Szeretett Jó Hívek! „Üdvözlégy Betlehemben szült Jézus teste s vére, kinek születése napja mennyből lett hirdetve”, így kapcsolja egybe templomi, ősi énekünk Jézus, a gyermek jászlának és az Oltáriszentséget szerző Istennek egyenlő szerénységét, mert hiszen ugyanaz a gyermek és Isten, s egyformán szegény pólyában. Sőt ugyanaz a karácsonyi ajándék és jövő ígérete az emberiség számára. Ezért telik meg a hívő keresztények képzelete karácsonyestén angyali énekkel, pásztorok történetével. Átforrósodik a hívő lelkünk a hála melegével, s jobban érezzük, mint máskor, szürkenapokon, hogy valóban a gyermek neve Emmanuel = Velünk az Isten.
Pedig az emberi fejekben szerte a világon sok hideg és sötét gondolat motoszkál Istenről. Nem sikerül minden embernek úgy megfogalmazni az egész teremtést és Gondviselést, mint Isten jóságának bőségét és kiáradását felénk. Gyermek alakjában adta magát az Isten, és az sem volt elég, hogy meggyőzze az Ő jóságáról. Pedig a biblia logikája és felépítése ragyogóbb és érthetőbb a modern rakétáknál.
Ismeritek és tudjátok, hogy milyen lassan készült ennek az isteni szeretetnek kiáradása az ember felé. Valamikor – ne vallassuk az idők távolságát – földből alkotta az embert, lelkét lehelte belé és önmaga hasonmásává tette. Innen a rangunk és minden különbségünk más teremtményekkel szemben. Férfinak és nőnek, társas lénynek alkotta, hogy ne legyen magára a földön. Rokonságát úgy gondolta el, hogy ebből a mennyei boldogsághoz hasonló örökség legyen már a földi első paradicsom is. Nem törte le még az eredeti bűn sem, mert mindjárt megígérte az új Ádámot, Krisztust, az új Évát, Máriát és vissza is állította a szent családi kapcsolatot gyermekével, az emberrel. Megmosta bűneit vízözönnel s minden nehéz ostorokkal, de az Ábrahámnak és ivadékának tett ígéretben már megvolt a remény, hogy „megáldatnak benne minden nemzetségek”.
Most pedig, az emberiség hosszú adventje után előttünk a gyermek, akitől senkinek sincs oka félni, akit mindenki bátran szerethet, minthogy mindenkinek mindene lett. Lehet, aki a pásztornál is félénkebb, azt gondolná, szemrehányást tehet nekünk Jézus: nehéz, sötét, keserű gondolatainkért, fagyos, ellenséges érzelmeinkért, amelyek hála helyett néha hullámoztak az Isten körül. De biztat: Ne félj, hiszen a szeretet vesz körül, ne légy te hideg éppen akkor, amikor szívemben ringatom a lelkedet. Még hív is: jöjj egészen közel, végy karjaidba, hiszen a gyermek abba való, s én azért lettem gyermek, hogy úgy örvendj, mint az édesanyák szoktak, amikor gyermeküket magukhoz ölelik. Úgy elfoglaltad magad a mások karácsonyi megajándékozásaival, nem gondolod, hogy én hoztam a legtöbbet neked, azt is, amit kérni is elfeledtél, de neked legszükségesebb, a keleti fényes csillagot, amely Téged Betlehembe, az Istenedhez vezet. Még kicsinek se nézd magadat ebben a karácsonyi fényben, mert téged akartalak körülvenni, hozzád akartam leszállni, az ég minden derűjével téged kerestelek, az embert! Lehet, még mentegetőzik is: nézd, én többet nem adhattam, mint önmagamat, abban benne van az egész világ. Megmondja egész megváltó tervét: nagyon szeretem az embert és boldoggá akarom tenni. Igaz, hogy ő néha balga, fut előlem és csetlik-botlik a maga testi útjain. Én pedig, mint az örök vágyódás, járok a nyomában. Most éppen mint kisded tipegek feléje, hogy könnyebben rám figyeljen. Ami következik, amikor a jászol-bölcsőt elhagyom, az is mind érette történik. Érette leszek hontalan a magam teremtette földön, sírom könnyeimet, eszem a böjtjeimet, érette vonulok félre imádkozni, leszek kérges kezű ács, a szentföld első vándora, míg utána járok. Érette szerkesztem példabeszédeimet oly bölcsen, ahogy „ember még nem szólt”, s azokban úgy öntöm szívemet az emberekre, hogy évezredek után is melegük és világosságuk lesz tőle. Érette és tőle is szívesen veszem a rágalmakat, s kiszolgáltatom magamat a megkötözésre, ostorozásra, csúfolódásra, töviskoronára, felfeszítésre. Ráhullatom a vérem utolsó cseppjét, és ne félj tőlük és ne irtózz, mert ezek a betlehemi bölcső legragyogóbb virágai. Az Isten maga hozta és ültette itt el neked. Ebből lesz az embernek a gazdag termés, a feltámadás és az élet. Úgy nézz meg engem karácsonykor, mint gyermeket Betlehemben, hogy én mindig veled maradok az Oltáriszentségben, s mint aki tudja, hogy: „Én meggyőztem a világot!”
