(Húsvét III. vasárnapja, A év, ApCsel 2,14.22–28; 1Pt 1,17–21; Lk 24,13–35)
Szeretett Jó Híveim! Bérmálási ünnepetek, amelyért hozzátok jöttünk, a Húsvét ünnepkörébe esik. Az egész egyházi évnek legígéretesebb ünnepe, amely Krisztus feltámadásával együtt a mi feltámadásunk reményét is magában hordja. Földünk északi részén mindig egybeesik a tavasszal, mintha az ember és a természet kicsattanó örömének akarna találkozója lenni. Ez idén későn volt a Húsvét, és még inkább megkésve jön a tavasz, pedig egy próbás tél után nagy volt a várakozásunk. Még ha a föld alól meg is próbált csírájából kinőni a kenyeret, gyümölcsöt ígérő élet, havas, hóharmatos derek ellenség módjára várták és halálra csipkedték, ahol érték. Az ember arra gondol, hogy amíg a Megváltó megérkezett, a száz és százmillió éves emberiséget hányszor próbálta meg a természet, hányszor kellett ellenségének félnie azt. Hányszor volt lelkesedéssel lobogó korszaka és hányszor érezte elesettségét. Mennyit és milyen nehezen várakozott!
Mi egy új keresztény korszakban élünk, amikor Krisztus életével, halálával és feltámadásával minden beteljesedett. Kényeztet vagy megpróbál minket a természet, helyesek a gondolataink, terveink, tetteink, vagy megtévesztjük reményeinkben önmagunkat, mindig előttünk van a feltámadt Krisztus győzelmes zászlaja, amire Ő írta fel az életünk jelszavát: „Ne féljetek, én meggyőztem a világot!” Nincs túl nagy bölcsesség a finn közmondásban, hogy: „Aki születését nem kerülte el, annak a halállal is találkoznia kell.” Az élet reményétől duzzadó szívünknek túl nagy lenne a csalódás, ha földi életünkkel és halálunkkal mindennek vége volna. Krisztus húsvéti üzenete egy nagyobb biztatást tartalmaz. Akik Vele együtt temettettünk el, Vele együtt fogunk feltámadni. Egyházunk húsvéttól pünkösdig ötven napon át Jézus feltámadásának tanúit, a kereszténység gyors elterjedésének eseményeit hozza, telve nemcsak apostoli lendülettel, de csodákkal és az egész Földközi-tenger vidékét, népét átjáró kovász erejével.
A mai szentleckében Szent Péter apostol ilyen figyelmeztetést ad nekünk: „Szent félelemmel éljétek a földi vándorlásotok idejét… mert Krisztus, az ártatlan bárány vére által váltott meg minket. Őt a Mennyei Atya már a világ teremtése előtt kijelölte, és amikor elérkezett az idők teljessége, elküldte nektek, hogy általa higgyetek Istenben, aki feltámasztotta Őt a halálból és megdicsőítette. Így a ti hitetek Istenben való reményt is eredményez számotokra” (1Pt 1,17–21).
Krisztus feltámadása garanciája a mi reménységünknek, hogy életünk nem zárul halálhatárkővel, hanem lelkünket halálunk után az örökélet várja és a feltámadásnak is részesei leszünk. Szent, magasztos és elérhető cél számunkra, amiről semmi címen le nem mondhatunk, de egyúttal felelősség is a feltámadt Krisztussal szemben. A mai olvasmányban Szent Péter az első pünkösd napján ilyen nyíltan mondotta meg a kortársak felelősségét: „A názáreti Jézust Isten igazolta előttetek azokkal a hatalmas csodákkal és jelekkel, melyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt köztetek. Ezt a férfit Istennek elhatározott rendelése és előretudása kiszolgáltatta nektek, és ti istentelenek keze által keresztre feszítettétek és meggyilkoltátok. Isten azonban feloldozta a halál bilincseit és feltámasztotta Őt.” Még hozzátette: „Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa” (ApCsel 2,22–24). Hivatkozik a prófétákra, akik Jézus feltámadását annyian és annyiféleképpen megjövendölték, s amelyeket a hallgatók a Szentírásból jól ismertek. Ennek volt eredménye, hogy bűnbánatot tartottak és háromezren megkeresztelkedtek.
