(Bevezetés)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveim! A karácsonyi első vesperásban a próféták által megjövendölt nagy eseményt, Jézus születését mint már megtörtént nagy ajándékunkat így méltatja Szent Pál a Galatákhoz írt levelében: „De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született s a törvény alattvalója lett. Ki kellett ugyanis váltania a törvény alá rendelteket, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,4–5).
Minden gyermek születésének örvendett legalább egy édesanya, de az Úr Jézus születésének öröme átcsap az idők folytonosságán, nemcsak családok, de országok és kontinensek határain is. Olyan eleven ez az öröm, mintha már a napkeleti bölcsek szeméből sugározna a csillag jelében is meghirdetett Megváltóra.
Természetes, ha a Karácsony első ajándéka, a szívünk meleg szeretete az övé, aki által és emlékére minden évben elfogja az ajándékozás öröme a szülőket, rokonokat és jó barátokat. De minden ajándékok fölött a Szent Pál által méltatott ajándék a legnagyobb, mert általa nyertük el az Istenfiúság nagy rangját. Azóta lehet gyermekeinknek bölcsője, karácsonya s akár életpályája is bármilyen szegény, ha megbecsülte a keresztségben a Jézustól kapott Istenfiúságot, nincs nála nagyobb az emberek fiai között.
A betlehemi csendet csak az angyali ének tette hangossá és általuk vették észre a pásztorok a világ nagy csodáját. A mi karácsonyunkat fegyvergyárak zaja és szörnyszülöttei, világot átfogó karmai fenyegetik. Mégis tőlünk, emberektől függ a háború úgy, mint a béke. Mi a béke fiai vagyunk és mint az Ő fiai és örökösei kérjük tőle a Betlehemben meghirdetett világbékét.
S hogy kedvesebb legyen a betlehemi bölcső előtti térdelésünk és kérésünk, Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, s jászolánál fogadjuk, bűneinket elhagyjuk…
(Szentbeszéd)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveim! Isten végtelen kegyelméből, nem bajok és gondok, félelmek és baljóslatú előrelátások nélkül, de megértük újból Karácsony nagy ünnepét, amely elhozott minket az éjféli szentmisére. Körülöttünk, lehet, sokan érzik, hogy hideggé vált a túlmechanizált világ és télfordulati szokás szerint hideg a székesegyház kőrengetege is. Mi mégis
ide melegedni jöttünk a Kis Jézus jászolához, amely már a világnak mindig forró kohója lett, mert benne az Isten szeretete lobog.
Rómában a Maria Maggiore-főbazilikában őrzik a betlehemi jászolnak néhány fáját, amelybe leszállt majdnem kétezer esztendővel ezelőtt az Úr Jézus. Üveg alatt őrzik, hogy ne koptassa tovább az emberi szeretetnek csókja, simogatása. Néhány évtizeddel ezelőtt valahonnan Ázsia mélységeiből származó friss diplomatának mutogatja a bölcsőrelikviát a saját népéből származó, de keresztény honfitársa, aki az egyik pápai egyetemen teológiai tanulmányainak utolsó éveit végzi. Egy a nyelvük, egy a vágyviláguk, de különböző a hitük és gondolkozásuk. Tulajdonképpen ki volt az a gyermek, akinek rosszul faragott fekvőhelye is olyan fontos maguknak? – jön a diplomata első kérdése. A teológus olyasféléket válaszol, mint amit Izaiás próféta akart mondani: „Gyermek születik nekünk és Fiú adatik nekünk. A fejedelemség az ő vállára kerül és leszen az ő neve Csodálatos, Tanácsadó, Isten, Hős, az Örökkévalóság Atyja, a Béke fejedelme.” Ez az a gyermek, akinek képeken és szobrokon a kezében van a földgömb? – jönnek sorban a kérdések. És jönnek a teológus ajkáról is nagy léptekkel a felvilágosító hitoktatások. Igen, Ő a Béke fejedelme, akit ti is állandóan vártok és kívántok, s akiről ma szerte a világon a karácsonyi nagymise evangéliumában hirdetik, hogy: „Minden Őáltala lett és nélküle semmi se lett, ami lett.” Igének is nevezzük Őt, aki már kezdetben: „Istennél volt és az Isten volt az Ige” (Jn 1,1–3). „Benne teremtett mindent a mennyben és a földön, a láthatókat és a láthatatlanokat” (Kol 1,16). Ez az „Ige testté lett és közöttünk lakott. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14). S ezek az egyszerű kis fadarabok azok a lépcsők, amelyeken az Istenfia a földre lépett, közénk szállott.
