Krisztusban Szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus, miután a világ megváltásának misztériumát beteljesítette, mennybemenetele előtt a kereszthalála gyümölcseinek egyéni kincsekké tétele érdekében apostolainak így rendelkezett: „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,19–20). Hogy itt nem olyan hatalomról és parancsról van szó, amelyet bárki fakultatív teljesíthet, vagy következmények nélkül elhanyagolhat, mutatja Szent Márk befejező szankciója: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16).
Azoknak, akik szívesebben tanulnak kedves tényekből, mint szigorú szavakból, álljon Jézus megkeresztelkedésének példája, aki: „Jánoshoz ment a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett visszatartani őt: Nekem van szükségem a te keresztségedre, mondta, és te jössz énhozzám? […] Megkeresztelkedése után Jézus azonnal feljött a vízből, mire megnyílt neki az ég, és látta, hogy Isten Lelke galamb képében leereszkedik és reászáll. Akkor a mennyből ez a szózat hangzott: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik«” (Mt 3,14–17). A keresztelkedés nagy példájának kedves záró szavai visszautalnak a rossz szellemek lázadására a tiszta szellemmel, Istennel szemben, az édenkertben elkezdődött emberi tragédiára, hogy a teremtett ember is fellázadt a Teremtőjével szemben és emiatt a testi nemzés és örökség által hordozni fogja a hajlamot, hogy újból és újból fellázadjon az ember az Isten ellen, s ugyanabban az egy emberben a test a lélek ellen.
Az Isten, aki a teremtésben is olyan hiánytalan mesternek bizonyult, a megváltást is úgy rendezte, hogy annak kegyelmei a keresztség által kezdjenek el csörgedezni az emberi lélek és szív felé, s gyógyítói legyenek az eredeti bűnben megsebzett embernek és léleknek. Amint szólott az Atya a megkeresztelkedett Jézushoz, ugyanazt mondja minden megkeresztelt emberre, s főképpen egyéni bűnökkel még soha meg nem terhelt gyermekre: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” S mi, megkeresztelt nagyok, akiket a múlt személyes bűnei nyomnak, úgy érezzük magunkat az angyalokkal ártatlanságban versenyző újkereszteltek között, mint a tanítványok, akik megkérdezték Mesterüket: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában? Ő odahívott egy gyermeket, közéjük állította és így szólt: Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be” (Mt 18,1–5).
Mi, nagyok, hajlamosak vagyunk arra, hogy fontosabbnak tartsuk az asztronómiatudományt, az égitestek törvényeit és összefüggéseit, mint azok létezését; a föld tanát és történetét, mint a szerencsét, hogy mi rendelkezhetünk véle; az ember történetét a földön, mint magát az embert; a fejlődés történetét, mint kortársainkat, az embert, aki hivatott, hogy ura legyen annak. Oh, de jó lenne tudnunk, éreznünk lelkünk minden túlcsorduló örömével, hogy minden tudománynál és fejlődésnél nagyobb történeti tények az embernek, amikor megkeresztelkedvén, „vízből és Szentlélekből” újjászületik; amikor szülei neve után bejegyzik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére is, vagy rövidebben a megvallott hite szerint Krisztus neve után kereszténynek nevezik.
Az Egyház a keresztény ókortól elkezdve mindig tudatában volt annak az eseménynek, hogy a keresztségben a Szentlélekisten kegyelmei, ajándékai és adományai töltik ki az eredeti és minden más bűntől megszabadított lelket. Szent Pál és az apostolok tanító útján visszatérő refrén az Apostolok cselekedetében olvasható megjegyzés: „Hitt és megkeresztelkedett ő és egész háza népe.” Rómában a Lateráni-bazilika melletti és IV. századból származó, vízmedencés keresztelőkápolna, vagy akár a firenzei Gilberti domborműveivel díszített bronzkapus vagy a pizzai kápolnák, mint egy-egy templom, állnak a székesegyház előtt, mintha hirdetnék, hogy a keresztségen keresztül nyílik meg az ember, az Egyház ajtaja a húsvéti misztérium, az Eucharisztia és minden szentség felé. Nem csupán kőbe, márványba, bronzba vésett emlékről és mesterművekről van itt szó. Napjainkban, ha keresztény zarándok vasárnap a Lateráni- vagy a Szent Péter-bazilika felé figyel, azt fogja látni, hogy ölben vitt gyermekek körmenete indul el reggel és reggeltől a déli órákig papok egész csoportja kereszteli meg őket, mert így akarják szüleik az újszülött helyett megvallani, hogy ők és gyermekük szívvel-lélekkel Krisztus Katolikus Egyházának tagjai. Ezért kérnek engedélyt jó előre, hogy gyermeküket a világegyház szívében is az ősi bazilikában keresztelhessék.
