Szeretett jó Híveim! Hazakívánkozott a lelkem, hogy az 50 éves aranymisémet köztetek és veletek mondjam el, akik ma nálamnál jobban örvendeztek és soha meg nem szüntetek engem szeretni és érettem imádkozni. Én Titeket, mint igazi testvér, mindig magaménak tartottalak, s Ti soha meg nem bántottatok, amióta a klerikusok reverendáját magamra vettem.
Értem a Ti örömötöket, de annál félszegebb helyzetben vagyok én a mai napon. Úgy érzem magam, mint akinek hallatlan nagy adósságot kellene fizetnie és egyetlen fillére sincs. Saját magamnak is csak akkor voltam egészen érthető, amikor kaszával, sarlóval, fejszével és a többi egyszerű szerszámokkal énekelve dolgozhattam a természet akkor annyira szent ölében. De már nehezebben értem, hogy annyi okos kortársaim közül miért kerültem én a gimnáziumba? Ma is megráz az élmény, amikor Gyulafehérváron először léptem be a székesegyházunk csodálatos mennyországába, s az Isten adománya, hogy a papnevelőben csak imádkozni és tanulni kell s ezért minden úri kényelmet megadnak. Félelmek között mentem 1936-ban Gyulafehérvárról Kolozsvárra káplánnak, mert magamat túl egyszerűnek tudtam. Kétségbeestem és tiltakoztam, amikor Rómába az egyetemre küldött nagy elődöm, Márton püspök. Minden jegyen csodálkoztam, amit az egyetemen adtak, s még inkább, amikor a doktorrá avatáskor jelentős tudósok és nagy emberek tapsoltak.
Kérlek, értsetek meg engem, amit csak feladatot azután rám bíztak, mindegyikhez törpének éreztem magam, bár lehet, később megszerettem, főképpen a teológiai tanárságot, amit mindmáig a legszebbnek tartok. Nem tudjátok, hogy mennyi tiltakozással akartam szabadulni attól, hogy püspöknek jelöljenek, kérjenek. Talán így fogjátok megérteni, ha a mai napon egyetlen munkanapomat, egyetlen megoldott feladatomat se tudom tökéletesnek tartani, és letör a felelősség mindazért, amit tőlem várnak a híveim és papjaim.
Titeket is meggondolkoztathat, hogy amióta a magyarok, elődeink keresztények lettek, miért esett először Kilyénfalvának ezer év alatt egyszer az esemény, hogy ők adjanak tíz vármegyére kiterjedő egyházmegyének püspököt és olyan egyszerű személyben, mint magamat ismertem mindig. Nem felejtettem el, hogy 1934. július 1-jén, Jézus Szent Vére ünnepén velem együtt lázban volt az örömtől az egész falum népe, hogyan kísértetek körmenetben az elárvult szülői háztól a templomba.
Most pedig már senki előtt se ismeretlen, hogy milyen volt ennek a hozsannázásnak a folytatása, s hogyan maradt az ezüstmisém mise nélkül, annyi más misémmel.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 445–446. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
