Évközi XXV. vasárnap, A év, Iz 55,6–9; Fil 1,20a–24.27a; Mt 20,1–16a.
Szeretett Jó Hívek! Ez év júniusában, amikor a lindzsinai kápolna felszentelése címén ezen a vidéken jártam, szívesen ígértem meg, hogy eljövök újból, ha Govázsdián megújul a templom. Most örömmel vagyok itt, mert ígérettől a valóságig sokszor igen nagy a távolság, és a ti ígéretetek beteljesülése az, ami fontossá és érdemessé tette az utamat. Már készülőben zavarba hozott engem a ma felolvasott evangélium a szőlőművesekről. Ott munkáról van szó, amelyet a kialkudott áron kifizettek vagy a várakozáson felül megjutalmaztak. Ti pedig pénzzel és munkával megújítottatok egy templomot, amelyért az Egyház nevében, más és más szavakkal, de csak azt a köszönetet kapjátok, hogy: „Isten fizesse!” Nekünk nagy öröm, nektek pedig nagy dicséret mégis ezt kimondani. De nézzünk szembe magával az evangéliumi példabeszéddel.
Aki a szőlőt nemcsak a pohárból, hanem a szőlőhegyről is ismeri, jól tudja, hogy ahhoz jó talaj, nemes szőlőfajok, jó művelés, gondos szüret és mint a gyógyszertáré, olyan kényes pincekezelés szükséges. A 17 munkálat között, amit el kell végezni, majdnem mind nehéz, verejtékkel járó. Némely pedig, mint a permetezés, olyan sürgős és gyors munkát kíván, hogy értékben az óra többet jelenthet, mint máskor a nap. A peronoszpóra betegség veszélye éppen olyankor szokta kérni a gyors munkát, amikor nyári időszakban nehezen kapható a munkaerő. Ezért megvoltak és gépesítve is megmaradnak a szőlőművelés gondjai, kockázatai.
A példabeszéd egész szerkezete mégis felborzolja az ember elméjét, szívét. Legfőképpen az utolsó órában érkezettek egész dénárja s a nap hevét viselők elmaradt jutalma. De vannak ott más kérdések is. „Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül?” – ilyen lesújtó kérdést tett s éppen a piacon a gazda az idegenek felé. Mintha a kérdésben benne volna a lustaság vádja is. S ha már lustaságról van szó, ennek aztán sokfélék a különös hősei. Még korán van felkelni – így kezdi a lusta diák a napot. Előbb a játék, s ismét a játék, aztán a mesterség – így folytatja tovább az ifjú. A „hej, ráérünk arra még” régi és nagy divat az emberek között. Sokan elmennének a munka temetésére – mondják másokról a szorgosak. Vannak, akik hiszik, hogy a tétlenség a legjobb mesterség. Aztán kérdezd meg azokat, akik már nem dolgozhatnak, mert erőtlen öregek vagy betegek; akik erősek és dolgoznának, de munkanélküliek vagy joguk sincs dolgozni. Majd felvilágosítanak, hogy a munka az embernek olyan szükséges, mint a kenyér, mintha szent örökség volna, amelyet a Teremtő Istentől kapott. Majd megmondják az orvosok, hogy az evés-ivásban, tétlenségben és tekergésben hamarább elvész maga az élet, mint a rendezett munkában, amely étvágyat csinál, szabad levegőre és üdítő játékra is előkészíti az embert. Majd megmondják azok, akik munkaidejük után is azon fáradoznak, hogy mit találhatnának ki szebbet és jobbat munkástársaik javára. Majd felébreszti a lustát a tudós, aki kétségbeesve éjjel-nappal dolgozik, megveti az élet minden örömét, mert fél, hogy eljár az élet, mielőtt a rákbetegség orvosságát kitalálná. „Arcod verítékével eszed a kenyeredet” – így szólt az eredeti bűn öröksége, s azóta úgy reá van szabva a munka az emberre, mint a saját bőre, mely levethetetlen. Csak a munka értelme körül lehet még vita. És a fizetése körül.
Akik reggel jöttek a munkába, azokkal kell kezdeni a fizetést, mondaná egy gyakorlottabb pénztáros. Megkapják a dénárt, elmennek, s utána, ha úgy tetszik, a többinek is lehet ugyanannyit adni, s nem lesz, aki sértődjön, lázadjon és simán megy az egész. Csakhogy Jézus Krisztus a példabeszédeit nem szerkesztette simára, amint az élet is tele van vidámító és szívszaggató fordulatokkal. Parancsra történik mind a napszám, mind a kifizetés sorrendje: „Hívd össze a munkásokat, és fizesd ki bérüket, kezdve a legutolsóktól az elsőkig” (Mt 20,8). Akiknek van merszük, hogy a kialkudott bérrel a kezükben zúgolódjanak, népiesebben szájaljanak, három kérdést tesz fel a gazda: „Nemde egy dénárban egyeztél meg velem?”; „Vagy nem tehetem az enyémmel azt, amit akarok?”; „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” Látszatra mindhárom kérdésre világos és könnyű a felelet. De csak látszatra, mert valahogy
az igazság is sokszor didereg egymagában, ha nem melegíti a méltányosság, a rideg jog mellé is odakívánkozik a szeretet. Összetartanak, mint a jegyesek, és különváltan sírnak egymás után.