De mégis igen meglepő a nagysága mellett ez az egyszerűség az Ő részéről, és a nagy tisztelet, megbecsülés a ti részetekről! – szólt elgondolkozva a keresztény körben még idegen ember. Hát ez és ilyen a mi világunk, de Ő, akinek alkotásai a föld erdői és minden szépségei az ég csillagaival együtt, nem kereshetett talmi díszleteket magának. Az, aki tudta magáról, hogy Ő a századok halhatatlan királya, nem riaszthatta el a maga pompájával a szegényeket, akik mindig lesznek a földön. De nekünk mégis Ő ad programot, hogy: „Várjuk a reményünk beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonosztól megváltson, megtisztítson és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.” Ez az Isten és az ember érzékelhető találkozása nem ósdi, régi emlék, hanem életprogram és parancs a világnak: „Erről beszélj, erre buzdíts és figyelmeztess teljes határozottsággal”, amint a mi papi feladatunkat a Tituszhoz írt levelében Szent Pál apostol így leírta (Tit 2,12–15).
Szeretett Jó Híveim! VI. Pál pápa egyik karácsonyi szózatában (1965) mondotta: „Az adventi liturgia két hosszú út történetét idézi fel. Az egyik az Istené, aki fokról fokra közeledett az emberiséghez. Ennek végén ott áll a betlehemi jászol, benne az emberré lett Ige. A másik utat az emberiség járja, és ennek homályait bevilágítja a keresztény remény, hogy végül is találkozunk Krisztussal.” A hosszú advent rögös útja is tele volt egyengető, biztató prófétai hanggal. A megérkezést, beteljesülést Szent Pál így jelzi a Zsidókhoz írt levelében: „Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban a Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette.” „Ám, amikor Elsőszülöttét bevezeti a világba, ezt mondja: Imádja Őt Isten minden angyala” (Zsid 1,1–2.6). És zengett Betlehemben az angyali ének és tart az emberek imahódolata a földön azóta is.
Ami az egyszerűséget illeti, Prohászka püspök sajnálja azok csalódásait, akik keresik ugyan Jézust, de benne már eleve egy Caesart és Hannibált látnak, mert minden Caesart megölhet akár a saját fia, Brutus is. Hannibált, míg visszamászik az Alpokon át Afrikába, már készen várja a legyőzöttnek vélt és most mégis győző Scipione Africano. S nekünk még csak nem is a Jézusról szóló tan kell, „hanem Ő maga amint élt, érzett és akart”, „nem a nagy ember, hanem a reális, melegszívű, evangéliumos örömhírrel járó Istenember kell”, aki az igazi volt. (Elmélkedések VII., 3. old.). Mert
olyan világüdvösség-programhoz, mint amelyet Krisztus hirdetett, a szükséges és egyedül elég hátvéd csak az Isten lehet.
Amit az Istenről és önmagunkról helyesen tudunk, arra ez a Betlehemből világító bölcső tanított meg minket. A kis Jézus érteti meg velünk, hogy a világot ki és miért teremtette. Azt is, hogy az isteni szikrát, létünk legkényesebb műszerét, a lelkünket az Atya, a Szeretet önmagából adta és magáénak is tartja. Hogy honnan jöttünk a földre és hová tartunk a földről, a kis Jézus bölcsőjénél kezdjük tanulni és a feltámadt Krisztus mennybemenetelénél értjük meg egészen.
