Évközi IX. vasárnap, A év, Törv 11,26–28; Róm 3.21–25a.28; Mt 7,21–27.
Szeretett Jó Hívek! Az Úristennek ezen az ünnepén összegyűltünk, közeli és távoli vidékekről, papok híveikkel, hogy együtt örvendezzünk a lindzsinai egyházközség új templomának felszentelésén. Jöttünk az egyházmegyénk püspöke, Márton Áron Atyánk megbízásából, és jöttünk, mert húzott a szívünk. Az új templom szentelése mindig az egész egyházmegyének ünnepe és öröme volt, annál inkább napjainkban, amikor a hívek is átérzik a szerencsét, ha a családi házaik között az Isten háza, a templom is ékeskedik, és megkönnyíti az útjaikat az Istenhez, lelkükhöz és a segítséget bajaikhoz.
A mai olvasmányban Mózes, a próféta és törvényhozó az Istentől kapott ószövetségi törvényt kemény szavakkal akarja beleírni az izraeliták emlékezetébe: „Véssétek szívetekbe-lelketekbe szavaimat, kössétek emlékeztető jel gyanánt a kezetekre és legyenek homlokszíjként két szemetek között” (Törv 11,27). Ebből a parancsból lett a zsidók vallási szertartása, hogy a törvényt kis dobozban szíjakkal homlokukra szorítva imádkoznak, főképpen minden pénteken este. Az egyszerű prófétai parancsból csupán nem lehetett volna a hűség jelét és szertartást ezer éveken át megtartani, ha nem lett volna maga a nép szövetségese Istennek. Ha maga a szövetség nem táplálkozott volna a nagy élményekből, ahogyan Isten megszabadította népét az egyiptomi fogságból, s csodákkal kísérte a negyvenévi pusztai vándorlás alatt. Ezt a hűséget az Isten csodálatos mannával táplálta, próféta mellé papot adott Lévi törzséből, Áron személyében, s őt a csodálatosan kivirágzott vessző jelében választotta ki. A manna és a kivirágzott vessző közé helyezték el a törvény két tábláját, s e hármas szent ereklyének szerkesztették a szövetség szekrényét, annak sátrát. Nappali felhő, éjszakai tűz formájában kísérte az Isten népét és a szövetség jeleit, hogy éhség, szomjúság, népek támadásai között el ne lankadjanak. Az országalapítás után Salamon, a bölcs király olyan ékes templomot épített Jeruzsálemben a Moriah-hegyén, amelynek leírásától csodálatba esnek legjobb mérnökei a világnak. Itt helyezte el a szövetség szekrényét. Ez lett egyetlen helye az áldozatoknak, és célpontja a sátoros ünnepek zarándoklatainak, reménysége és büszkesége az egész népnek. A templom építését és felszentelését a Szentírás egész részletességgel adja elő. Csodálatos benne Salamonnak a fölszenteléskor a nép előtt mondott és minden szükségre kiterjedő imádsága, amelynek rövid összefoglalása ez a rövid mondat: „Hallgasd meg szolgádnak és népednek, Izraelnek esdekléseit, amelyeket ezen a helyen könyörögve intéz hozzád! Hallgasd meg lakóhelyedről, az égből, hallgasd meg és légy irgalmas!” (4Kir 6,21). Elmúlt a nagy ünnep, pár száz év múlva Nabukonozor lerombolta a templomot, ennek utódját, ahol bemutatták magát Krisztust, ahol tanított, vitatkozott, lerombolta Kr. u. 70-ben Titus, a római vezér. De feledhetetlen maradt emléke nemcsak Izrael számára, hanem azoknak is, akik a Názáreti Jézustól kapták a keresztény hitet, a jeruzsálemi utolsó vacsora terméből a szentmiseáldozatot s a városon kívüli Golgota hegyéről a megváltást.
Szeretett Jó hívek! Szent Páltól ma azt olvasták fel, hogy: „Az Isten előtti megigazulás nem a mózesi törvény teljesítéséből, hanem a Jézus Krisztusban való hitből ered” (Róm 3,22). Ez nem tagadása a régi törvénynek, amelyet ugyanaz az egy Isten adott, hanem befejezése. A salamoni templomok összeomlása nem a templomok végnapját jelenti, hanem az újszövetségi templomok születését mindenfelé a világon. A német pogány mondákból szerkeszthettek dalművet „Az istenek alkonyáról”, de az nem az igaz Isten, hanem az ember gyártotta bálványok halálát jelenti. A mi keresztény templomainkban az Istenimádás és -hódolat olyan értékeket és olyan formát tartalmaz, amelyet soha túlszárnyalni már nem tud az emberiség, akkor se, ha egy emberként és egyszerre hull térdre a Szentháromság egy Isten előtt. A mi templomaink értéke, hogy azokból megújul az utolsó vacsora és a keresztáldozat. Krisztus mindenhol és mindennap feláldozza a szentmisében önmagát az Atyjának érettünk. A mindennapi félmilliónyi szentmise olyan dísze a földnek, és olyan kincse, energiaforrása az emberiségnek, amit semmivel helyettesíteni nem tudna, de aminek mindennapi örömét még a földön élő szentek se tudják eléggé átélni félévszázadon át.
