Nagyra Becsült Érdemes Művész Úr, Kedves Barátunk! Nagyszerű és ritka alkalom az utóbbi időben, hogy Papnevelő Intézetünk világarányokban is annyira jelentős művészt köszönthet. Még melegebb a pillanat azért is, mert látogatását nekünk ajándéknak és okulásnak szánta.
Láttam a közelmúltban az irodalom fórumán népünk művészeinek névsorát és sikereiknek néhány mondatos leírását. Elnehezedett a hasáb, amikor Gy. Szabó Béla Érdemes Művész több világrészre kiterjedő kiállításait, kitüntetéseit felsorolta, s látszott, hogy vezér a művészetek mesterei között.
Bár művészetének varázslatát közvetlenül is éreztem, s magam is rajongója vagyok a szépnek, mégsem vállalkozhatok olyan kalandra, hogy művészetét bármilyen röviden is méltassam. Inkább tallózok innen-onnan azokból a sorokból, amelyekben autoportréját ő maga elárulgatta.
Szavait idézem: „Művészetedet gyakorold, ne magyarázd: mondtam mindig magamban”, s első látszatra ma éppen az ellenkezőjét teszi, mert hiszen filmes ábrázolásában azt akarja elmondani, hogyan öltenek testet anyag és mozdulatművészet által azok a lényegek, amit a mély lélek a világ, a dolgok lényegéről meglátott.
A mai útjának genezise is érthető. A vasút a hibás, amely szüleit több mint félévszázaddal előbb Gyulafehérvárra vasúti tisztviselőnek hozta. Itt meg hibás a Majláth Gimnázium, s annak rajztanára, Reithoffer Jenő, a Székely Bertalan-tanítvány, akinek igényét a művészetben nehéz volt tanítványnak felérni, de aki hajtotta a kezébe kerülő ifjút a kifejezés egyszerű tökéletessége felé. Ő oltotta be a művészet hajtóerejével, amely miatt a politechnikából csak gyakorlati ügyességei maradhattak a fametszőnek.
Ezen az úton is súlyos élményeken át lett életelve: „Jó sorsban elbizakodni és balsorsban elcsüggedni nem szabad!” Hosszú évtizedeken át a szegénysorsot is vállaló művészt vitte a tökéletességek felé az egyszer jól megjegyzett életparancs: „Minden munkát úgy végezzetek el, hogy esetleg éjjel meghaltok, s az utókor aszerint fog ítélkezni.”
Egy ilyen életelvnek tulajdonítja a Dante Divina Commediajához szerkesztett illusztráció, a húsz fametszet, amelyről az olaszok mondják, hogy százak között sem született ennél mesteribb, és egy egész képtárnak minősítette a meghatott pápa, amikor azt a sorozatot ajándékba kapta.
Ötven év alatt ilyen gazdag lélekből született a tízezernél több mű, és mi boldogok vagyunk ezért a szorgalomért. Kiásnók Buonarottinak is minden rajzát, minden el sem készült, csak megkezdett szobrát, mert érezzük súlyát az elhívatásnak, hogy a szép foglalja el a földet, miközben a csupán feltűnésre spekuláló burján színben, formában és szóban nagyon igyekszik ellepni szemet, értelmet és lelket. Amikor a házainkba bevitte a Hónapok látomásán szavait és formáit, felfedeztük bennük az élet erejét minden csüggedés fölött. Amikor a Mexikói útivázlatok könyvében a mesteri 72 oldalas leírásban megízleltük mi is a Popocatepetl tövén az indók kaktuszborát, végre egész lelkében felfedeztük Latin-Amerikát.
Most, hogy műveinek titkait előttünk is felfedi, illenék megköszönni a nagy kitüntetést, de ebből csak olyan „se füle”, se hebegés lenne. Ezért jókívánságunknak is csak idézzük nehéz időkben született három „M”-es jelszavát: „Maradj Művész Mindenkor!” Mint a világ megszentelt lelkiismeretének színe, formája és hangja.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 424–425. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
