Évközi XII. vasárnap, B év, Jób 38,1.8–11; 2Kor 5,14–17; Mk 4,35–41.
(Bevezetés)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Négy egyházmegye huszonhét növendékének pappá szentelésére gyűltünk össze. A legszentebb tudományok művelésében beértek arra, hogy Krisztus tanítványainak sorába lépjenek. Körülveszik őket szüleik, akik ma úgy ajánlják fel őket, mint igazi életáldozatot az Istennek és az embereknek. Itt vannak az egyházmegyék vezetői, akik az új papokban friss munkaerőket kapnak az Úr szőlőjébe. Itt vannak a rokonok és négy egyházmegyének képviseletében az egész székesegyházat betöltő hívősereg, mint akik az új papok munkája és megszentelése által lelkük gondozását, üdvösségük biztosítását várják. Édesapák és édesanyák, úgy, mint valamennyien, akik itt vagyunk, a felemelő szép szertartások alatt könnyen megérzik a figyelmeztetést, amit Krisztus ezekhez az ifjakhoz intéz: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátok által gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16).
Boldogok vagyunk mi valamennyien, nemcsak az öregség felé hajló papok, hogy a halál és betegség okozta réseket az Isten új és fiatal erőkkel építi újra. Boldog a nép, amelyet az Isten kitüntet papi hivatásokkal, hogy a földi bajokban, kínos kérdéseikben ne maradjanak magukra, hanem Krisztus helyettesei legyenek velük és érettük a vártán.
Forró imádsággal kísérjük a Szentlélek Isten nagy művét, aki apostolokat küld a világnak. Kérjük, hogy általuk segítse, mentse és újítsa meg békességben a föld színét.

(Szentbeszéd)
Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Ha a szemeink előtt lepergett szent szertartásokat egy szentírási szövegben akarnók összefoglalni, azt mondanók, hogy elhangzott a krisztusi nagy parancs: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül…” (Mk 16,15–16). Az evangélium hirdetésének az Isten akarata és az ember kívánsága szerint is mi lehet más a gyümölcse, mint az üdvözítő hit. Lehet e hivatás bármilyen magasztos és gyümölcse, az üdvösség bármilyen kívánatos, mégis nehéz annak árát megfizetni. Az összes földi lények közül egyedül az ember alkalmas és hivatott a hitre, de ez a hit az Istenben amilyen megmérhetetlenül szükséges, éppen olyan nehéz is. Pontosan az értelmes embernek nehéz.
Carlo Caretto, korunk híres sivatagi misszionáriusa és aszkétája ilyeneket ír a hit nehézségeiről: Lehet szokatlan, de nem utolsó igazság, hogy a túl nagy fény sötétségnek látszik. Ha a fénylő nyári napba nézek, minden feketévé válik. Semmi sem lehet igazabb és semmi átláthatatlanabb, mint az Isten létezése. Semmi se lehet világosabb, ésszerűbb, kézzelfoghatóbb, mint az univerzum teremtése Isten által, és semmi ennél titokzatosabb. Semmi sem lehet nyilvánvalóbb, mint az örökkévalóság és a lélek, és semmi fájdalmasabban sötét, mint a halál pillanata. A természetfeletti, láthatatlan Istennel való viszonyunkkal mi belépünk a hit területére, de a hit sötét és vakító egyszerre, homályos, meztelen és sokszor fájdalmas, kínzó. Vagyis nem mindig és mindenkinek vezérlő fénysugár.
Nagyszerű a Szent Pál-i ígéret: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, amint én is ismert vagyok” (1Kor 13,12). De ez a tükör maga is bármennyire káprázatos, tele van magának a fénynek megtévesztéseivel. Az Isten kinyilatkoztatásaiban mintegy kéznél fogva reávezeti az embert, hogy jobban meggyőzhesse az Ő létezéséről és gondviseléséről. Mi magunk is kérdezhetnők: mit adhatna hozzá még az Isten az univerzum határtalanságához, hogy kifejezze saját végtelenségét? Ésszel felfoghatjuk a teremtés egész tökéletességét és benne az Isten mérhetetlen művészetét, de még mindig homályos pont marad maga a láthatatlan, természetfölötti Isten. Mindezek mellett ez az Isten akarta és akarja kinyilatkoztatni és ismertté tenni magát az embernek: erre a célra adta még az életet is nekünk itt a földön, legyen bár purgatórium vagy mennyország az. Az Isten megnyitja magát az embernek nemcsak az örökkévalóságban, de már itt a földön is, láthatóan. De ha csordultig tölt el szeretetével és tetteivel és teljesen el fog minket is a viszontszeretet, még mindig lesz ott valami az Ő misztériumából, s mi nem fáradhatunk bele a kinyilatkoztatásának hittel való kipótolásába, hogy teljes legyen bennünk az Isten bírása. Az Istenismeret ösvénye és órája, mindkettő itt a földön kezdődik, a teremtés jeleiben és szimbólumaiban, folytatódik a Szentírás világosabb fénypontjain, az egész világ és magunk egzisztenciális tapasztalatában és a szeretet egyesülésében. Mindez a hit vezérlete mellett történik, s a hit nélkül nem értjük sem az Isten fényeit, sem a föld előbukkanó kínzó homályait.