Közöttünk lakik az Oltáriszentségben, mintha a legegyszerűbb és leghűségesebb társunk volna vándorlásainkban. Ő a legfőbb hivatalunk, ahol bajainkat előadjuk. Ő érti meg még azt is, amit mi felfogni nem tudunk. Ő tudja nálunk jobban, hogy mire és miért van szükségünk. Ő, aki magát a világot is teremtette, a soha ki nem fogyó kincstár bőségéből adja az életet és hozzá a szükségeseket. Ő adja nekünk saját magát is kínálva, bíztatva: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, ez az én testem!” Az Isten közelségének ez a tudata, az együttlakás vágya adta az embereknek a szent tüzet és lángot, a jóakaratot, hogy a világon mindenfelé templomot építsenek, s így szomszédjuknak tudják s meg is látogassák az Istent. Mert hittetek Krisztus ilyen sokféle csodálatosságaiban és szeretetében, ez indította a ti szíveiteket is, hogy kevesen és mégis szép hajlékot építsetek az Istennek. Tudjátok, hogy így nyitottatok utat magatoknak Jézus szent szívéhez.
Templomotokat a mennybe felvitt Szűzanya tiszteletére szenteltetitek. Nagyboldogasszonynak, amint népünk mondja. Salamon a szépséges imádságát a templomszenteléskor a nép nevében mondotta el, mert a nép bajait, ország sorsát ő ismerte a legjobban. A ti kéréseitek szószólója eddig is a Szűz Mária volt, s ezután még inkább lesz, mert választásotok által erre elkötelezett.
Nem akarlak titeket legendákkal becsapni, valóságos dolgot írok le, ami 33 évvel ezelőtt a modern világ szenzációja és megdöbbenése volt.
Itáliában, Rómától 70 kilométerre észak-nyugatra van Civitá Vecchia tengeri kikötője. 1943 tavaszán, amikor a második világháború a legsúlyosabban dúlt ott, légiriadót jeleztek a szirénák és mindjárt zúgni is kezdettek az angol-amerikai bombázó gépek. Egy kislány, talán éppen a boltba küldhették, a sok megzavarodott és óvóhelyekre tóduló nép között elbámult és ott maradt a piacon. Aztán nyitva látta a templom ajtaját, beszaladt és megkereste régi kedvenc helyét, egy szép Mária-szobrot. Odatapadt a szobor alapzatához és bizakodva ismételte: Mia Madonna! Én mindig szerettelek téged, ne hagyj elveszni! Aztán jött maga a pokol minden fergetegével, rengett a föld, omlottak a bombák és velük minden. Láncos bombáktól porrá omlott a templom is. Amikor elvonult a zúgó bombavihar és leülepedett a por annyira, hogy látni is lehetett, előjöttek, mint valami vakondok, a föld alól az óvóhelyek riadt népei. A város közepe és a romtemplom helyén egy kissé poros, de ép Mária-szobrot találtak. Ugyancsak porosan és kissé megszeppenve, de a szobor mellől előjött a kislány és mind azt ismételgette: Grazie Madonna! Köszönöm, Szűz Anyám!
Ez a templom a ti számotokra az a szent hely, ahol megnyílnak szíveitek zsilipjei és elmondjátok Istennek panaszaitokat, kéréseiteket és hálátokat. Mózes vagy Salamon helyett a Szűzanya a Ti szószólótok. Hozzá vagytok olyan bizalmasok, amint gyermek az édesanyjához, bajbajutott a megmentőjéhez. Ő is tudja, hogy nemcsak szent fia, Jézus bízott reá titeket, hanem magatok is Őt választottátok. Bajotok van és lesz mindig. Legyen bátorságotok és kérjétek segítségét, közbenjárását szorgalommal.
Végül nem jöhetek üres kézzel, s azért ne feledjétek a mai evangélium figyelmeztetését: „Aki teljesíti Atyám akaratát”, az megy be az Isten országába.
Minden virágnál és díszítésnél szebbé, legszebbé azzal tehetitek templomotokat, ha tetteitekről látszik, Ti is az Isten fiai vagytok.
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 295–298. old.
Kép forrása: https://familypedia.fandom.com/wiki/Izvoarele,_Hunedoara
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