Szeretett Jó Hívek! Az ember azt hinné, hogy amikor elhangzik Betlehemben az angyali ének: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!”, ez elegendő, hogy átalakuljon a föld színe. Ám az emberek válasza különböző. Lehet olyan, mint a süket-némáé: semmit se hall, semmit se felel. Lehet a válasz a lusta és gyáváé: nem lesz-e sok, amit ez az okvetetlenkedő Jézus tőlem kíván? Lehet merész és felületes: csekélység az egész, mi könnyebb, mint jónak lenni? Lehet félő, alázatos és igaz, mint a Péteré: „Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged!” Ezért megyek utánad, s ezért jöttem a karácsonyi éjféli szentmisédre. S nekünk, hívő keresztényeknek valóban úgy tetszik, mintha a karácsonynak csak az Istengyermeket körülvevő fényei volnának.
De Testvéreim! Vagy negyven évvel ezelőtt volt könyvújdonság, amit egy bába írt, a címe: Bölcsőre hulló fények és árnyak. A gyermek veszélyeit és védelmét mondotta el fogantatástól a gyermekkor határáig. A betlehemi bölcsőnek is megvannak az árnyai. Ha száraz statisztikaképpen akarnám mondani, a világon vagy 300 millió éhező gyermek van kitéve az éhhalálnak, vagy annak, hogy sohase lehet rendes munkabíró ember belőle. Az afrikai Ghánában szerzett tapasztalatait írta le még a ’30-as évek közepén Cecilie Williams. A „quasior-kór” legelterjedtebb gyermekbetegségét. A betegség az alig néhányévesek réme, akik az anyatejtől való elválasztás után nem jutnak proteinhez, abban a korban, amikor a növekedés miatt a legtöbbre volna szükségük. Nincs, mert a nagyok is éheznek. A betegség tünetei a növekedés megtorpanása, étvágytalanság magánál az éhezőnél. Bőrük elvörösödik, majd fekélyek lepik el. Hajuk vöröses és selymes lesz, majd tincsekben hull el. Jellemző még a quasior-kór betegségre a has mértéktelen megduzzadása. Következik az állandó álmosság, apátia, vagy őrjöngés és halál. Gino Binanti afrikai hithirdető és a kontinens ismerője, a mi kortársunk innen magyarázza az éhséggel járó társadalmi és lelki tüneteket.
Közép-Afrikában minden száz gyermekből hatvan nem éri el a tízedik esztendejét. Ha megérné, se ünnepeli senki születésnapját, mert a gyermek teher, nem egyenlő állampolgár. Amikor születik, legfönnebb az anyát ünneplik. Halála magánügy. Kora reggel a hozzátartozók kiviszik a temetőbe, de senki sem sír, csak az anyát vigasztalják, ha a gyermek egyetlen volt. Binanti atya, amióta Afrikában van, még nem látott ikreket, mert az egyiket feláldozzák, nem adnak anyatejet neki, kettőnek nem tud tejet adni az édesanyja. A szülők néhányesztendős kisgyermektől is elvárják már, hogy dolgozzon, segítsen nekik. Amikor ez a misszionárius az egyik éhségtől haldokló gyermeknek enni adott, a szülők azzal mentegetőztek a kérdésekre, hogy nekik is alig van, amit enniük, azért nem adhattak a gyermeküknek. Éheztetik az iskolába járó gyermeket azért, mert az nem dolgozik a családnak. Az eltűnt gyermeket senki se keresi. Megnyugszanak azzal a népi mondással: úgyis sok éhes száj van már a házban! Aki egyáltalán felelni tudott a misszionárius kérdésére, hogy miért szereti a szüleit, azt válaszolta: „Mert ennem adnak!” Ilyen nyomorék lett az éhség miatt közöttük a szeretet parancsa. Hozzáteszi Binanti atya: Mindez, tudom, rosszul hangzik a jól táplált Európában. Mi ugyanis túl hamar elfeledtük az éveket, amikor jegyre és szűkösen adták a kenyeret, zsírt, cukrot. Túl sok a szemétdombjainkon az eldobott ruha és kenyér.
Ez a nagy árnyék, amely a megváltó Jézus Krisztus betlehemi bölcsőjére esik, sokkal veszedelmesebb, mint az összes bombák és rakéták, amelyeket a népek egymás ellen készítettek. Ezek a bombák és fegyverek a megszervezett közös jólétben, a barátság és testvér útjainak keresésében mind megszelídülhetnek. A legveszedelmesebb tömegpusztítószerek is mind kenyértermő eszközökké, áldássá válhatnak. De az éhség és nyomor mindig megszüli azt a lelkületet, amely nem bánja, ha vele együtt egyszerre robban fel az egész világ.
Amikor a tévé képernyőin ezeknek az élet kitaszítottjainak kétségbeejtő, lábon járó csontvázait látjátok, jusson eszetekbe, hogy ezeknek is elhangzott az angyali szózat: „Békesség a jóakaratú embereknek!” Ezek nyomorúsága nem tud színpadja lenni egy boldogságot kereső világnak.
Kérjétek az Istent, hogy az emberiség szívét úgy hozza közel egymáshoz, mintha a megértett szent Karácsonyestén együtt térdelnének az emberért földre szállott Istengyermek jászolánál!
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 167–170. old.)
(Illusztráció: Pixabay)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
