(Bevezetés)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveim! Miután egy egész év leforgása alatt végigkísértük Krisztus fogantatását a Szentlélektől, szegénységbe öltözött születését karácsonykor, felvillantak előttünk gyermekkora kezdő veszélyei, bölcsességének felcsillanásai, beérkeztünk az Ő iskolájába. Látnunk kellett annak varázslatos lényét, aki egy személyben szelíd és alázatos, aki paraboláiban úgy beszél, ahogyan ember még nem szólott, csodáiban annyiszor és úgy megrázta a szemtanúit, ahogyan csak a világ, természet ura mutatja meg hatalmának, embert meghaladó erőinek határtalanságait.
Ma eljutottunk a szent triduum, a három nap misztériumaihoz, amelyben emberileg annyi minden érthetetlen. Aki biztosan tudja a holnapi sorsát, leül vacsorához azokkal, akik közül egyik éppen árulója lesz, a többi pedig félelmében elfut a helyről is, ahol a csodatevőt éri a gyalázat, igazságtalan ítélet és halál.
De ez az egész a Krisztus-misztérium központja és tartalma. A szeretetből vállalt szenvedése, halála és megdicsőülése. Ez a húsvét szent titka is. Ezt ünnepeljük húsvét egyetlen eseményének hármas napjaként. A három nap tehát nem is előkészület, hanem magának húsvétnak ünneplése. Szent Ágoston szerint: „A megfeszített, eltemetett és feltámadott hármas szent napja.” Ősi szokás szerint a zsidóknál a napokat estétől estéig számították.
Nagycsütörtök estétől nagypéntek délutánig az Úr szent vacsorájának emlékezetét és szenvedésének kezdetét tartjuk. Nagypéntek estétől nagyszombat estig Jézus kínszenvedése és halála az emlékünnep tárgya. Nagyszombat estétől húsvétvasárnap estig van az ünneplés tetőfoka: Krisztus feltámadása. Ez a három napra való felosztás nem darabolja fel az egyetlen misztériumot, a húsvétot, csak más és más oldalát hozza előtérbe s ad neki különös hangsúlyt.
Nagycsütörtökön este a főpapi imájában adta meg a nyitányt, nemcsak ahhoz, amit Ő fog cselekedni, hanem a követőinek is programot: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást! Arról ismerje meg a világ, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Hogy jobban előtűnjenek a szeretet tettei, Szent Pál megismétlése szerint: „A mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, majd hálát adott, megtörte és így szólt: Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek adatik! Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Majd jön a szeretet alázatos példájával és minden tiltakozás ellenére megmossa tanítványainak lábait és ismét mondja: „Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy cselekedjetek” (Jn 13,15).
Most tehát jön a szeretet első nagy műve, amit ember meg nem foghat, hogy az Oltáriszentségben még halála előtt testét és vérét adja nekünk eledelül és meghív a nagy lakomára.
Mi az értelem olyan felragyogásával és a szív olyan melegével készüljünk a nagycsütörtöki áldozásra, mint akik tudják, hogy Krisztus, az élet kenyere kifogyhatatlan, s nem a halálig, de a feltámadásig vezet minket.
(Szentbeszéd)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Az Oltáriszentség szerzésének emlékünnepén, nagycsütörtökön, az esti misén az Anyaszentegyház az olvasmányt Mózes második könyvének 12. fejezetéből veszi. Ez a nagy előképre mutat, a zsidók pászkájára, amelyet akkor ettek először, amikor az Egyiptomból való kivonulásra felkészülve, már bottal a kezükben, sietve elfogyasztották a bárányt a kovásztalan kenyérrel. Félelmetes éjszaka volt, amelyen a fáraó makacsságát az Isten, Jahve angyala az egyiptomi elsőszülöttek halálra sújtásával törte meg. A zsidók szerencséje, szabadulása, minden egyiptomi család gyásza kettős ünnepét ezekkel a szavakkal hagyta emlékül az Isten: „Legyen ez a nap ünnep nálatok! Üljétek meg, mint az Úr ünnepét, nemzedékről nemzedékre, örök szertartásként ünnepeljétek.” A hitükhöz ragaszkodó izraeliták mind a mai napig meg is ünneplik a pászkát, bár aligha látnak benne többet sorsukat tekintve, mint a régmúltnak Isten nagy tettével feldíszített és kiválasztottságuk emlékünnepét.
