(Bevezetés)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveim! Surrexit Christus spes mea, praecedet vos in Galileam = Feltámadt Krisztus, az én reménységem, megelőz titeket Galileáben – így dalol az Egyház a húsvéti szentmise Sequentia-énekében.
A feltámadt Krisztus reménye versenyre kel minden évben a tavasz ébredésével és ígéreteivel, s csak annyi a különbség, hogy arányai az égig érnek és nem múlnak el levélhullással, dermesztő téli faggyal.
Végigkísérik az embert nem Galileáig, hanem élete minden mozzanatán, és elvezetik a nagy találkozóra, amikor ő maga is meglátja a feltámadt Krisztust egész égi dicsőségében.
Megvan a rangja, értéke, emléke, becsülete az elrendezett, békés, mindenkire hasznos, értelmesen alkotó emberi életnek is. De a halál maga, teljes meztelenségében és ridegségében, kihűlő merevségében a feltámadás reménysége nélkül a kiüresedett életet, tehát a semmit képviseli.
A kereszténység a minden szempontból korrekt és felmagasztosult, a tettek példájában ragyogó, kitüntetett, érdemekben gazdag életet szintén vallja. Hiszen a keresztény életnek éppen a jótettek a fémjelzői, az erények sorozatán át nevelkednek a szentek is. De nem fogadja el az élet alkonyán, a halál pillanatában a semmit, mert a nagy tettek az utódoknak adhatnak tudományban, technikában, művészetben, civilizációban gazdag örökséget, de maga a halál, a feltámadás nélkül az egyénnek a végső felsülést jelentené.
A kereszténység a halál nagy semmijével szemben a mindent vallja és Krisztus feltámadásában a mindent megnyerők garanciáját ünnepli.
Mi ismerünk egy transzcendens, örök célt is, amely a földi és a túlvilági életet összefogja. A tetteket előrelendíti, az érdemeknek örök jutalmat ígér. Magyaráz és értékel minden fáradozást, áldozatot és szenvedést. Megszelídíti és megmosolyogja a halált, mint egy kedves kirándulásunk elmaradó állomását, hazatérőben oda, ahol minket annyi szeretettel a mi Teremtő és Megváltó Istenünk, a Mennyei Atyánk vár. Ezt a Krisztus feltámadásában gyökerező nagy reményt népünk az ősi temetési zsolozsmájában is így énekelte meg: „Hiszem, hogy az én Megváltóm él és az utolsó napon a sírból feltámadok és az én testemben látom meg az én Üdvözítő Istenemet!”
Hogy a Húsvét, a feltámadás reménye ennél mélyebbre ássa nagy valóságát a szíveinkbe és lelkeinkbe, Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
(Szentbeszéd)
Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveim! A mi nyelvünkön a mai ünnepet Húsvétnak nevezik, s a test örömét fejezi ki, hogy a hívek a régi hosszú és szigorú böjt után a szentelt eledelekkel visszatértek a húseledelek nagyobb öröméhez. Latin neve pászka, a zsidó nyelvből vett szó, amelynek jelentése nemcsak a kovásztalan kenyér, amelyet az Egyiptomból való szabadulás emlékére ettek, hanem jelenti az „átmenést, áthaladást” is. Ószövetségi értelemben az Isten áthaladása, aki meghallotta Izrael népének siránkozását az egyiptomi rabigában és megkereste őket. Megemlékezett a szövetségről, amelyet Ábrahámmal és a pátriárkákkal kötött, hogy választott népei lesznek, s most elküldötte Mózest népe megszabadítására és tízféle csapással kényszerítette a fáraót az izraeliták elbocsátására. S mert a csapások után mindig visszavonta a fáraó az ígéretét, tízedikszer áthaladt Egyiptom házai fölött az Isten angyala és megölte elsőszülöttjeiket. A pászka báránya védte meg Izrael gyermekeit ettől a csapástól, mert védelemjegyül annak vérével kenték meg ajtóik félfáját. Más jelentése a szónak Izrael átmentése, átkelése, mint következménye az Úr újabb Egyiptom-járásának, mert száraz lábbal mentek át a Vörös-tengeren s haladtak az Ígéret földje felé. Sínai és arábiai negyvenéves vándorlásában a népet az Ő Ura nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop jelével vezérelte. De Izrael prófétái a Messiást, a szabadítót is a második bárány szerepében jövendölték meg.
