Jézus Szívének ünnepén
Szeretett Jó Hívek! A szépen újrarendezett templom, amelynek megáldására jöttünk, egyúttal a kerekdombi Helyi Lelkészség huszonöt éves jubileuma is. Az ünnep, a templom és hívei egyúttal ígéret arra is, hogy a Helyi Lelkészség fejlődési útján önálló plébániává nője ki magát. Erre az alkalomra hoztam Főpásztorunk, Áron püspök üdvözletét és áldását a híveknek és lelkipásztoruknak.
A harmincas évek második felében mint kolozsvári káplán magam is jártam a külső útfordulónál lakóházból rögtönzött kápolnában, miséztem, prédikáltam. Egyek voltunk a szegénységben is iparos ifjakkal, munkásemberekkel, érettük önként dolgozó egyetemi hallgatókkal, tanárokkal és papokkal. Nem kétséges, hogy akik azt az egyszerűbb kápolnát évtizedeken át járták, akik ezt a templomot építették, s akik most ennek a templomnak legtetszetősebb modern formáját megadták, a hívek összessége olyan egységet alkot, mint egy család. Lelki szükség tüze hajtotta akkor is, hogy a saját templomuk által közelebb tudják magukhoz az Istent. A legjobb támasz az Isten, ez a gondolat lendítette most is a munkáskezeket a tettre. S most, amikor a szép keretben, mai szótár szerint: színvonalon ünnepelünk, mégis elfoghat némelyeket a kétely: vajon a hit iránti érzéketlenség nagy tengerében ez a jubiláló templom és hívei jelentenek-e legalább egy enyhítő cseppet? Vagy: van-e egyáltalán még jövője az Istenimádásának legalább a mi földünkön?
Az első kérdésre rövid a felelet. Azoknak, akik megértették és követték az Istent – akár tizenketten vagy hetvenen voltak csupán, mint az apostolok, tanítványok –, életet, üdvösséget és mindent jelentett. Általuk és szilárd tanaik által a világnak is egyensúlyt jelentett, akkor is, ha dicsérték, s akkor is, ha szidták, lenézték emiatt.
A második kérdés nehezebb, mert ahhoz prófétálni kellene, s nincs hozzá se karizmánk, se felelőtlenségünk. Megjegyzéseink annál inkább lehetnek. A germán nagy nép nagy legendakörét Wagner foglalta mesteri dalba. Tetralógiájának utolsó részei az ismert Siegfried és Götterdämmerung című operák. „Az istenek alkonyát” ma divatos az Isten halálával felcserélni és dicsekedni egy ilyen eltemetett fogalommal. A dalmű címének igaza is van, mert amikor Siegfrieddel az élen az istenek és istenfiak beleestek az emberek gyengeségeibe és bűneibe, szétfoszlott a mítosz és nyomorult emberként meghaltak az istenek és hősök. Magyarul ez azt jelenti, hogy a vallás, amelyet csupán az emberek szerkesztettek, benne él a futó idők sodrában és gyengeségeiben, kínlódásainak vége a halál, mert nem voltak örök távlatai. Jézus Krisztus a keresztény hitet mint Istenember magával hozta, halálával és feltámadásával pecsételte le. Amit tett és amit hirdetett, az Isten örök dolgai. Sőt hajnala és alkonya is csak a mi földünknek van mindig ugyanaz. A naphoz köldökzsinórral kötött sorsa ez. A többi bolygóknak és a többi naprendszereknek más a mértékidejük. Sőt a holdról visszanézve a föld maga is, minden hírességével, egy igen bizonytalanul lebegő, félénk és félelmetesen kicsiny bolygó. Jelen pillanatig az egész univerzummal szemben az a nagy értéke, hogy életképes. Minden színes fűszálvirág, állatfajok sokasága itt jött létre. A földön laknak az eszes-lelkes emberek, és ők méltók, hogy az Isten fiainak hívassanak, még ha lennének is más planétán bölcsebb és tökéletesebb lények.
