Jakab Antal püspök beszéde 1981. június 21-én, papszentelésen, Gyulafehérváron

(Bevezetés)

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Uraim, Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Úgy gondolom és tartom számon, hogy amióta a négy egyházmegye papnövendékei Gyulafehérváron végzik a Teológiai Főiskolán a papságra való előkészítő tanulmányokat és lelki nevelést, itt ebben a székesegyházban kapják a püspök kézfeltétele által a papi hatalmat, egyszer sem érte el az új papok száma a 27-et, mint amennyien ma a felszentelésüket itt várják.

(A kép illusztráció. Forrás: Pixabay)

Ha tudnának, ujjongva dalolnának ennek a rendkívüli örömteljes ünnepnek a székesegyház hétszáz éves falai is. De örvendenek és tele vannak várakozással a papszentelésre felzarándokolt rokonok, ismerősök, papok és civilek és a négy egyházmegye hívei bárhol is vannak, akik innen s ma már biztosan várhatják az Úr aratásába az új munkásokat.

Különös örömünk a mai napon, hogy ünnepségünkön jelen látjuk és köszönthetjük Őexcellenciáját, Luigi Poggi pápai nunciust, aki látogatást tesz országunkban s hozzánk éppen erre a magasztos szent napra érkezett. Boldogok vagyunk, hogy országunk rendjét mindenben szemlélve, megláthatja az egyházmegyék szerepét is, mert vezetésük mellett a katolikus vallásos élet mindenhol virágzik és fejlődik. Úgy hisszük, hogy élmény számára együtt látni nemcsak a papságra megérett ifjakat azokkal együtt, akik a jövő években ugyanerre az Isten hegyére akarnak eljutni és onnan a nyolc boldogság hirdetői lenni a híveik számára, hanem az ünnepségre, mind a négy egyházmegyéből, sőt Moldovából is idezarándokolt híveket. A Nuncius urat kísérő Monsignore Bukovszky atyának is megvan az érzékenysége felfedezni a templomot zsúfolásig megtöltő tömeg énekéből az unam sanctam et catholicam = egy, szent és katolikus egyház egybecsengő hitvallását.

Római útjaim alkalmával népeinkről, azok életéről, istenhitéről sok szépet elmondottam, s most örvendek, hogy a dicséretek hitelességére a mai ünnep méltó pecsétet tesz. Vannak közöttünk olyanok is, akiket nem a katolikus hit, de az ökumenizmus testvéri vonzó szeretete hozott ide, s akik a mai ünnepség emlékét és közös örömét széles körökbe szétviszik.

Kérjük a Nuncius úr őexcellenciáját, a többi papi méltóságokat és paptestvéreket, imádkozzanak velünk együtt a papszentelési szentmisén, hogy akiket Krisztus barátaivá avatunk a Szentlélek ereje által, barátai, jó testvérei és mindenben első segítői legyenek embertársaiknak.

Rómába pedig vigyék el az üzenetet a haláltól megmenekült Szentatyának, hogy egész szívünk az övé és az Egyházé, és velük együtt az Istené, akinek eskünket és fogadalmainkat tettük.

(Szentbeszéd)

Tisztelendő Testvérek, Szeretett jó Hívek! Akik ma összegyűltünk itt négy egyházmegye jelöltjeinek pappá szentelésére, főpapok, papok, szülők és rokonok, s főképpen a jelöltek mind tudják, hogy az evangéliumi Táborhegy fényébe értek, középen Krisztus, és körülötte önmagunkat a hit tüzének fényében ragyogni látjuk. Ezt teszik a világon sok helyen velünk egyszerre ifjak és örvendő rokonok sok ezren. De ha az ifjakat indulásukról végigkérdeznők, találkoznánk közöttük olyanokkal is, akik az ismeretlen katona vallomását más és más formában megismételnék.

Idehallgass Isten: nem volt módom eddig találkozni véled,
De most szeretném, ha üdvözölhetnélek.
Tudod, Isten, nékem azt mondták, hogy nem vagy, hirdették, mesélték…
én meg, a bolond, el is hittem nékik.
De az éjjel egy gránát vájta fedezékből az egedet néztem…
Ott jöttem rá, Isten, hogy hazudtak nékem!
Ha figyeltem volna arra, mit alkottál s mit világnak hívnak,
Rájöttem volna régen, hogy csak bolondítanak.
Nem tudom, jó Isten, kezet fogsz-e vélem,
De akármit kérdek, biztos vagyok benne, hogy te majd megértesz.
Különös, sőt furcsa, az kellett, hogy e pokolba essek,
Hogy a te arcoddal megismerkedhessek.
Sok mondanivalóm ezek után nincsen,
Csak még annyit: Isten, örülök, hogy mi ketten találkoztunk itten.
Támadunk ma éjjel, jöhet minden percben,
Nem félek, most tudom, hogy itt vagy a közelben.
Tehát itt a jel, mennem kell, Isten bocsáss meg, látod, hogy intenek…
Csak még annyit, hogy biz’ én megszerettelek!
Rettenetes harc lesz, minden megeshetik, én is meghalhatok,
s reggel a te házad előtt felbukkanok.
S noha mi ketten nem voltunk olyan meleg barátságban,
Megkérnélek, mégis várnál az ajtóban.
Hátha jövök én is… Könnyezem… na nézd csak!…
Tehát good bye Isten, különös, mit érzek, mióta ismerlek…
Meghalni se félek!

