Évközi XI. vasárnap, A év, Kiv 19,2–6a; Róm 5,6–11; Mt 9,36–10,8.
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! A szentmise mai olvasmánya szerint Izrael népe, amikor a szolgaságnak földjét maga mögött hagyva a Sínai-hegyhez ért, tábort ütött a heggyel szemben. Az Isten hegyére Mózes egyedül ment fel és népének ígéretes üzenetet hozott: „Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között ti lesztek az én tulajdonom és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem.” Amikor Mózes ezeket közölte, „az egész nép egy szívvel válaszolt: Mindent megteszünk, amit az Úr parancsol” (Kiv 19,5–6.8). Tudjuk, a hűségben estek sokszor és nagy hibák, de a történelem ténye, hogy e népből született meg a nagy próféta, a Király, a Megváltó, a Fiúisten Jézus Krisztus. A papszentelés bevezető része is bizonyosnak mondja, hogy az Isten népe is Krisztus által királyi papság, vagyis részese az újszövetség minden áldásának.
Mi szeretettel köszöntjük Istennek ezen kedves népét, mely megértette még mielőtt a papszentelés szent ünnepére megjelent volna, Krisztus felhívását a mai evangéliumban: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába” (Mt 9,37–38). Szemeitek előtt nyílt ki a papszentelés csodálatos szertartásában azoknak felavatása, akiket az Úr Jézus meghívott közvetlen munkásoknak aratásába, szőlőjébe. A mai evangélium is névsort olvasott, szám szerint tizenkettőről, akiket Krisztus apostolainak választott. A papszentelés is névsorolvasással kezdődött, s a jelentkezők közül nem egynek azonos a neve a bibliában és a keresztény nép lelkében megszentelt apostoli nevekkel. De a tizennyolc név mindegyikénél megdobbant a szíve nemcsak az édesapának és édesanyának, akitől testet és nevet kaptak, hanem az egész rokonságnak, és mögöttük falvak és városok örvendeznek, hogy szülöttjük a Krisztus hívó szavára kimondotta a végleges választ: „Adsum = Itt vagyok!”
Kinyílt előttetek az utolsó vacsora terme, s amit annyiszor megnézegettetek Leonardo da Vinci és annyi festőművész képein, látni véltétek, mintha maga Krisztus ült volna le tanítványaival az asztalhoz, hogy elköltse az egyiptomi kivonulás utolsó hagyományos húsvéti lakomáját és az Újszövetség első és örök áldozatát, megalapítsa a szentmisét. Krisztus szavait: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a vacsorát” (Lk 22,15), magam is minden gyarlóságom tudatában, de örömmel ismételem. Egyházmegyéinkben, amelyekhez a felszenteltek tartoznak, több mint millió katolikusnak remeg a szíve az örömtől, hogy nem érinti őket a mai evangéliumban Krisztus sajnálkozása: „…mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok: elcsigázottak és kimerültek” (Mt 9,36). A tizennyolc új pap személyében, akik vér a vérükből és az imádságaik kegyelmeiből nőttek fel az oltár magaslatáig, megérzi a jelenlevő nép az Isten nagy ígéretét, hogy amíg az újmisétől az aranymiséjükig eljutnak, többszázezer szentmisével áldják meg őket és a világot. A nép hálája énekké válik a válaszos zsoltárban: „Mi vagyunk az Isten népe, Jó pásztorunk táplál minket!” Ezek volnának a ti felzarándoklásotok és örömötök okai, ami kicsendült hangos éneketekből és szívetek belső hálájából.
Szeretett Jó Hívek! Ami az ifjakkal történt, akiknek ünnepére ide kívánkoztatok, annak még más és mélyebb magyarázatai is vannak. Most teljesednek rajtuk a krisztusi kijelentések, amelyek az apostolokat is kitüntették: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok… Akkor mindent megad nektek az Atya, amit nevemben kértek tőle. Ez az én parancsom: szeressétek egymást!” (Jn 15,15–17). Eddig mi szorgattunk titeket és megfedettünk, mint Krisztus az értetlenkedő Pétert, Fülöpöt. Most egy szintre kerültetek az oltáron nemcsak velem, hanem magával Krisztussal, akinek képviselői vagytok az ő népe előtt és gondjait is átveszitek. Ugyanazzal a szent krizmával kentem meg a kezeteket, amelytől remegett negyvennégy évvel ezelőtt az én kezem is. Emlékezzetek a nagycsütörtöki lábmosásokra, amelyekben Krisztus figyelmeztetett, hogy egészen tisztának kell lennie annak, aki vele együtt az eucharisztikus lakomára le akar ülni. A baráti szoros kapcsolat és hűség nevében kapjátok a nagy küldetést is: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18–20).