Az újjászületés helye, a keresztelőkút minden plébánián ezért a templom oltára után, ahol az eucharisztikus lakoma történik, a legjelesebb berendezés. Érthető, hogy amikor Marosvásárhelyen új plébánia alapult a templom mellé, díszes, új keresztelőkápolnát építettek. Stílszerű és tanulságos az is, hogy az új egyházközség születése napján, azok mellett a hívek mellett, akiket lakóhelyük, utcájuk és házszámaik sorolnak ide, gyermekeket keresztelnek, akik az új keresztény közösségnek és plébániának első beleszületett tagjai. Illő az is, ha nemcsak a modern formák-, színek- és fényekben ragyogó új templomban gyönyörködünk, ahol később is örömeink és bánataink állandó körmenetében megjelenünk, hanem megdobban a szívünk egy ősi erővel feltörő reménytől, amikor a legendák szent valósággá válnak és a kőalapokat ártatlan gyermekek kegyelmek színeiben öltözött lelke forrassza eggyé és időtállóvá.
A szemünk előtt végbemenő kegyelmi csoda előtt méltán megilletődve állnak a keresztelendők szülei, akiknek véréből, csontjából és húsából a testüket kapták, de akiket elsősorban terhel a Krisztusi rendelés is: „Tanítsátok mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Függetlenül attól, hogy eddig ismerték-e katolikus hitüket vagy nem, mostantól kezdve kezességei annak, hogy gyermekük általuk ismeri meg az Istent, az Ő szentségeit, az anyaszentegyházat, bajaik között az imádság és templom vigasztalásait. Legfönnebb együtt tanulják meg a hitüket és egyszerre erősödnek meg a nagy ígérettől: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (uo.).
Ma fél a világ a beszennyezett víztől, levegőtől, és tennie kell arról, hogy ne ölje meg az életet a saját tudománya címén. De, mint a tiszta víz és levegő, olyan jótétemény a családban és társadalomban az ártatlan gyermek. A rejtett biológia dolgozik itt, amely azt mondja, hogy az édesanyának, apának iskoláin, szakismeretein túl a legnagyobb életerőt éppen a tehetetlen gyermeke sugározza, akiért azonnal és szívesen vállal áldozatokat, amelyeket címekért, pénzért nem tenne, s aki bölcsőjéből már úgy ragyog szembe véle, mint életének célja és vezércsillaga. Azért kérte Krisztus: „Hagyjátok csak a gyermekeket, s ne akadályozzátok meg, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa; azzal rájuk tette kezét” (Mt 19,14–15). Kérte, mert
a gyermek felé csak egyetlen gesztus a legszebb, az ölelés, és aki ezt teszi, annak szívébe a legnemesebb öröm csörgedez vissza.
Az új liturgikus szellemnek pedig az felel meg, ha a szülők erre a nagy eseményre lelkileg felkészülnek és a keresztelésnél jelen vannak. Követik őket a keresztszülők, akik a gyermek hitének és sorsának emberi biztosítékai és egyúttal Isten népének, a közösségnek is képviselői.
Ma az új templomban, az új szertartással végzett keresztségnél, ahol maguk a keresztelendők is csoportot képeznek, jelen van a helyi egyház hívő népe is. S méltán, mert a megkeresztelt kisdedeknek ettől kezdve joguk van a közösség szeretetére és védelmére, és jó, hogyha az Isten népe ilyen feladatát nemcsak a szülőknek és keresztszülőknek fejezi ki, hanem maga is jelen van a keresztelésen. A hit, amelyet a kisded felvesz, az egész Egyháznak kincse, misztikus testének növekedése. Ez a második testvérré avatás, amikor a megkeresztelt nemcsak a teremtés és közös Atya, de a vízből és Szentlélekből való újjászületés címén hittestvérünkké is válik.
Ha az ünnepélyes keresztelés körül zsongó gondolatokat össze akarnám szedni, legszívesebben fohászokba foglalnám azokat. Áldaná meg a Mindenható Isten úgy az életüket, hogy a hitvallást, amelyet ma helyette szüleik és keresztszüleik tettek, értelmük nyiladozásától fogva maguknak ismerjék, és abból nőjön ki személyes vágyuk, hogy az Oltáriszentség vételében Istennel egyesüljenek, s addig úgy töltsék be szüleik házát örömmel, hogy oda minden bajaikból hazakívánkozzanak. Olyan szorgalmasan tanulják hitükkel párhuzamosan az életre készítő tudományokat, hogy a bérmálás szentségekor szüleiknek, a társadalomnak és az Egyháznak egyszerre legyenek szemefénye és reménye. Úgy legyenek jó katolikusok, hogy bennük minden embertársuk támaszt, erőt és bizalmat, igazi embertestvért és Istennek jeles teremtményét ismerje fel. Akikben az Istennek mindvégig kedve telik.
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 284–287. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
