Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! „A sötétségben lakó népnek nagy fényesség ragyog föl: világosság támad azoknak, akik a lelki halál szomorú földjén élnek. Megsokasítod népedet, gyarapítod örömét” (Iz 9,2), így stimmol örömre a messiási időket hirdető próféta a mai első olvasmányban. A válaszos zsoltárban ezért szólal meg a biztatás: „Énekeljetek új dalt az Úrnak minden földek” (Zsolt 91,5).
A karácsonyi éjféli szentmisének különös varázsa van, és azok szívét is megdobogtatja, lépteit a templom felé irányítja, akik egész esztendőben más utakon jártak. Számos testvérünket a karácsonyi hangulat vezet ma ide, a gyermekkori emlékek aranyló fénye. Egyesek szívében – legalább ilyenkor – felragyog a hit és csillagszóróként világítja meg a szent éjszakát.
Olyan elmét és szívet felforgató színes ennek a miértje? Talán mert karácsonykor nem „valamit”, hanem „valakit”, de igazán, ünnepelünk. Ez az éj és nap az ünnepek koronája, mert ekkor adta nekünk az Isten a legnagyobb ajándékot: a testbe öltöztetett egyszülött Fiát! De érthetetlen és soha el nem feledhető nagyszerű formában. Szegényen, ruhátlanul jött a földre, mint minden ember. Üres kézzel, de nem üres és már előre defektes szívvel. Azzal a szeretettel érkezett hozzánk, amelynek elég tág dimenziója van ahhoz, hogy az egész emberiséget mindig melegen magához ölelhesse. „Úgy szerette az Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette”, most teljesedett be igazán. S nekünk adta Őt, és olyan megkapó formában: megölelhetően, megcsókolhatóan, de ugyanakkor megsebezhetően és megölhetően. Nekünk adta Szent Fiát elfogadhatóan és visszautasíthatóan.
Nem véletlen, hogy a pogányok és a zsidók már életében is botrányosnak tartották Jézus mértéktelen szeretetét. Nem értették, hogy lehet olyan hallatlan csodákat tenni, s ugyanakkor így kivetkőznie minden hatalomból és kiszolgáltatnia magát gyarló emberi teremtményeknek. Az Isten válasza pedig egyszerű és érthető. Neki világos, amit mi olyan nehezen akarunk megérteni: csak az elajándékozott élet nyeri el a boldogság koronáját. Megsejtik ezt a szülők, amikor tárt karokkal fogadják a megérzett gyermekáldást. Megértik ezt az igazi új házasok, amikor egymásnak ajándékozzák életüket… Igaz, hogy kockázatos vállalkozás az emberek kezébe adnunk magunkat. Ki tudja, mit kezdenek a nekik adott életünkkel? Ha valaki, hát Jézus ezt nagyon jól tudta. Ennek ellenére vállalta a kockázatot és kezünkbe adta magát (György Attila, C év, 206. old.).
Hogy érthetőbb legyek, apró példához folyamodok. Egy gyermek azt kérdezi édesapjától: Igaz az, hogy a papot úgy kell szólítani: „Tisztelendő Úr”? Az édesapa feleli: Igen. S igaz, hogy a püspököt úgy kell szólítani: „Kegyelmes Úr”? Igen. És a gyermek folytatja: S a pápát úgy kell szólítani: „Őszentsége”? Igen, válaszol az apja. S akkor jön a gyermek a kényes kérdéssel: És miért mondjuk a jó Istennek egyszerűen, hogy: „Te?” Gondolkozás után felel az édesapa: Azért, fiam, hogy amikor imádkozunk, őszintébbek és bátrabbak legyünk Hozzá, mint a szüleinkhez!
Szeretett Jó Hívek! Ez a bizalmat keltő határtalan szeretet akar karácsony éjszakáján az egyszerű, bájos Istengyermekről átömleni a mi szíveinkbe és életünkbe. A másokra kiáradó szeretet, az érettünk vállalt kockázat a mi életprogramunk is, ha valamivel többre számítunk a jövőben, mint kétméteres sírra s pár tonna földre. Az élet hozza az alkalmakat s a karácsonyi fénynek kell érthetővé tennie azokat. Valaki, aki eltévesztette, hogy másokért vagyunk a világon, vagyis a főparancsot, ilyen formában mondja el saját tragédiáját: „Először azért jöttek, hogy a kommunistákat vigyék el. Nem szóltam semmit, mert nem voltam kommunista. Majd azért jöttek, hogy a szakszervezetek tagjait és a protestánsokat vigyék el. Nem szóltam semmit, mert nem voltam sem protestáns, sem szakszervezeti tag. Aztán jöttek, hogy engemet vigyenek el, és nem maradt senki, aki érdekemben szólhatott volna!”
Itt a földön nemcsak a teremtés művét kell továbbfolytatnunk s készíteni általa az emberibb, elfogadhatóbb életkörülményeket, segítenünk kell megkönnyíteni a megváltás művét is, hogy felebarátaink, akik édestestvéreink, ki ne maradjanak abból a nagy műből, amely a betlehemi bölcsőnél kezdődik, a Golgotán át vezet és az örökéletben és a feltámadásban lesz a világ közkincse.
Voltaire, a hitetlenül is híres író is tudott erről a bekapcsolódásról vagy hideg távolmaradásról így bölcselkedni: „A mennyországban három dolog miatt fogunk csodálkozni: először azon, hogy olyan emberekkel találkozunk majd, akikről ezt nem tételeztük fel. Másodszor, hogy azokkal nem találkozunk, akikkel gondoltuk, hogy találkozni fogunk. Harmadszor, hogy magunk egyáltalán ott vagyunk” (Kalász V., Események I., 123. old.).
Szeretett Jó Hívek! Az utóbbi tíz évben többször volt alkalmam a szent városban, Rómában heteket tölteni. S mindig elvitt mint régi nagydiákot az emlékek melege és az ihletett helyen végzendő imádság, szentmise kívánsága az ismerős, ősi, művészi vagy vérrel szentelt helyekre. Esetről esetre láttam a padlón a régi márvány cosmatesco (mozaik – a szerk.) fokozatos kopását, sőt még a múlt század első felében restaurált San Paolo Fuori le Mura (Falakon kívüli Szent Pál-bazilika – a szerk.) márványpadlójának rongyolódásait is. Láttam a turisták egymást követő százas csoportjainak tódulásait, s éppen csak meghatottan letérdeplő és imádkozó csoportokat ritkán. Kínozta agyamat és lelkemet, hogy a régi műemlékek, művészi remekek, a turizmus és érdeklődés maga, mint új divat, a régi gyalogzarándoklatok finnyás utóda, lehet tisztességes, de nincs benne sem a hit, sem a lélek békét kereső gyökere. Egy lépéssel se közelítették meg a betlehemi csillagot vagy a bölcsőt, amelyben az Istengyermek miérettünk közénk költözött. Otthon felejtették lelküknek érzékenységét és életüknek legfőbb programját, amelyet Szalézi Szent Ferenc így foglalt össze: „Isten keresésének ideje az élet. Isten megtalálásának ideje a halál. Isten birtoklásának ideje az örökkévalóság.”
A karácsonyi ének két sorban a szent éj történetét így zengi el: „Az Ige megtestesült Názáretben, kit Mária szűzen szült Betlehemben.”
Az éjféli misénk a szív melegében való találkozása, tisztelgése az előtt, aki érettünk szállt le a földre.
Életprogramunk pedig minden szentmisénk végén egy szép búcsúzkodás: „Viszontlátásra az örökkévalóságban!”
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 178–181. old.)
(Illusztráció: Pixabay)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