Szeretett Jó Híveim! A múlt vasárnap felolvasott evangéliumban az Úr Jézus a hitetlen, vagy inkább a mindenben kételkedő, nehezen hívő Tamás apostolnak, miután sebhelyeit megmutatta, azt mondotta: „Boldog vagy, Tamás, mert láttál és hittél, boldogok azok, akik nem látnak és mégis hisznek” (Jn 20,29). De Jézus feltámadásáról a Szentírás bármilyen bőven beszél, a mindenkori ember és mi is hajlamosak lehetünk megkérdőjelezni még hitünknek ezt az alapvető tételét is, azon a címen, hogy testi szemeinkkel nem láttuk Őt, hasonlóan a mai evangéliumban leírt emmauszi tanítványokhoz. Mintha bizony nem a kortársakra tartozott volna, hogy kételkedjenek, megbizonyosodjanak s azután tanúskodjanak. A tanítványokhoz szegődött Úr Jézusnak olyan esendő kicsinyhitűséggel mondják el a csalódásukat: „A názáreti Jézus esetét…, aki szóban és tettben nagy próféta volt Isten és az egész nép előtt… mégis keresztre feszítették.” „Mi pedig azt reméltük, hogy Ő váltja meg a népet.” Már harmadnapja mindezeknek, mondják, mintha a várakozási idő is kifogyott volna. Hiszen még alig húsvétnap délutánja van. Tudják az asszonyok híradását is, hogy Jézus sírjához mentek az illatos olajokkal és üresen találták azt. Ők ezt asszonybeszédnek vették és megbotránkoztak, olcsón dobálták el mind a szépet és jót, ami három éven át lelkesítette és biztatta őket. Csalódottan távoztak a keresztre feszítés színhelyéről.
Még az sem hajtja őket, mint Tamást, vajha valahogyan visszaszerezhetnék a hitüket. Ők már kimondották az utolsó szót: itt már mindenki tévedett, csalódott, minden elveszett. Hiába voltak Krisztus tanítványai, szem- és fültanúi a tetteknek és tanításoknak, hiszen Krisztus az ő halálát és feltámadását is előre megmondotta. Hiába rázta meg őket sokszor, hogy Krisztus a csodáiban is csak úgy játszik a természet erőivel, a fizikai törvényekkel, magával a halállal is. Most, amikor Krisztus feltámadásának legnagyobb örömhírét hallják, nem előlegeznek annak semmi hitelt.
S a különös útitárs nekik, az írások ismerőinek sorra veszi a hihetetlen halál jövendöléseit. Bőven mondhatott nekik olyanokat, mint Izaiás próféta írta: „Izrael szent Istene lesz a te megváltód, akit az egész föld elismer Istenének. Szempillantásra, rövid időre elhagytalak, de nagy irgalommal ismét magam köré gyűjtelek. Haragom percében kis időre elrejtettem előled arcomat, de megint megkönyörülök rajtad örök irgalommal” (Iz 54,6.9–10). A szenvedő Messiásról idézhette a zsoltárost: „Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját és csóválja fejét: »Az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti«… Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt. Kezemet és lábamat összekötözték és a halál porába fektettek. Megszámlálták minden csontomat… elosztják maguk között ruháimat, köntösömre pedig sorsot vetnek” (Zsolt 22,8–9.17–19). Milyen tiszta képe annak, hogyan fogják gúnyolni Krisztust a kereszten és mi történik a halála után. S mert ezt 800-900 évvel azelőtt már megírták, érthető, ha Jézus reájuk kérdezi a fejét lógató tanítványokra: „Hát nem ezt kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26). A prófétákat felsorakoztathatta mind, a tanítványokat mégsem ez fogta meg, hanem Jézus ismert meleg hangja, s még inkább a tett, ahogyan a szálláshelyen az utolsó vacsorát megismételve félreérthetetlen jelet adott, megmutatta magát a teljes valóságában. A személyazonosság a tett emlékezetes nagyságában lett eleven, éltető, biztató és cselekedetre, Jeruzsálembe való visszafordulásra lendítő erő. A Jópásztor tette volt, aki nem hagyja elveszni a juhait, bárányait. Nagy biztatás ez nekünk. Engedjük meg, hogy nehéz, kilátástalannak tűnő útjainkon az Úr Jézus hozzánk csatlakozzon és irányt mutasson, eligazítson, vezessen minket.