Szívünk, lelkünk hálája, melege sem annyira azért buzog, amit Jézus tanított, s amit néha meg sem értünk, hanem azért, amit érettünk tett, hogy közénk jött és megváltott. Mi, emberek a legkönnyebben a tettekből értünk. Jézus pedig tetteivel nemcsak az Isten fényeiben ragyog, de az emberek életének kereteibe is Ő illik a legjobban és legkívánatosabban.
Illett a názáreti Szűzhöz is nemcsak az angyali üdvözlet, de maga az isteni gyermek is. A szentség keretébe jött és maradt. Mert senki se hasonlít jobban az Istenhez, mint aki kegyelemmel teljes. Illett a názáreti házhoz is: „Ahol engedelmes volt nekik”, mint máig hirdeti a ház bejáratának felirata, mert sem fényesebb palotája, sem erősebb vára nincs a földön az embereknek, mint amelyet teljesen betölt a Béke és a Szeretet. Illett Jézus a Jordán vizébe a többi keresztelendők közé, mert nemcsak a makulátlan Istenfiának, de minden bűnbánónak is el akarja mondani a Mennyei Atya: „Ez az én szeretett fiam, akiben nekem kedvem telik!” Mennyire illett az igazságra éhes tömeghez, akik kenyérre voltak éhesek: íme, hét kenyérrel és két hallal jóllakatta őket. Mert
világkatasztrófákat ígérő tévedés, ha javainkat mindig csak összeadni, szorozni akarjuk, és elfeledjük az osztó igazságot és osztozkodást még akkor is, amikor arra a fél világ éhezőinek szüksége van.
Pontosan Ő kellett a jerikói útra, amikor a világtalansága szerencsétlenségét elkiáltotta a vak.
Alig van olyan ember, aki életében soha ne jutna olyan vak sikátorra, amelyben tehetetlenek a reflektorok, ahol már csak a Krisztus világossága vezet.
Halottkísérőnek se láttak azóta se jobbat, részvétnyilvánítónak meghatóbbat és igazabbat, mint amikor Krisztus visszaadta a halott naimi ifjút élve az édesanyjának. Ki végezhette volna el helyette a keresztútját olyan ártatlanul, s ki pakolhatta volna reá a világ minden bűnét, és ki hirdetett volna pont a gyalázat fájáról, a keresztről a bűn rabjainak világamnesztiát? Mi illik bele jobban az emberiség kínnal-bajjal vonszolt történelmébe, mit adhat maga az Isten fia, Krisztus is többet, mint a feltámadás tényét, tanát és reményét?
Szeretett Jó Híveim!
Egy egész világ érthetően remeg a vágytól, vajha sikerülne testünkben helyre reparálni azt a finom gépezetet, amely az életünk motora, a szívet. Legalább akkor, amikor végképp elfáradt, s nélküle veszendőbe jut a földi és az örökélet egyszerre. S hátha sikerülne belecsempészni az emberek szívébe azt a szeretetet, amit Jézus a földre hozott, s mely nem ismer áldozatban határokat… Nos, a szívtelenség korszakában, amelynek borzalmait és nagyságát hirdetik a múlt és a félve sejtett fenyegető háborúk szörnyű fegyvereikkel, semmi sem illik jobban, mint a szív egyeteme és orvosa, Jézus Szíve, s ennek kifogyhatatlan karácsonyi öröme, amely most dobbant meg Betlehemben.
Ma az Isten szeretettől túlcsordult Szíve találta szíven a világot, ezért vet lobot a viszontszeretet, feledve hideget, bajt és mindent, amiért ma sem melegebb a szálláskérő embernek ez a világ, mint volt ama nevezetes napokon Betlehemben. Sohase volt nagyobb híja, sem szüksége, sem kontrasztja a világnak, mint amit az angyalok énekeltek, kísérő melódiát, az érkezőnek: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek!”
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 196–200. old.)
(Illusztráció: Pixabay)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