A szentleckében Szent Pál apostol visszautal az utolsó vacsora nagy eseményére, amikor Krisztus, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy Ő az Újszövetség áldozata, aki mint ártatlan bárány meghal a világ bűneiért, a búcsúzkodás legmagasztosabb tényeként és az eltávozó legnagyobb hagyatékaként testét és vérét ajánlja fel az átváltoztatott kenyér és bor színében az Atyának, az apostoloknak, az egész emberiségnek, és parancsot ad: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (1Kor 11,23–26).
Ez a leírás és figyelmeztetés nem egyszerű megismétlése annak, amit az evangélisták is hűségesen leírtak, hanem nagy tanúság arra, hogy Jézus halála után mindjárt az Oltáriszentség ünneplése a keresztények között általános gyakorlat és életüknek fénypontja volt. Nem egy minden más hittől különböző ájtatosság, szertartás kifejlődése, hagyománya, hanem Krisztustól készen adott és megismétlődő valóság, a kapott parancs szerint.
Szeretett Jó Híveim! A kereszténység érzi, hogy az evangéliumokban leírt és annyira életirányító tanítások, az Istennek az emberi sorsba csodák általi beavatkozása mellett, amit nemcsak Jézus művelt, de mindmáig kegyhelyeken díszíti a földet, minden érték és adomány között a legfőbb kincsünk az Oltáriszentség, mert abban az Isten lelkünk eledeleként kínálja magát, saját asztalához hívja a széptől, jótól betelhetetlen és kutató embert.
Egy más vallásból a katolikus vallásra visszakívánkozó papnak saját püspökével hosszan vitatott kérdései ezek voltak: ha az evangéliumokat úgy kell olvasnunk, amint azokat megírták, senkinek se lehet kételye, hogy Jézus Krisztus valóban az Isten Fia. Ha nem akarjuk sorra meghamisítani az újszövetségi Szentírást, világosan látnunk kell, hogy egy az Isten, de három személyben a teljes Szentháromság. Ha nem akarjuk megcsonkítani az evangélisták legkomolyabb, Jézus halála előtti órák részeit, az utolsó vacsorát, akkor le nem tagadhatjuk, hogy Jézus Krisztus nemcsak mondotta, de a kenyér és bor színe alatt a saját testét adta nekünk ajándékul és örökségül.
1982-ben Dél-Amerikában, Peru fővárosában, Limában közös kongresszusra gyűltek össze a világ összes keresztény egyházainak képviselői. Nemcsak a katolikusok és az ortodoxok, akik az Oltáriszentséget mint Krisztus testét és vérét hiszik és szentmiséikben ünneplik, hanem azok is, akik ezt tagadták, vagy legfönnebb egy emlékúrvacsorának tartották. Ott voltak nemcsak a történelmi protestáns egyházak, de a főbb leszármazott hitvallások képviselői is. Hosszú tárgyalások után adták ki a Limai Dokumentumnak nevezett okmányt, amely a keresztség tana után az Oltáriszentséget mint Krisztus testét és vérét az Újszövetség legfőbb szentségeként ismeri el. Nagy misztériumként, amelyben az Isten a föld minden népeit egybehívta és egy családba várja. Elismerték, hogy a keresztény egységnek ezt a nagy szentségét a felszentelt papság által ünneplik meg a keresztény egyházak. Nem hittem a szemeimnek, amikor láttam, hogy megszerkesztették a Limai liturgiát, amelynek részei a bűnbánati bevezetés, könyörgés, Glória, olvasmányok, evangélium és a hozzáfűzött igehirdetés, mint első rész: az Ige liturgiája. Utána következik a Credo, az általános könyörgések, majd az áldozatok felajánlása, az átváltoztatás az utolsó vacsorán elhangzott krisztusi szavakkal, hálaadó imádságok, Miatyánk, majd szentáldozás és hálaadás fejezi be. Vagyis tökéletes mása, kiegészített, feldíszített formája a mi Vatikáni Zsinat utáni szentmisénknek.
