Jakab Antal püspök beszéde 1983. június 19-én Gyulafehérváron a papszentelésen

Évközi XII. vasárnap, C év, Zak 12,10–11;13,1; Gal 3,26–29; Lk 9,18–24.

(A kép illusztráció. Forrás: Pixabay)

Főtisztelendő Uraim, Kedves Fiaim, Szeretett Jó Hívek! Ma az evangéliumot bevezető Alleluja versében örömmel mondja Krisztus az új papjainknak: „Barátaimnak hívlak titeket, mert elmondtam nektek mindazt, amit Atyámtól hallottam” (Jn 15,15). Erről a benső barátságról Krisztus és az Ő papja között, amely több és szorosabb, mint a keresztség, amely az Egyház tagjává tesz, az egész teológiai évek alatt Szent Pál apostoltól hallottatok a legtöbbet. De ő az evangélium hirdetésére küldöttek mindenkori legragyogóbb példaképe is.

Olvastam valahol, hogy az igazi nevelő sohasem akar rombolni neveltjében. A természeti jó adottságokat nem akarja kiirtani, hanem megnemesíteni: a jót, hogy szilárdabb legyen, a rosszat, hogy helyét a jó foglalja el. Így tett az Úr Jézus Szent Pállal is. Megtérése 180 fokos fordulat: az ellenségből jó barát, az üldözőből üldözött, az akadályozóból hitterjesztő lesz, de mindent ugyanazzal a hévvel, bátorsággal és kitartással tesz. A nevelő Mester nagy műve, a pálfordulás a kereszténység kezdete óta a legjelesebb eredmény. Nem ingó nádszáltól, hanem kiforrott emberi karaktertől kezdődik.

Életének első szakaszáról maga Szent Pál írja: „Zsidó vagyok, a kilikiai Tarsusban születtem, de ebben a városban (Jeruzsálemben) nevelkedtem, a Gamaliel lábánál az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak. Az Isten szolgálatában éppúgy buzgólkodtam, mint most ti mindannyian” (ApCsel 22,3). Ott volt István első vértanú megkövezésénél és „helyeselte meggyilkolását”. Az érzés lángja, hogy megmentse a Mózesi hitet, nemcsak kigyúlt benne, de tevékeny cselekedetre is ösztönözte: „Saul még mindig lihegett a dühtől és halállal fenyegette az Úr tanítványait: elment a főpaphoz, és arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, akik ezt a tanítást követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket” (ApCsel 9,1–2), így jellemzi az Apostolok Cselekedete. Mindez Pált olyan embernek mutatja be, akivel az igazi nevelő szívesen foglalkozik, mert hozzáértéssel csodákat érhet el vele. Életelve, amit Szent Ágoston később ajánl: „Age, quod agis!” „Tedd, amit tenned kell!” Szilárd alapokkal rendelkező, akadályt nem ismerő, kitartó tevékeny vallásosság. Biztos és alapos tudás, törhetetlen, célra törekvő akarat, aki sohase csapja be a meggyőződését és lelkiismeretét.

Jön elébe a tanító Mester, Krisztus a damaszkuszi úton és a rövid vezényszavak modorában történik a teljes átváltozás: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” „Ki vagy te, Uram?”, felel és kérdez a földre sújtott. Jön a mindent megvilágító válasz: „Jézus vagyok, akit üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Ananiásnak, aki elrettent attól, hogy a félelmetes keresztény üldözőt kell befogadnia, így adja Jézus a magyarázatot: „Menj csak, mert eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel… Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie” (ApCsel 9,3–6.15.16). Ezután már csak egy a törekvése: „Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Mégpedig teljes odaállással, hiszen maga mondja: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,11). Sziklaszilárd jellem, aki mindjárt felfogta, hogy Krisztus és az Ő apostola, papja között szorosabb a kapcsolat és hűség, mint férj és feleség között, nagyobb az áldozatkészség és kitartás, mint a feltalálók és felfedezők élet-halál megvetése, amint a cél is magasabb minden földi vállalkozásnál. Hiszen nem távoli csillagok, nem déli sarkok felfedezése a tét, hanem az emberek elvezetése a mennyei hazába.

Kedves Fiaim! Jól ismeritek, hogy Pál nem az álmodozás, még csak nem is csupán az önmegszentelés embere, amikor Krisztusnak átadja magát, hanem a világarányú tetteké. Mihelyt meggyőzte őt az Úr Jézus, aki földre sújtotta és megvakította: „Mindjárt megkeresztelkedett, majd evett és erőre kapott. Néhány napig ott maradt Damaszkuszban a tanítványokkal és máris tanította a zsinagógában, hogy Jézus az Isten Fia” (ApCsel 9,19–20). Ezzel megkezdődött a munkás élet, amely nem ismer pihenést, szabadnapokat, szórakozásokat, halogatásokat, langyos lelkesedéseket, csak a mentő sietséget és hozzá szükséges ügyességet: „Én is futok (azt mondja), de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom, és rabságba vetem a testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak” (1Kor 9,26–27). Nem vagyok klubtag a magam saját szűk körű klubjában, hanem Krisztus képmása, akinek küldetése van mindenkihez, főleg a távolállókhoz, a hidegekhez, hogy akik egy testté lettek Krisztussal a keresztségben, azokat hozzá igazítsam a nagy mintaképhez, Krisztushoz. Nem pajtása, hanem nevelőmestere vagyok én minden rám bízottnak.