Szeretett Jó Hívek! A legnagyobb tanúság az Istenről az, amit Krisztus adott az embereknek, aki azt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk!” Tettekben is beszédes bizonyság úgy az Istenről, emberről, mint kettejük viszonyáról. Gondolhatott-e bármikor valaki arra, hogy az Isten fog szólni hozzánk az Ő Fia által? És a hit mégis szükséges volt még azok számára is, akik szemeikkel látták Krisztust. Most hallottátok. Felkavarta a szélvész Genezáret-tavát és megijedtek a csónakban az apostolok. Hiába látták Krisztusnak annyi csodáját és benne isteni erejét, mégis megérdemelték a korholást: „Mit féltek ti, kicsinyhitűek?” Az egész világirodalomnak és az emberi pszichológiának klasszikus leírása marad, amit Krisztus a dúsgazdag és szegény Lázár példázatában elmondott. A drága ruhákba öltözött és lakmározásokban dőzsölő dúsgazdag meghal és a pokolba jut. A kínok között kéri Ábrahámot, hogy küldje el Lázárt az ő testvéreihez figyelmeztetésül, nehogy ők is a kínok helyére kerüljenek. Ábrahám szerint ennek nincs semmi értelme. Ott vannak Mózes és a próféták, hallgassanak rájuk. A dúsgazdag erősködik: bűnbánatot tartanak, ha valaki a halálból jön hozzájuk. S jön a végső válasz: ha nem hisznek Mózesnek és a prófétáknak, akkor se győződnek meg, ha valaki a halottaiból feltámad. Ez a válasz a mindenben kételkedő ember alapállását fejezi ki. Krisztus csodáinak is az volt a célja, hogy benne higgyenek, sőt szemükre is vetette a szenzációt kereső kortársainak: „Ez a nép csak csodákat vár!” Természetes volt az igénye: „Ha szavaimnak nem hisztek, legalább a tetteimnek higgyetek.”
Szeretett Jó Hívek! Végzetes valóság, hogy nincs semmi, ami az ember hitét pótolhatná, még a csoda se. A csodálatos kenyérszaporítás tanúi a tó mellett eleget ettek, de kevesen hittek, s az első nehéz próbánál, amikor Krisztus a következő napon a saját testéről és véréről mint eledelről és italról beszélt Kafarnaumban, még a tanítványai közül is többen elhagyták őt (Jn 6,32–66). Tömegek látták a feltámadt Lázárt, Jeruzsálemből is sokan kijártak Betániába csodalátni, de nem hittek abban, aki feltámasztotta, sőt halálra keresték Őt (Jn 11,38–44). Akikkel csodát tett, azokból kitelt volna olyan tömeg, mint amely Pilátus előtt „Feszítsd meg!”-et kiáltott, mégis egyedül maradt a Golgotán édesanyjával, pár síró asszonnyal meg egyetlen tanítványával.
Szeretett Jó Hívek! A feltámadt Krisztussal együtt, de még inkább az első pünkösdkor leszállott Szentlélekkel támadt életre és lett hitté mindaz, amit az Isten az Ószövetségben kinyilatkoztatott és Szent Fia által szóban és tettben bebizonyított. Az itt álló papok is ezzel a Szentlélekkel felvértezve mondják az apostolokkal: „Mi ezeknek tanúi vagyunk.” Mindannak maradék nélkül, ami a Szentírásban és Szenthagyományban mint keresztény hit ránk maradt, amit hat éven át lelkükbe elplántáltak és életükben még tanulni fognak. Mint az Isten titkainak, a Megváltás misztériumának hirdetőire, a keresztségük, bérmálkozásuk után ma a papszentelésben szállt reájuk a Szentlélek, aki tanítani fogja őket tovább minden igazságra. De tanúságuk csak akkor lesz hitfakasztó erő és áldás, ha szentéletükkel hiteles pecsétet tesznek arra, amit szóval hirdetnek.
Kedves Fiaim! Ma az Újszövetség legfőbb papja, Krisztus szól hozzátok: „Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam. Ez az én parancsom: Szeressétek egymást!” (Jn.15,15.17).
Hirdessétek azt, ami az Istennél is végtelen: a szeretetet. Azt a szeretetet, amely nélkül mi magunk sem élhetünk a földön emberséges életet. Azt a szeretetet, amely nem vadítja meg még az Isten teremtette atomot is úgy, hogy tömeggyilkos legyen, azt, amely Isten egész teremtett világát az ember szelíd segítségévé, életének békés eszközévé teszi. Hirdessétek a szeretetet, amely megtermi a békét, testvérré teszi ismét az embert és áldottá az életet az egész földön. Mert bármennyire le is mosolyogják, ez az egyetlen utunk. E hitnek hirdetése, összes javaival, a papság szent hivatása.
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 76–80. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
