Jakab Antal püspök beszéde az 1979. június 24-i papszentelésen Gyulafehérváron

Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! A gyulafehérvári Hittudományi Főiskola ebben az évben s a mai papszentelés által mindössze hat új papot ad a négy egyházmegyének. Ezek az ifjú levitáink a hat év alatt, amíg a teológián a papságra készültek, lelkivezetőiktől, csupán esti elmélkedések címén legalább ezer oktatást kaptak. Tantárgyaik, mindennapi óráik, leckéik és vizsgáik mind a papságra felkészítő komoly eszközök voltak. Ők már felmérték a feladatokat, amelyek várják, lelkükben már régen készen voltak a fogadalmak, amelyeket ma az egyházmegyéket képviselő papok és hívek jelenlétében itt tettek. A hosszú szertartás után se nekik, se a híveknek nem óhajtok újabb bő oktatást adni a papi hivatás mibenlétéről, fontosságáról, szépségéről, hasznáról és felelősségéről. Ezeket tudják és kíméletlen vésőjükkel reájuk vésik majd az évek.

Figyelmem egy kis részletre terjed ki, amelyet mint útravaló erősítőt akarok adni az új presbitereknek és az őket szeretetükkel, jelenlétükkel kitüntető híveknek.

I. János Pál pápa, akinek uralkodása alig egy hónapra terjed ki, de szeretetet sugárzó lényével és beszédeinek eredetiségével egyszerre megvette a világ szívét, 1978. szeptember 7-én, amikor a római papságot fogadta, Fegyelem az Egyházban címmel intézett beszédet hozzájuk. Ez volt elődjének, VI. Pál pápának is a legfőbb kérdése. I. János Pál pápa a maga eredetisége és egyszerűsége szerint beszélt egy kisebb fegyelemről, amely csupán a törvények külső megtartására szorítkozik, de hangsúlyozta, fő kérdése a nagyobb fegyelem. Ez csak ott létezik, ahol a szabályok külső megtartása egy belső, mély meggyőződésnek gyümölcse és szabad, boldog vetülete az Istennel való egyesülésnek. Olyan léleknek megnyilvánulása, aki állandó harcban van a saját bensejében is jelenlévő rossz hajlamokkal s azért, hogy minden körülmények között érvényesüljön tetteiben az evangéliumokban megrajzolt Jézusa. Uralkodni a hajlamokon, ez a fegyelem értelme. Beismerjük, hogy igényes fogalom, amely állandó, hosszantartó és nem könnyű erőfeszítéseket kíván. Azok az angyalok, akikről a menekülő Jákob pátriárka álmodott, nem repültek, hanem egyenkint vették a létra fokait: nyilván ránk vonatkozik a Jákob létrája képe, akik szárnyak nélküli szegény emberek vagyunk.

Az a nagyobbik fegyelem igényes és külön légkört kíván magának. Mindenekelőtt belső összeszedettséget. Történt egyszer velem – mondja I. János Pál pápa –, hogy a milánói állomáson észrevettem és megnéztem egy hordárt, aki fejét reáhajtotta a szeneszsákjára, hátát nekivetette egy oszlopnak, és boldogan aludt, mintha a legkényelmesebb ágyban lett volna. A vonatok fütyülve érkeztek és indultak fékjeiktől nyikorgó kerekekkel. A hangszórók állandóan kiáltották a legkülönbözőbb figyelmeztetéseket, a tömeg jött és ment sietve, tolongva, zajosan, de a kifáradt hordár aludt tovább, mintha álmában is azt mondotta volna: Ti csináljatok, amit éppen akartok, de nekem most aludnom kell. Nekünk, papoknak is valamiképpen hasonlóan kell tennünk. Körülöttünk állandóan járnak és zajonganak az emberek, az újságok, rádiók és televíziók, az egész világ tömítve van kísértő reklámmal. Papi mérséklettel és fegyelemmel azt kell mondanunk: „Bizonyos mértékig nekem, aki az Úrnak papja vagyok, ti nem léteztek. Nekem nem kell felszednem koromnak minden szélsőségeit, sem elvekben, sem gyakorlatban, nem lehetek a divatszalonok reklámja sem öltözetemben, sem szórakozásaimban, még kevésbé erkölcsi szabadosságaiban. Nekem mély csendre van szükségem a lelkem számára: hozzátok, kortársakhoz azért ragaszkodom, hogy az Istennel egyesítselek titeket.”

