy az eltévelyedettel ők is elvesszenek” (Fossard: Ne féljetek, 185. old.). Annak a pápának kellett ezt és éppen Nyugaton hallania, aki a szórványpasztorációnak, az evangélium hirdetésének és az elveszettek keresésének világarányokban olyan apostola, misszionáriusa, amilyen Szent Pál óta alig volt még a világon. Aki már összejárta nemcsak az öt világrészt, de annak szigetvilágát is, viselve panasz és félelem nélkül azokat a veszélyeket, amelyekről Szent Pál a korinthusi híveinek egész katalógust sorol fel. Rövid pár napok alatt tart 30-40 beszédet olyanoknak is, akik többségükben nem is keresztények, akik benne személyes ellenséget látnak és merényleteket terveznek. Ki követi ma hűségesebben a szentpáli alapállást az evangélium hirdetésében: „Hirdesd az Igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts türelemmel és hozzáértéssel!” (Tim 4,2). A pap nemcsak alaposabb teológiai tudása által, hanem a papszentelésben kapott szentséggel és kegyelemmel is megerősítve hivatott arra, hogy megismertesse Krisztust – mint az ő barátját – és hitének titkait a hívekkel, küldetése szerint: „Arra rendeltelek, hogy elmenjetek a világba és gyümölcsöt teremjetek, mégpedig maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,9).
Szeretett Jó Fiaim és Híveim!
Krisztus az Ő papját nem küldi útravaló nélkül a világba, sőt általa gondoskodik a hívekről is, hogy a nehéz úton lelki táplálék nélkül el ne vesszenek.
A papság első és legrangosabb kötelessége mindennap az oltárnál állni és nyújtani a híveknek az Eucharisztia vigaszát, örömét. A Szentatya szerint az Egyházról is csak úgy beszélhetünk, mint amely szüntelenül újjászületik az Oltáriszentségben. Erre kell figyelnünk akkor is, ha a papság lényegéről van szó, mert a szolgálati vagy hierarchikus papság szorosan ehhez kapcsolódik. Ezek a szavak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, közvetítik az Oltáriszentség alapításának szavait, amelyek az utolsó vacsora termében hangzottak el. Az Egyház az Eucharisztiából és sajátos módon valósul meg: minden feléje törekszik és minden benne fonódik egységgé. Ez a legbensőbb és legszentségesebb lényege. Azért van maga a papság is, mert Krisztus az Oltáriszentségben az Egyházra hagyta az Ő áldozatát, amelyet először az utolsó vacsorán adott a tanítványainak étel és italként a kenyér és a bor színében. Amikor ezt az ételt és italt az apostoloknak nyújtotta, kimondottan a kereszten feláldozandó testéről és véréről beszélt e szavakkal élve: „Ez az én vérem, az új szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Az új és örök szövetségről beszél, amelynek egyedül Ő a főpapja és áldozata. Aki ezt az áldozatot bemutatja a kapott rendelet szerint, az Krisztus helyettese. Ezért van az, hogy szentmisét csak a felszentelt pap mutathat be. De a papszentelés is ezért szükséges ahhoz, hogy az Egyház újraszülessék, hogy Krisztus testében és vérében részesülve a hívek is átélhessék az Istennel és az Egyházzal való egységüket a pap közvetítése által (Fossard: Ne féljetek, 132–134. old.).
Szeretteim! A múlt év márciusában ünnepelte az Egyház Vianney Szent János, az arsi plébános születésének 200. évfordulóját. A pápai levél, amely az Egyház ezen szentjét mint eszményi papot és jó pásztort méltatja, Vianney Szent János szolgálatát is az Eucharisztia és a bűnbánat szorgatásában látja a legdicséretesebbnek. Buzgó volt ő a prédikációban és katekézisben is. De főképpen azon buzgólkodott, hogy az emberekben kialakítsa a bűnbánat vágyát és megéreztesse az Isteni megbocsátás örömét. Tulajdonképpen egész életét a bűnösök megtérésére szentelte. Gyóntatószéke az Isten irgalmasságának ellenállhatatlan helye volt. Autók és repülők nélkül, kocsin, szekéren vagy gyalog is megtalálták őt a legegyszerűbbtől a legrangosabb és tudós emberekig, bármilyen távolságból azok, akik az Istennel való kibékülés örömét keresték. Tudott dolog, hogy a bűnbánók szolgálatában naponta 10-15 órát töltött a gyóntatószékben, amely előtt mindig tömegek álltak és hosszan várakoztak. A fizikai szempontból is fárasztó munkát hidegben, melegben, éhesen, fojtó légkörben, de főleg fájó lélekkel viselte el, hiszen mások bűneitől is ő szenvedett. Főleg akkor, ha a gyónók nem érezték a bűnbánatot, amint többször mondta: „Sírok azért, amiért ti nem sírtok!” Reáébredtek a kortársai, hogy nagyobb jót velük senki se tehet, mint aki visszaadja elvesztett ártatlanságukat, s azzal együtt a hitet és a reményt, hogy újból velük van az Isten, az ő szerető Atyjuk. Visszatérve az evangéliumra, valaki azt mondta: „Egyedül az ördög az, akitől méltán félhetünk, de az ördögnek is fölöttünk csak a bűneink címén van hatalma.” Félelmeinknek is a legtöbbször a bűn a háttere. Évszázadunk második felét valaki a „dehogy bánom” korának nevezte, amely egyúttal az Istenhez vezető útnak is legfőbb akadálya. Nektek pedig nem kell mondanom, hogy mennyi más bánata s milyen félelmei vannak ma ennek a „dehogy bánom” világnak.
Szeretett Jó Fiaim és Híveim! Az örök igazságok tanítása, a bűnök megbocsátása és a hívek táplálása az Oltáriszentségben és Krisztussal való egysége által a felszentelt papok a legnagyobb jót teszik az embereknek. De bármelyikben találtatnának lanyhának, saját boldogságukat is veszélyeztetik. Végül Szent Pál szerint: „Mindazok, akik ehhez a néphez tartoznak, a Szentlélek által megszentelve ezért adják oda magukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.” Az áldozatnak, a segítőkészségnek ezt a nagy ígéretét ünnepelni jött össze ma három egyházmegye híveinek képviselete. Ők adták az új papok személyében a legszebb emberi áldozatot és papjaik által kapják vissza az Isten legszentebb áldozatait és áldásait.
Boldog a kor és generációi, amelyeknek rendíthetetlen lelki kormányosai Krisztus után a szent papok.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 123–127. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)