(Bevezetés)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett jó Hívek! Örömünnepre jöttek fel ismét a négy egyházmegye vezetői, papjai és hívei. Szeretetünk minden melegével köszöntjük mindannyiukat, akik nemcsak tanúi akarnak lenni a papszentelés magasztos szertartásainak, hanem érdeklődésüket és ígéreteiket hozták és teszik az oltárra az új papokért, akikben életüknek, lelküknek sorsát, őrtállóit kívánják látni.
Nemcsak a felszentelendők nagy vállalkozása, de a hívek hitvallása is a mai szentmise válaszos zsoltára: „Így áldalak, amíg csak élek: kezemet imára tárom Hozzád. Lelkem örömmel töltöd el. Ujjongó szívvel mondom: Dicsőség Neked! A bajban segítséget nyújtasz nékem, oltalmadat vígan élvezem. Ragaszkodik Hozzád lelkem: erős jobboddal kézen fogtál” (Zsolt 62,8–9).
Az új papok az Úr Jézussal való végleges eljegyzés szent nászát ülik a mai napon, s olyan az esküvőjük liturgikus rangja, a násznép sokasága és összetétele is. Püspökök, papok és hívek, akik nemcsak fényes menyegzőre jöttek, hanem a papság intézményéhez, szentségéhez, népeik és egyházközségeik számára új apostolokat kívánnak magukkal vinni. Mert ez olyan különös esküvő az új papok és hívek számára, amelyből mindennapi mennyei Lakoma, Menyegző születik számukra életük mindennapjain, szentmiséjükben és igehirdetésükben.
Ám az eskük és a szép ünnep után jönnek hétköznapok a hívek számára is. Az új papoknak pedig mindennapi gondok, olyan korszakban, amikor még a leghatalmasabbak is félnek egymástól és a maguk teremtette technika csodáitól is. Egyedül az Isten indíthat arra, hogy féljünk a saját tévedéseinktől és bűneinktől, hogy kívánjunk jók és tiszták lenni. Éppen ezért még mielőtt a papszentelés szép ünnepét megnyitanók, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Istennek ezen magasztos titkait.
(Szentbeszéd)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! A Teremtés könyvének első fejezetein elmélkedve az emberi valóságot a maga egészében át tudjuk tekinteni: az ember kiválósága iránti minden csodálatunk, az emberi aljasságok és eltévelyedések feletti minden borzadásunk kifejezésre talál, összegeződik: az örömnek és bánatnak azt a furcsa ötvözetét kelti bennünk, ami minden mély emberi élmény alján megtalálható.
Mi az ember? Kétarcú valóság! Nagyszerű, csodálatos remekmű. Isten képmása, a teremtés építményének csúcsa. Arra hivatott, hogy vezessen, uralkodjék, céljához vigye az anyagi létet: szellemi élettel töltse, alakítsa, isteni méltósággal gazdagítsa.
Munkára, alkotó és teremtő munkára hivatott lény, aki a neki szánt földet mint Isten kertjét műveli. Úgy uralkodik, hogy szolgál, úgy pihen, hogy ünnepel és hálát ad. Pihenésében méltóságot ad a csendnek, az ámulásnak, az elmélyedő gondolatnak. Szellemi folyamattá emeli a munkát, Isten-szolgálattá emeli a töprengő értelem és a megfeszült izmok törekvését.
Férfi és nő, aki egy testté válva a teremtést megújítja és folytatja – nemcsak megismétli. Társas lény, aki egymássá levésben és egymásért élésben szellemi-testi közösséget alkot és így véges halandó, és földi módon az Isten szellemiségének legmélyebb titkát, a három személy egyetlen egységét vetíti ki. Nemcsak azért társas lény, mert tökéletlen, s ezért a másikban megpróbálja túlszárnyalni önmagát, hanem mert a közösségalkotás maga szellemi tökéletesség: az önközlésben lesz az ember mint szellemi lény igazán önmaga, az adás tettében találja teljességét, a másik elfogadásában talál magára: amikor önmagából kilép, akkor valósul meg teljesen.
De evvel nincs vége a válasznak. Kérdezzük tovább: mi az ember? A tragikus válaszok sorozatai hasonló világossággal tárulnak elénk.
Önveszélyes és közveszélyes lény, Istennek eltorzult képmása, karikatúrája, csúfondárosan fintorgó tükörképe, amely egész teremtett világát a hiábavalóság – az elmúlás és a halál – szolgálatába állítja. A „jó és rossz tudásának” gyümölcsébe kóstolt, mert azt hitte, hogy akkor az életfáját is meglophatja: saját kiválóságainak bűvöletében maga akart létének végső törvénye lenni. Amikor kiválóságait azok teremtő forrásától elszakította, szellemi élete a tudás és az akarat szabadsága, esztelen hatalomvágy, becsvágy és élvezetvágy eszközévé vált.