Ez az Újszövetség báránya, pászkája, Krisztus a kereszten haladt át, hogy visszatérhessen az Ő Atyjához. Ez a legdicsőségesebb átmenet a halálon, annak az áthaladása, akinek ereje és hatalma van odaadni önként az életét és feltámadásában vissza is venni azt. Mi pedig, az Egyház tagjai, akiket a keresztségben a bárány vére érintett, s akiknek bűneit Krisztus magára vette, szintén áthaladtunk és átjárunk vezetése által a bűn halálából az életre, a sötétségből az Isten világosságába, a bűnök tengeréből a kegyelem óceánjaiba.
Szeretett Jó Híveim! Ha van a világon tudományosan is megállapított fejlődés, evolúció, úgy ezek élén jár az emberi lélek és szellem fejlődése, s úgy, ahogyan őt a Teremtője és legnagyobb Mestere kézen szokta vezetni. Az emberiség tapasztalatait, messze túl a különböző vallások tételein, néhány törvényszerű mondatra lehetne összefoglalni. A föld minden népei és mindig meg voltak győződve arról, hogy sorsukat egy felsőbb hatalom vezeti és kíséri. A leghatalmasabb népek gőgjük tetőfokán is vallották, hogy az emberiséggel valamikor kezdetben nagy tragédia történt, ami mindenki számára hátrahagyta a bűntudatot. Tudták mind, hogy az ember a teste és szenvedélyei nyűgeiből egymagában kiszabadulni nem tud, s hogy bűneit magáról sem fürdőivel, sem boraival, se állatáldozatok vérével nem tudja lemosni. Ahhoz, hogy emberek lehessenek, a szentélyeket és azokban az Istent keresték. Istentől pedig sohase vártak drágábbat és sürgősebbet, mint hogy megszabadítsa a bűneik belső ostorától.
A Húsvét adja az embereknek ezt a nagy átmenetet. Itt nyílnak az isteni arányokat mutató nagy zsilipek, hogy a bűnös ember saját lábán egészen az Isten közelségébe jusson, bűneit letegye, s a kétségbeesés helyett arra jöjjön reá, hogy nagyobb az Isten szeretete, irgalma minden bűnnél, mert az ember minden adósságát kifizette a kereszten. Krisztus feltámadásával beleépítette az ember lelkébe a legfinomabb műszert, amely mindig azt mutatja az áthaladó földi vándornak, hogy nincsenek a földön körülötte legyőzhetetlen hatalmak. Itt egyedül az Isten uralkodik, és azok mellette az élet fő nyertesei, akik a jóság útjáról le nem térnek és feltámadásuknak biztonságában végzik minden tetteiket.
A pászka, vagyis az átmenet utolsó állomását a feltámadt Krisztus ezzel a jelszóval jelölte meg: „Békesség nektek, én vagyok! Tehát ne féljetek!” Akinek az a kísértése, hogy ez csupán a szűk apostoli csoportnak adott pillanatnyi biztatás volt, az mérje le Krisztusnak annyiszor bebizonyított győzedelmi jelszavát: „Ne féljetek, én meggyőztem a világot.”
Testvéreim! Elmondtam ezeket, mert ha egy az Isten és az Ő akarata, akkor a feltámadáshoz is köze van az egész emberiségnek. A feltámadás pedig nem annyiból áll, hogy némely jámbor asszonyok húsvét hajnalán pótlólag balzsamot tennének Jézus testére, halotti lepleire s a sírnál teljes felfordulást találnak. Nincs a nagy kő a sír nyílásánál, nincs a sírban Krisztus teste, csak a gyolcsok, s egy ifjú különös, érthetetlen magyarázatot próbál adni: „A názáreti Jézust keresitek? Nincs itt, feltámadt és elment. Íme, a hely, ahová tettétek.” A feltámadás nem az odasiető apostolok ámulása, ijedtsége, mert bezárt ajtón keresztül s többször csak közöttük termett. (Amilyen világrengető nagy esemény az embereknek Krisztus feltámadása, annyira természetes Krisztusnak, hogy az másképpen nem is történhetett.)