Szeretett Jó Hívek! A mi papnövendékeink és papjaink tudják, hogy tavaly október 3-tól 8-ig részt vettem az itáliai Riva del Gardán tartott európai egyházak harmadik szimpóziumán. Négy nap tárgyalásain a gondolataiban, felfogásában, érdekeiben, politikájában, versenyeiben szétszórt világ közepette mi kerestük azokat a pontokat, amelyek minket összehozhatnak. Egymástól vallási felfogásban is annyira különböző képviselőktől, akiket előre kölcsönös kételyekkel néztünk, ritkán látott a világ az utolsó évezredben annyi jóindulatot a közös út keresésében. A negyedik nap estéjén Tridentben, ahol 1545-től 1563-ig tartó zsinaton esett meg a nyugati egyházak szétszakadása, ugyanabban a templomban hirdették ki és mondottuk el az elfogadott közös hitvallást, amelyet 325-ben és 381-ben Krisztus után a Nicea-Konstantinápolyi hitvallásban foglalt össze az ősegyház.
Jól véssük tehát a szíveinkbe, hogy az évfordultával megismétlődő nagycsütörtökön ma sem állunk egy kiapadt forrású, távlat nélküli, program és eredmények nélküli emlékünnepnél. Előttünk áll korunk nagy bálványa, a matéria, amely ígér technikát, civilizációt, bőséget, könnyebb életet is a béke emberének, de amely elszabadultságában, bosszúeszközében fenyegeti az életet, az embert és az egész földet. Szemmel látható matériába öltözött az Isten, kenyér és bor színében ajánlja magát, hogy: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én feltámasztom őt az utolsó napon.” Íme, a matéria legnagyobb felmagasztalása, amelyben a végtelen Isten elrejtőzött, mindenkinek közös kincse lehet, akinek ajándéka, példája és ereje minket a béke, a saját fiaivá tehet.
Nem tagadjuk, hogy az aranykarátokban, a fekete aranynak nevezett petróleumban, a föld alatti kincsekben és bő energiákban gondolkozó világnak naiv mesének tűnik a világ legnagyobb energiája, misztériuma: az Oltáriszentség. De egy nemrég elhunyt költőnk mondotta a teremtett dolgok sorsában, hogy: „A hullám halandó, de a hullámzás halhatatlan” (Rónay György).
Maga a történelem is az események hullámzása, borúra, derűre hajlamos.
Az Eucharisztia, az Oltáriszentség akkor született, amikor a föld a mostani értékelések szerint már négymilliárd éves volt. Díszítette már azt majd’ minden növény, állat, anyag, amely ma is ismeretes. Élt már többszázezer évet azon maga az ember is. Nagy volt a hullámzás nemcsak amíg kialakultak a kontinensek és tengerek, de az ember sorsában is. De az Oltáriszentségnek az utolsó vacsora után olyan káprázatos és állandó az elmúlhatatlan hullámzása, úgy épült bele a kész világ gazdagságába, mint a jóra, biztonságra, örökéletre mindig éhes emberi lélek kifogyhatatlan kenyéréhessége.
A világ legfőbb kérdése is az, hogy kifogyhatatlan-e a kenyér és minden, ami az ember életét fenntartja. Lehet-e úgy osztani, hogy mindenkinek jusson legalább annyi, amennyi szükséges az élethez? S itt jönnek a mi dicső korunk botrányai. Krisztus hét kenyérből jóllakatott ötezer férfit a hozzátartozó családtagokkal. Ma a fejlett országok olyan nehezen kaphatók arra, hogy a fölösleges ötezer kenyérből hetet adjanak legalább azoknak, akik százmillió számra ki vannak téve az éhhalálnak. Jézus Krisztus azóta multimilliárdokra szaporította az eleven kenyeret, saját testét, amely örökéletet ad az embernek. Íme, a kenyér egyetlen mentő politikája, példája, amelyet az egész emberiségnek követnie kellene. A mértéket nem is vehetnők máshonnan, és hitelesebben, mint Krisztusról, mert ennek távlatai kitartanak az emberrel, mint az élet hullámzása a végig.
Ezért a mai napnak nemcsak az az alázat a jelentősége, hogy Krisztus megmossa tanítványainak lábait és mértéket ad az áldozatra, hanem hogy az örökélet kenyerét adta nekünk és a papságban szolgákat állított, velük, a papsággal terítteti meg az élet eledelével a saját asztalát a lélekben mindig reá éhező emberiségnek.
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet,Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 246–250. old.
Kép forrása: Pixabay
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