A halálig elszánt áldozatossággal és a soha nem fáradók szorgalmával kell keresnetek minden oktatandó gyermeket és felnőttet, amint a századik elveszett bárány példájában felragyogtatta előttetek a sürgősségek mértékét Krisztus. Keressétek, mert felnőttek és gyermekek éhezik és szomjúhozzák az igazságot, és meg is találnák benne boldogságukat, éppen csak az út ismeretlen előttük, amelyen reátalálnának. Olyan világban élünk, amikor tömegesen vannak, akik szívesebben és több áldozatot hoznak egymásért s a testvéri szeretetet is jobban gyakorolják, mint bármikor a keresztény korban, éppen csak szüleik elfeledték megkereszteltetni és a szentségek forrásaihoz elvezetni, de egész lényükben keresztények. Krisztus szeretete hajtson titeket arra, hogy ezeknek nagy emberi erényeit a szent keresztség által Isten fiai tetteinek rangjára emeljétek.
Szeretett Jó Hívek! A harmadik püspöki zsinat, amely a hitoktatás kérdését egy egész hónapon át tárgyalta Rómában, nyilatkozatában a szülőkre hivatkozik, mint akiknek Istentől adott kötelezettségük, hogy a családban, saját gyermekeiknek első hitoktatói legyenek. A közös vér, a természetes szeretet, a jövővel szembeni felelősség, a gyermekeik sorsát féltő gond mind reávezetik, hogy az iskolákra és kenyérkeresetre való felkészítés mellett gyermekeik hitéről is gondoskodjanak. Lehet, csak apai és anyai szerepükben ébrednek reá önmaguk is, hogy milyen nagy kincs a hit, Istent Atyánknak, testvérünknek, Megváltónknak és minden percben legfőbb segítőnek tudniuk, érezniük. Még hittankönyvek és rendszeres hittanórák hiánya se akadályozza meg őket abban, hogy legalább egy régi imakönyvet valahol felkutatva abból maguk és gyermekeik is meg ne tanulhatnák a legfőbb imádságokat és hitigazságokat, s hogy imádsággal kezdjék és végezzék a napot. Megtalálják benne az életünket irányító legfőbb parancsokat, hogy ne legyünk áldozatai az anarchiára annyira hajlamos korunknak. Tudjuk, hogy
a modern élet újdonságaival, tudományával, technikájával, felfedezéseivel, élethajszájával felfalja az időt és érdeklődésünket. De a hit az az erő, amely által a család nemcsak egy test, de egy szív és lélek is lehet, amint azt a Teremtő Isten eltervezte. Igaz emberségünkhöz tartozik, hogy minden szavunkon, tanulásunkon, tervünkön és tetteinken rajta ragyogjon értelmes lényünk védjegye.
De ezen kívül és győzelmi medáliánkon, kitüntetéseinken, prémiumainkon, szobrainkon és emlékműveinken túl vágyunk az is, hogy más legyen a végső állomás, mint a tehetetlen öregség és az elkerülhetetlen halál. Papnak és civilnek s az egész világnak egyformán mondta Krisztus: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást!” S cserében még abban is, aki nem hisz benne, buzog az élet, a boldogság és az örökjutalom vágya.
Az újonnan felszentelt papjainknak nem ígérhetünk gondtalan, kényelmes, kockázatok és szenvedések nélküli életet, mert a tanítvány nem lehet sem nagyobb, sem kíméltebb a mesterénél. De szeretnők, ha a béke küldöttei lennétek a világ számára. Századunkban egész életünk egy nagy sóhajtás: óh, ha csak valamivel is szorgosabban tudná gyártani a világ a boldogságot, mint amilyen elszabadultan ontja a tömegpusztító fegyvereket és szenvedést! Itt lenne a szerencsés pillanat is, hogy az egész világot fenyegető veszélyek helyett pap és nép mind együtt ígérje: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsol!” (Kiv 19,8).
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 46–49. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)