Krisztus feltámadása saját istenségével arányos tett. Vagy nem tehette meg ezt az, aki a naimi ifjút feltámasztotta, Lázárt a negyednapos sírból és teste rothadásából visszahívta? A feltámadás meglepetés volt az asszonyoknak, az egyszerű apostoloknak. De nem volt lehetetlen még a jeruzsálemi főtanácsnak se, akik őröket állítottak Krisztus sírjához, mert még fülükben csengett a nemrég elhangzott kijelentés: „Bontsátok le az Isten templomát és én harmadnapra felépítem azt.” „Amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is, akiket akar, életre kelt.” Ő maga magyarázta így a feltámadását: „Én életemet adom oda, hogy újból visszavegyem azt” (Jn 2,19; 5,21; 10,17). Így mondja meg előre Krisztus, hogy a Kaifás- és Pilátus-féle mesterkedés csak rosszul sikerült díszlet és eszköz ahhoz, amit az Isten a halálában és feltámadásában tenni akart az emberiségért.
Szeretett Jó Híveim! Éppen ezért Krisztus feltámadása nemcsak az Ő istenségével, természetével együtt járó és magától értetődő tény, hanem az emberiség legnagyobb kincse és öröme. Az emberiség öröm- és hálaéneke hangzik el minden nagyszombat este a feltámadási szertartások kezdetén: „Ez az éj az, amelyben Krisztus szétzúzta a halál bilincseit, s az alvilágból diadalmasan feltámadt.” Végigdicsérve a húsvét éjszakájának áldásait, ilyen szavakban tör ki a világ boldogsága az ének hangjain: „Ó, mily csodálatos irántunk Atyai jóságod! Mily megbecsülhetetlen szereteted, hogy szolgádat megváltsad, Fiadat adtad oda!”
Ehhez a halálhoz és feltámadáshoz nekünk, embereknek kivétel nélkül közünk van. Ha Isten nem hagyott ki minket a megváltás programjából, mi sem rekeszthetjük ki magunkat abból. Szent Pál apostol világosan látta a két sors elválaszthatatlanságát: „A régi ember bennünk azért feszíttetett keresztre vele együtt, hogy a bűnös test elpusztuljon és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, hiszen tudjuk, hogy a halottaiból feltámadt Krisztus többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta” (Róm 6.8–9; vö. Kor 15).
„Az Anyaszentegyház csodálatos érzékkel az Úr Jézusnak hármas születését ünnepli: az Atyától (öröktől fogva), a Szűztől (Betlehemben) és a sírból való születését. A megváltást pedig nem nagypénteken, hanem húsvétkor ünnepli. A feltámadás ugyanis magában foglalja a kereszthalált, miként a törzs a gyökeret. A nagypéntek a húsvétvasárnap szükséges előzménye” (Schütz Antal: Dogmatika II. 57–58. old.). Jézus Krisztus abban a nagyarányú mérkőzésben, amelyet a halál országával és annak fejedelmével vívott, külsőleg, látszatra nagypénteken alulmaradt. Ezért az egész ég és föld színe előtt láthatóvá kellett válnia, hogy Ő a győztes halál, bűn és rontás fölött (Jn 16,8; ApCsel 2,24). Nyilván ezért hagyta a feltámadást harmadnapra, mert egészen kétségtelenné akarta tenni, hogy a halál letagadhatatlan öleléséből kelt új életre az, aki magáról már megmondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet!” Megtartotta sebhelyeit is a megdicsőült testén mint diadalának ragyogó jelvényét.
Szeretett Jó Híveim! Mária Magdolna s a többi asszonyok, maguk a meglepett tanítványok is lehettek akármilyen naivak, s olyan eseményre, mint Jézus feltámadása, felkészületlenek, de a hír, amelynek hordozói lettek, a világ legnagyobb kincse és próbája. Jézus a saját feltámadásával jobban próbára tette a világ tudományát, mint összes csodáival. Minden vizsgálatnak, minden komoly kutatásnak az szokott az eredménye lenni, amit a pogány százados mondott a Golgotán, amikor rengett a föld: „Valóban az Isten Fia volt Ő!”
Számunkra pedig Krisztus feltámadása azt mondja, hogy az ember sorsának nincs vége a halállal, mint történik fűvel, fával, virággal, madárral. Nem illanó rossz álom a földi léte. Nagy értelme van az életének, legyen bár az külső változataiban hányatott, fenyegetésekkel, félelmekkel és veszélyekkel telve. Krisztus sorsának másolata az, s ha tele is van félszegséggel, benne van, mint kagylóban a gyöngyszem, a feltámadás ígérete és záloga.
Ez volt Krisztus szavainak is az igazi értelme, amikor a testvér, Lázár halálát sirató Mártát vigasztalta: „Aki bennem hisz, ha meghalt is, él!” Ez a Húsvét nagy öröme, s ezért „Hála legyen az Istennek!”
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 254–258. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