Hogy ez az egész világot Krisztus felé terelő és átnevelő munka mit jelenthet nekem, Krisztus papjának, azt ismét Szent Pál fogja megmondani a leghitelesebben: „Többször voltam börtönben, módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben… Fáradtam, gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjúhoztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit felvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponkint a zaklatásokat, az összes egyházak rám nehezedő gondját” (2Kor 11,23.27–28). A korinthusiakhoz írt második levél 11. fejezetében s csak egyszer sorolja fel három útjának – amellyel körüljárta Mediterráneum vidékeit – megpróbáltatásait és szenvedéseit. Ezeknek a nagy próbáknak még csak egyéni panaszlexikon vagy tragédia jellege sincs. Ez az evangéliumot hirdetők sorsa és öröksége, amint ő maga mondja: „Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön” (2Kor 4,10).

Hogy mindenkihez eljussak és mindenkit meg is nyerjek Krisztusnak, az nem autó, még csak nem is motoretta kérdése, hanem az apostol lába és szíve, gyors és megállás nélküli, fáradhatatlan rohanása.

Munkaterületét így írja le: „Krisztus szolgájának kell lennem a pogányok között és Isten evangéliumának szent szolgálatát kell ellátnom, hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt áldozati kedves ajándékká váljanak” (Rom 13,16). Aki azt hitte, hogy a jeruzsálemi főpapi tanács levelének tekintélyével élet és halál ura, Krisztustól, a Mestertől megtanulta, hogy mindenkinek szolgája legyen s csak azon a címen lehet Krisztus egyházában nagyobb a többieknél. Mennél többet és mennél nagyobb áldozatokkal szolgált, annál hitelesebb tanúja lett a hitének és vonzó apostola Krisztusnak. A II. Vatikáni Zsinat megállapította, hogy

a triumfális egyház a múltnak terméketlen emléke csupán és az új út a szolgálati papságé, akik minden emberben meg tudják becsülni mint Isten gyermekében az összes értékeket. Nem hatalmi parancsokkal, hanem szép szóval, az igazságosság szellemében, figyelemmel, jótettekkel és vonzó példával hatnak és csiholják ki másokban is a krisztusi keresztény embert.

Szent Pál a maga igazának tudatában cselekvő ember: „Scio cui credidi”, „Tudom, kinek hittem.” Az őt követő papoknak is a biztos tudás alapállásából kell kiindulniuk. Magukban az erős hitet, meggyőződést állandó önképzéssel, kegyelmekkel és kidolgozott erényeikkel kell táplálniuk. Mert feladatuk lesz, hogy legalább a megkeresztelteket ne hagyják tájékozatlanságban a drága hitük tartalmát illetőleg. Nem hagyatkozhatnak templomi hangversenyek, ünnepségek és vetített képek, elsőáldozások és bérmálások, esküvői parádék élményeire. A szent tudományt át kell adniuk gyermekeknek, fiataloknak, szülőknek, hogy mindenki, kulturált és tudományt ismerő is tudjon pontosan felelni a kérdésekre, mit és miért hisz.

Amikor már egy egész papi életen át mindent megtettünk, hogy a mentők sietségével mennél többeket megnyerjünk – saját szerencséjükre – Krisztusnak, még mindig nincs okunk büszkeségre, önérzetre. A mai embernek felfoghatatlan fárasztó apostoli útjai és sikerei után mondja az Apostol: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, a rám bízott kegyelme nem maradt bennem hatástalan” (1Kor 15,10). Nem felejtette el, amit sem papnak, sem senki kereszténynek felednie nem szabad Krisztusról: „Szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20).

Nemcsak nekünk kell átéreznünk, de másoknak is át kell adnunk a minden veszéllyel szembeni hathatós biztatást: „Ki szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Krisztusban, a mi Urunkban van?” (Róm 8,35). A pap számadása az életéről csak akkor lehet jó, ha egybehangzik Szent Pál bizalmával: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az élet koronája…” (2Tim 4,7–8). Az ostiai úton, ahol 67-ben Szent Pált lefejezték, ez az élet koronája, nagy prémiuma, beteljesedett éppen úgy, amint azt ő előre mondotta és akarta: „Nekem életem Krisztus és meghalnom nyereség” (Fil 1,21). Mi, Kedves Fiaim, a legnagyszerűbb apostoli utatokra azzal a kívánsággal engedünk el: legyen életetek és jutalmatok is maga Krisztus!

Szeretett Jó Szülők és Rokonok! Az Egyház nevében megköszönjük nektek, hogy úgy hoztátok fiaitokat az oltár szolgálatára, mint Ábrahám egyetlen fia áldozatát. Mennél ártatlanabb és áldozatokban gazdagabb lesz az életük, úgy fog nőni a ti, az Egyház és az Isten öröme is. De ne feledjétek, hogy korunk a föld minden részén és az élet minden frontján a világkrízisek kínjait szenvedi. Mi sem tagadhatjuk le senki előtt, hogy a katolikus Egyház – világviszonylataiban – az aposztáziák, papi hűtlenségek eddig nem tapasztalt keserűségeit nyeli. Mert Krisztus barátai, a felszentelt papok is elvéthetik az értékek sorrendjét. Eladják Krisztust, aki életét adta érettük, egy asszonyért, aki, miután mindenből kifosztotta – éppen hűtlenségükért – semmire sem fogja becsülni őket. Hogy ez a nagy tragédia gyermekeitekkel és veletek meg ne történjen, Szent Mónika módján állandóan imádkozzatok érettük. Amikor ezeket az új papokat diakónussá szenteltük és az egyházi rend által a Krisztussal való eljegyzésüket a plébániájukon kihirdettettük, az egyik plébános ezt írta és ezt is kell követnünk: „Imádkozzunk érettük gyakran, hogy a Szentlélek kegyelme vértezze fel őket. Ajándékozza nekik az egyszerűség, a lemondás, az önuralom, a tisztaság és alázatosság szeretetét, hogy áldozatkész munkával és buzgó imádsággal járhassanak a híveink előtt utolsó leheletükig.”

Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 95–98. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!