Szeretett Jó Híveim! Sokszor hallott jellemzése a Szentírásban a Mennyei Atyának: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette.” Nekünk mégis felfoghatatlan, hogy a mi bűneinkért az Istenfia legyen a halálos áldozat. Ámbár nemcsak a lengyel Kolbe atya, mások is vállaltak emberségből másokért életáldozatot. Rómában 1751-ből jegyeztek fel egy különös esetet. Két vádlottat zártak ugyanazon cellába. Az egyik ártatlan volt, s a másik többszörös gonosztevő. Megtörtént az ítélet és következett a kivégzés napja, nem sok ceremóniával. A hóhér leszólt a börtön ajtaján és elkiáltotta az elítélt nevét. A bűnös hallotta a nevét, és sejtette is, hogy miért szólítják, de úgy tett, mintha nem hallaná. Az ártatlan nyugodt lelkiismerettel jött ki az ajtón. A hóhér semmit nem kérdezett, megkötözte, elhurcolta és kivégezte. A másikat, abban a hitben, hogy ártatlan, szabadon engedték. Krisztus és Barabás sorsa megismétlődhet, de Krisztus azt szabadon vállalta és utána se szállt senkivel perbe az ártatlan halála miatt. De illik, hogy amilyen magasztos az áldozat, olyan legyen a feltámadt Krisztus dicsősége is.
Az apostolok tanításai és csodái, amelyekben Krisztus hűséges tanúinak bizonyultak, mindmáig távoli legendáknak látszanának, sőt még az első keresztények életében se maradtak volna megtartó, éltető erőnek, ha nincs közöttük mint az egész emberiség nagy útitársa, Jézus Krisztus maga az Oltáriszentségben. Ami az utolsó vacsorán történt Jeruzsálemben, hogy Krisztus saját testét és vérét adta nekünk a kenyér és a bor színe alatt, lett a nagy örökség számunkra, amely bizonyítja nekünk, nemcsak azt, hogy Krisztus feltámadt, hanem sokkal többet: hogy elevenen maradt és van velünk mint biztató útitárs. Még csak el sem tűnt, mint az emmauszi tanítványok elől, hanem táplál minket, és nagyon tevékeny útitárs, mert még azt is nehéz volna eldönteni, hogy Jézus életében tett-e több csodát a kortársak előtt, vagy pedig halála és feltámadása után az Oltáriszentség nagy szentélyeiben szerte a világon. Bizonyítja minden kor emberének, hogy velünk marad a világ végezetéig.
Szeretett Jó Híveim! Ez a csodálatos útitárs, Krisztus a biztosíték arra is, hogy a bérmáláskor elhangzott hitvallásainkat, ígéreteinket vállalni tudjuk és hűségesek maradjunk azokhoz egész életünkön át. Krisztusban ismertük meg a legvilágosabban és hitet teszünk, hogy az Isten, az Atyánk, mennynek és földnek teremtője milyen megrendítő hatalom minden világok fölött, és ugyanakkor milyen közvetlen, hozzánk kívánkozó szeretet. Megvalljuk, mert a Megváltó Jézus Krisztus mutatta meg a szeretet legnagyobb mértékét: „Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” Hitet teszünk a Szentlélek mellett, aki bűneinkből újból és újból tisztára mos és szentségeiben megszentel minket. Minden bajainkat megérti, minden jótetteinkben mint jó útitárs tanácsadónk, vezetőnk és megpróbáltatásainkban erősségünk.
Nemcsak valljuk, de örvendünk is annak, hogy a feltámadt Krisztus megváltásának egész művét az általa alapított látható társaságra, az Anyaszentegyházra bízta. Az Anyaszentegyház átvette Krisztustól a tanító szerepet, és bizalommal, bátran követhetjük, mert minden időben megmondja, nemcsak azt, amit hinnünk kell, hanem azt is, hogyan kell cselekednünk. Az Anyaszentegyház gyűjt össze minket, hogy legalább az ünnepi szentmisében meglegyen a friss találkozásunk a feltámadt Krisztussal.
Minket is ezek a nagy célok hoztak ide hozzátok, és szegény, ínséges volna a járásunk, ha csak erre a napra szólna, ha az elkövetkező időkre magatokra hagynánk, támasz nélkül bajaitokkal. Mi a Szentlelket hoztuk és hagyjuk itt, aki nemcsak a bérmáltakat, de a híveket is megerősíti, hogy hitüket állhatatosan vallják és hitük szerint éljenek. Vagyis Krisztussal együtt éljenek és egykor Vele fel is támadjanak!
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 258–262. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