Mi ezeket az embereket, vagyis mi magunkat nézzük és 1975-ben. Áruló színek rajtunk, hogy életstandardunkat nézve tízszeresre nőttünk csak a második világháború óta, de kényes kérdéseinket, veszedelmeinket, lelki kínjainkat, kételyeinket tekintve semmivel se lettünk erősebbek, mint őseink voltak száz évekkel ezelőtt. Tán egymásra még féltékenyebbek vagyunk, egymástól jobban félünk, mint koszos, lándzsás, parittyás elődeink. Bűneik és bűneiknek következményei még súlyosabban nyomnak, és ebből nemcsak bűnbánatunk, nemcsak Istentől való félelmünk nőtt meg elbírhatatlanná, de a lelkiismeret hajótörötteit a klinikák pszichiátriái se győzik befogadni már.
Kívánja a világ rendje, hogy a földi hatalmasok fölött az Isten is ott legyen örök törvényeivel. Kívánja a tudomány, hogy sorban kinyíljanak legalább azok a titkok, amelyeket a Teremtő Isten a mi földünkbe is beleszerkesztett és kezünkbe adott. Kívánják a jóra törekvők, hogy áldozataiknak célja és ideálja ne csupán a gyomor, hanem a végtelenül tökéletes Isten legyen. Kívánják mind a gyengék és vétkezők, hogy legyen, aki nekik véglegesen megbocsásson és a jó újrakezdéséhez friss lendületet adjon.
Ez a szép templom és fiatal egyházközség egy zúgva fejlődő nagyváros közepette az a houstoni kiindulópont, ahonnan a sárízű életet idealizmussal vállaló, de abba mindig bele is fáradó emberek szívük-lelkük rakétáján be-beszabadulnak az Isten országaiba, szépségeibe. Vagy ha a nem szűnő gyötrő kérdéseink hangján akarjuk szerkeszteni, úgy ez a lelkiismeretvizsgálatok helye. Ma, Jézus Szíve ünnepén megérezzük, hogy
korszakunknak nagy hiányát, a szív kultúráját innen, az isteni szív szeretetétől kell elindítani gépet, hajszát, érdeket is megszelídítő útjára.
S jó, hogy itt van, mert maholnap egyetlen órát nem tudunk befutni anélkül, hogy más embereknek vagy segítségére, vagy kárára ne lennénk. Tudnunk kell, hogy mivel tartozunk önmagunknak, embertársainknak s az Istennek. Templomaink öröme sohasem volt a karneválok zajos vígsága, hanem az a hely, ahol a jobbak még mások rendetlen karneváljainak romjait is kívánták rendbe hozni.
Nem akkor lesz időszerűtlen a templom, amikor meghal az Isten, mert ez filozófiai és ténybeli lehetetlenség, hanem amikor minden ember olyan tökéletes lesz, mint az Isten. Addig a templom mindenütt a lelkek legerősebb gyökere lesz. Szükségét elénk hordja a mindennapi nyomorúság. Kitüntetett helyét a középületek között az igazolja, hogy segít az olyan bajokon is, ahová a tudománynak, technikának nincs bejárása és minden injekciók hatástalanok. Ezt mindenki tudja, aki magát és ünnepeit, imádságait komolyan szokta venni. Templomaitok igazolására ne keressetek könyvben vagy másoknál érveket. Meggyőz titeket a Lélek, hogy mihelyt elhatároztátok, templomba mentek és maradék nélkül feltárjátok szíveteket a mindentudó Istennek, már jubilál bennetek is a jobb lélek, mert megszépült lényetek mondja nektek Szent Pállal: „Az Isten templomai vagytok!” Emberségünk rangja, értéke, törvénye és ígérete, hogy az Istenéi vagyunk. A templomában érezzük meg a legjobban, hogy ide és hozzá hazajárunk. Ilyen célok és remények jegyében szenteltük újra a jubiláló és megújult templomot.
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 298–301. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