Lám, a Teremtés könyvéhez gyülekezik minden ősi monda és mítosz, ami erről a nagy emberi tragédiáról beszél: Narcisszusz, aki önmaga tükörképébe szerelmesedve, képtelenné válik a szeretetre; Dedalusz és Ikarusz, akik a maguk erejéből próbálnak az isteni lét Napjához felszállni és csúfosan nyakukat szegik; Prométheusz, aki az egek tüzét lelopja, hogy aztán saját vágyainak foglyaként kínt kínra halmozzon önmagának…
Mi az ember? Férfi és nő és közösség? Igen, de a listát folytatni kell: szerelem kínja, ösztöne, szenvedélye, kölcsönös vonzás és taszítás, féltékenység és hűtlenség, cinkosság a közös bűnben, egymás félrevezetése, becsapása, kihasználása… Mi az ember? Isten kezének műve, de porból: Isten lehelte belé az életet, de csak egy időre: „És visszatérsz a porba.” Egekig magasztalt és porig alázott, reménnyel kelő, de estére vigasztalanságba hanyatló, csupa harc- és csupa kudarclény, aki küzdelmét mégis mindig újrakezdi. A halál bizonyosságának bűvöletében él, de abba belenyugodni sohase képes: barlangok falára fest, piramisokat állít sírja fölé, mindig újra megpróbálja felállítani a bábeli tornyot. Festménnyel, szoborral, verssel, zenével, írásművel akarja elmondani, elérni, megvalósítani a kimondhatatlant, hogy így ő is végtelen lehessen és örök. A szépség koldusa, kifosztott király. Csupa ellentmondás. Békéről álmodik és övig vérben gázol, minden kegyetlen szertelenséget kipróbál, csak hogy sorsát kezébe vehesse, minden bálvány elé odaborul, csak hogy saját magából Istent faraghasson.
Ez minden? A zsoltáros szerint Isten egyszer szólt, de két dolgot hallatott (Zsolt 62,12). Az Isten szava: „Teremtsünk embert képmásunkra és hasonlatosságunkra”, egyszer hangzott el, de kétszer lett belőle történelem. Először az idők kezdetén: erről beszél a Genezis eleje. Másodszor az idők teljességében: erről szól az evangélium. Az Isteni szó második megvalósulása éppen annyira paradoxonokkal teli, mint az első, végkifejletében mégis mennyire más!
Mi az ember? Isten csecsemőteste a betlehemi éjszakában. Angyaldalos éjjel szűzi születéssel, amely nem átokgyümölcsét, hanem áldást kínál: „És áldott a Te méhednek gyümölcse.” Állatszagú istálló, hideg hontalanság, szúró szalma, rajta az Istengyermek. Mi az ember? Poros úton járó fáradt néptanító, aki értetlen tömegekkel küszködve hozza az isteni Szót, betegséggel, gyűlölettel, a süketség és a némaság démonaival viaskodó Bajnok, a Jóság erejéről szóló tanítás megszállottja, élő Vallomás az Isten országáról, áldás és mosoly gyermekekre és búzaföldekre egy közelgő aratás reményében. De mégis kudarc: antagonizmus, intrika, politikai manőverek áldozata, aki egyedül maradva indul a halálba. Mi az ember? Fényes Istenarc, amit vér és fájdalom fed, pőrére vetkőztetett, gonosztevőkkel egybesorolt, az embertelenség mélységeibe leszálló isteni Jelenlét. Elhagyatottság éjszakája, az ember Isten-nélküliségének olyan jajszava, amitől a Nap elsápad, a kövek megrepednek és minden emberkézzel épített szentély kárpitja kettéhasad.
Mi az ember? Fénylő sebekben megdicsőülő test, a feltámadás átvert oldalú zsengéje, amelyből a vér és víz után megújító és vigasztaló Lélek árad, egyetlen szárnyaló örömhír, amely felforgatja, megrettenti, megrendíti, felrázza álmából és újra ifjúvá teszi a megrokkant világot és a reménytelenség halálos kábulatából mindenkinek szabadulást kínál.
Elmondottam ezeket ma, a papszentelés ragyogó szertartásokba öltözött ünnepén. Nem a magam bölcsességéből beszéltem. Csak mostanában és kipallérozottabb, magasabb értelemnél találtam meg a választ arra, hogy mi az ember. Kérdés, amely saját gyarlóságaim béklyóiban sokszor kétségbe ejtett. Mások kirívó botrányaiban annyiszor a reménytelenség szakadékaihoz elsodort.
Mi az ember? Ez a kétarcú szentség és gonoszság kínlódva hordozója, Isten remeke és önmaga ügyetlen, tragikus megrontója? Ezek ti vagytok, akikhez az új papokban teremtő erővel küldjük az Isten Szavát, Igéjét és Szívét.
Kik ezek az új papok? Hozzátok és hozzánk ikermódra hasonló kétarcú lények. Titeket megszentelők és saját erényeikért küzdők és önmagukban, mint bennetek is, sírva csalatkozók.
De ti azért jöttetek, hogy érettük imádkozzatok és összefogásról biztassátok: lennének a ti földi, kétségek nehéz útján járó életeteknek megszentelői és veletek együtt az örökélet felé menetelő Isten Szent Egyházának apostolai.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 114–118. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)