Íme, ezelőtt kilenc esztendővel New York utcáján karácsony estéjén megjelent egy férfi, s mindenkinek, akiről csak feltételezte, hogy elfogadja, 5-10 dolláros ajándékot adott. Így osztott ki az éjféli miséig tízezer dollárt. Vitatni kezdették tettét az újságok. Nem rendes úton, tőzsdén, spekulációkon szerezhette pénzét, hogy ilyen könnyen adja, írta az egyik. Feltűnést kereső farizeus, szeszélyes beteg, cinikus, kihívó, írták mások. Senki se kérte, hogy egy dollárt is adjon, s tízezret adott, mégis jóember lehet, próbálta menteni a néhányadik. Annak is megvannak az okai, hogy a magaméval sem tehetek azt, amit akarok. A munkásapa keresete sem a büféé, hanem a feleségével és gyermekeivel együtt a családé. Legényember adósságot törleszt szüleivel szemben, mert felnevelték. Legfőképpen pedig senkinek sincs joga elinni egészségét, munkaerejét, értelmét és szorgalmát. Különbözők a tehetségek, a munkák mennyisége és minősége is, s különbség lesz mindig a fizetésben is. De sohase lesz joga senkinek pazarlásaival megbotránkoztatni a nélkülözőket, nem lehet szerencsepénzekkel bosszantani a verítékezőket, a nehéz munkát is olcsón végzőket. Röviden azt akartam mondani, hogy amit a magaméból teszek, azon is legyen rajta az evangéliumi jegy: „Hogy én jó vagyok!” Jogom és kötelességem segíteni a bajbajutottakon. Látnom kell a magam étvágyán és kívánságain túl a közügyeket is.
Ember és közösség, állam és állampolgár mindig kölcsönös adósságban vannak egymással. Jelét kell adnunk még a földi dolgokban is, hogy nem hiába születtünk a világra.
Szeretett Jó Hívek! Ilyen kényes az életünk és lelkünk viszonya, adóssága és kötelessége is az Istennel szemben. „Munkálkodjatok, amíg világosság van” – így hívott fel tettekre minket Krisztus. Reggeltől estig, vagyis gyermekkortól az utolsó leheletig tart a munkanap. Életünk hajnalán kezdődik üdvösségünk kérdése, életünk alkonyára gyűl össze annak ára, dénárja. Vannak, akik már gyermekkorban és egész becsületességgel beállnak az Isten szőlőjébe, mintha félnének, hogy lekésnek az Ő szolgálatával. A ministránsok védőszentje, Szent Tarzíciusz 14 éves korában halt bele az Oltáriszentség védésébe mint kész mártír. De 13 éves korában halt bele Szent Ágnes tisztasága védelmébe, s 14 éves korában Szent Cecília. Szent Pongrác 17 éves korában vitába száll a törvényszékkel és a császárral, győzi szóval és vérével az igazság védelmét. Még emberré sem értek s már szentekké váltak. Látszatra egyik sem érett gyümölcs, hanem hirtelen nyílt barackfavirág még. Ifjú volt még Szent János, Péter pedig hajlott korú, de mindketten Jézus szolgálatába szegődtek. Sokszor még időnek sem számít, olyan hirtelen lesz az ember az Isten szentje. Decius császár idejében, Svájcban, a mai Genf mellett, télen a jeges vizű tóba dobtak negyven katonát, kitéve az azonnali megfagyás veszélyének, ha meg nem tagadják Krisztust. Egyiket közülük megkísértette az élet sajnálata és a jég irtózata, s kijött a vízből. Az a katona, aki a partról a helyébe ugrott, hogy meglegyen a negyvenes szám, talán meg sem volt még keresztelve. Vágy és vérkeresztség által egyszerre lett mártír, szent és az ég lakója. Előbb-utóbb mindenkinek be kell állnia az Isten szőlőjébe és megszereznie üdvösségének dénárját.
Végül még az se jó, ha tetteinkkel kérkedünk. Hiszen Isten az, aki nekünk az életet és az időt, erőt adta, hogy jót is tehessünk. Az Ő kegyelmei segítenek minket a jóra, a részünk talán csak annyi, hogy nem rontottuk el, amit általunk jót tenni akart. Ezért figyelmeztetett minket Szent Pál: „Amikor mindent megtettetek, amit reátok bíztak, akkor így szóljatok: haszontalan szolgák vagyunk!” Hány dénáros hát a követelésünk az Istennel szemben? Amennyit a tettekhez belső jóságot hozzáadtunk, amit szívvel, szeretettel jól megpakoltunk, azok a mi dénárjaink. Ezért sok földi fényes ragyogásnak lehet fekete napja az ítélet. A végső leszámoláson nagyobb meglepetések lesznek, mint amit a sorsjegyek hozhatnak. Nem jó kérkedni tetteinkkel, mert furcsább helyzetbe juthatunk, mint a spikker, aki a leghangosabb és legtöbbet beszél a meccsen, de ő maga egy gólt se rúgott. Olyan üres zajt csaphatunk magunk körül, mint akik ketten hajba kapnak, hogy a harmadik, a magasugró 228 centiméternél nagyobbat ugorhatott volna-e. Jó egész életen át a biztos úton lenni az ég felé, de a legutolsó percnek és gyónásnak is meglehet a döntő jelentősége. A sportban is a legtöbbször a másodpercek kis részletén dől el, hogy ki lesz a bajnok.
Mindig készen lenni a jóra – ez a legjobb biztosítéka annak, hogy az Isten útjain járjunk s jutalmairól le ne késsünk.
Erre akart figyelmeztetni minket Szent Pál a mai szentleckében: „Nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, az termékeny munkát jelent” (Fil 1,20–22).
Senki se teszi a jót ingyen, mindenki nyerhet, mindenki üdvözülhet jótettei által, ez a keresztény élet nagy biztatása és erőssége.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 307–311. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