(A kép illusztráció. Forrás: Pixabay)

Éppen ma a legtöbb hívőnek az a kívánsága, hogy meglássa bennünk az Istennel egyesült papot; alig van olyan, aki értékelné bennünk a remek világfit.

Olyanformán gondolkoznak, mint a francia lyoni ügyvéd, aki az Ars-i plébános, Viennay Szent János látogatásáról tért vissza. Megkérdezték ismerősei tőle: „Nos, mit láttál Arsban?” Az ügyvéd azt felelte: „Láttam egy emberben magát az Istent!”

Hívő népünk mentalitása még mindig hasonló a pap személyét illetően, mint a Nagy Szent Gergely pápáé. Ő azt kívánta, hogy a lelkek pásztora legyen állandó párbeszédben az Istennel, de anélkül, hogy megfeledkezne az emberekről. Folytasson élénk és mindenre kiterjedő párbeszédet az emberekkel, de anélkül, hogy egy pillanatra is feledné az Istent. Ez a másfélezer éves egyszerűen hangzó igény sem az első, sem a második részében egyáltalán nem könnyű. Hívek és papok, az újmisére készülők is azt gondolhatják, hogy ebből a gyönyörű székesegyházból s kezükön a krizmával, lelkükben az örök papság karakterével mindenre készen lépnek a világba az új papok. Az új papok csak a hegy lábánál vannak még, és jól teszik, ha megfontolják ezt az egyszerű példát is: alpinista a nagy hegy megmászására hívja a barátját, akinek nincs nagy kedve ehhez az erőfeszítéshez. Azért biztatja buzgón: Gyere csak nyugodtan, nincs az egész hegyen egy komolyabb hágó. És felel a kollégája: Ne mondd te nekem, hogy nincs hágó, amikor én látom magát a nagy hegyet.

A papnak el kell kerülnie – mondja a pápa – azt a kísértést, hogy nagyon tetsszen a híveknek, ahelyett, hogy kedves lenne az Istennek, és vigyáznia kell, nehogy abban a félelmében, hogy elveszíti az emberek ragaszkodását, kitegye magát az Isten szentírás szerinti megrovásának: „Jaj azoknak, akik minden könyök alá párnákat tesznek.” A papoknak jó előre és nagy művészettel kell felkészülniük arra, hogy szavuk és életük által tetsszenek az Istennek és az embereknek.

Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! A pap mindig a Sínai-hegyről indul a nép közé és arcáról, mint Mózesnek, sugárzik a fény, hogy az Istennel hosszú párbeszédben volt. Ott saját maga és népének minden kérdését feltárta az Isten előtt. Újból és újból megfogadta, hogy hűséges küldöttje lesz az Istennek a nép számára, amely a hegy lábánál táborozik és az igazságot fentről várja. Csak így lesz kezében hiteles a tízparancsolat két kőtáblája, csak így lesz vezérlő áldása népének, ha egész gondolatvilága és életének minden apró részlete, amit hirdet – az Isten parancsait, a keresztény erkölcsöket –, akinek ma végleg elígérte esküvel magát, a háromszemélyű Egy Istenbe vetett hitét mintázza.

Mint Mózes, varázsvesszővel jár a népe között, az Újszövetség papja mindig az utolsó vacsora terméből érkezik. Magával hozza a mindig éhező és szomjúhozó hívő népének, és kínálja a nem hívőknek is, amit Krisztus a földi meredek utak járására mint erősítőt adott, és biztatja Krisztus szavaival a kortársait: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete leszen és én feltámasztom őt az utolsó napon.” Ahhoz a párbeszédhez, amelyet a pap az emberekkel folytat, magával hozza magát Krisztust, aki azt ígérte: „Ahol ketten, hárman összegyűltök az én nevemben, veletek vagyok.” Az utolsó vacsora terméből népéhez leszálló Krisztus az Ő papja által magával hozza mindazt a varázslatot és áldást, talán nem azért, hogy mondják: „Ember még így nem beszélt”, hanem hogy biztatva hirdessék: „Körüljárt jót cselekedvén.” Megtalált minden embert és minden betegséget, félszegséget, aggodalmat, csalódást, kétségbeesést és mindenen segített. Mindenkit úgy igazított el, hogy megértse Krisztus biztatását: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”

Köszönjük a szülőknek, hogy szent áldozatként felajánlották a gyermekeiket, a rokonságnak, hogy érdeklődésükkel erősítették bennük a hivatást, és köszönjük az új papoknak a nagyszerű vállalkozást, hogy egészen az Istené és népüké kívánnak lenni.

Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 54–57. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!