Nem ilyen fergeteg tüzéből, élet-halál közvetlen szomszédságából időben és térben érkezik a másik. A felszentelése iránti kérésében mondja el élete egyenes, töretlen és biztos útját az oltár magasságáig: „Mint elemi iskolás hallottam meg a Mester hívását. S azóta ennek a vonzása alatt élek. A Mindenható Istennek köszönhetem a papi hivatás kegyelmét, s azt is, hogy ez a hivatás azóta nem halt el a lelkemből. A világba járva-kelve egyre erősebben és tisztábban hallom a krisztusi hívást: »Kövess engem!« Több mint tíz éven át megfeszített munkával dolgoztam. Láttam az emberek tudatlanságát és közömbösségét a vallási igazságok iránt, de ezek mögött megláttam az élet célja és értelme után kutató ember jóakaratát is. A pasztorációs gyakorlat által bepillantást nyertem az emberek sokszor céltalan és üresnek látszó életébe. Ezek számomra az apostoli munka óriási távlatait nyitották meg. Szeretném az örömhírt minden jóra törekvő embertársamhoz eljuttatni. Szeretném életük értelmét és célját a Krisztus személyében eléjük állítani. Ismerem a papi élet feladatait, az örömöket és nehézségeket egyaránt. Tudom, hogy: »Nem nagyobb a tanítvány Mesterénél«. Az én életem sem lehet másabb, mint azé, akit követni akarok. Feltétel nélkül vállalom a papságot – Isten dicsőségére, az Egyház javára és a halhatatlan lelkek üdvösségéért. Tudom, hogy az én sorsom Krisztusé, de azt is tudom, hogy a legyőzetve győző Krisztussal majd én is győzelmet aratok a rossz, a bűn fölött” (Potyó Ferenc).

Szeretett Jó Testvérek! Azoknak, akik nemcsak a véletlen folytán, örömtől, katasztrófáktól hajtva bukkantak reá az Isten nagyon homályos arcára, de még idejében felismerték benne az Atyjukat, követték hívását és látták Krisztus tetteiben az Istenség egész ragyogását, a papnövendékeknek a tanáraik, akik már Krisztus belső barátai voltak, a papi hivatás titkait éveken át nyitogatták, és az utat, amelyen járniuk kell önmaguk és az emberek nagy hasznára és szerencséjére, világtávlatok szélességére kinyitották. S éppen a mai utat – amelyen nemcsak pap és hívő ember, de még az ellenségek, ütköző sorsú népek is egymásra találnak, az útkereszteződésnél leteszik a fegyvert és testvér módjára kezet fognak egymással – a II. Vatikáni Zsinat, az azután következő pápai levelek és az 1971-ben tartott püspöki szinódus papi szolgálatról szóló tanítása bőven megismertette azokkal, akik ma a szolgálatot minden terhével vállukra vették.

Tudják, hogy odaadták magukat „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 1,1), azt is, hogy: „A papok az emberek közül valók, és az emberek képviseletére vannak rendelve az Isten tiszteletével kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékot és áldozatot mutassanak be a bűnökért” (Zsid 5,1). Hallják a figyelmeztetést és továbbadják: „Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami ártatlan, ami kedves, ami dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8). Fogjanak össze a világi hívekkel és köztük járva kövessék a Mester példáját, aki: „Nem azért jött az emberek közé, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy ő szolgáljon másoknak és váltságul adja életét sokakért” (Mt 20,28).

Egy napilapunkban Önazonosságok címmel egyik írónk, anélkül, hogy utalást tenne hitre, szentírásra, csupán meleg emberi hivatástól indítva, káprázatos változatokban vázolja fel emberi szerepét: „Lennék hegedű is, de soha fals hangot, soha hamis bandát égbe nem repítenék. Ha atommáglya volnék, mindenki bizton élhetne tőlem, mert magam gátolnám meg azt, hogy a világ fenyegető rémeként felelőtlenül ágálhassanak vélem. Vasúti váltóként arra ügyelnék, hogy sohase adózhassunk tragédiákkal, károkkal a vágtatni kényszerítő időnek. Ha kenyérsütő kemenceként kellene megkeresnem kenyerem, szívtelenül dagasztott, elfuserált tésztát, keletlen cipót soha el nem nyelnék. Vetítőgépnek lenni örök gond, hogy film soha el ne szakadjon, s gyenge produkció ne koptathassa az amúgy is kényes, sok pénzbe kerülő berendezést. Orvosi fecskendőként az lenne a gondom, hogy mindenki szenvedésén enyhíthessek. Ha bírálat lennék, ostorom csakis úgy csattana, hogy a hibákat s ne az embereket érje és egyetlen esetben se kerülhessen avatatlan kézbe” (Cseke Gábor, Előre, 1979. november 18.). Csak úgy folynak a maradék nélküli becsületesség képletei. Végső következtetései, hogy Istennel vagy hit nélkül, Szentírástól vezetve vagy markolva a magunk gyártotta munkaeszközöket, egészen civilen vagy a papi hivatás feszítő szent kazánjától hajtva,

itt a földön mindenki csalások nélküli teljes emberiességre kötelezett.

Emberek és tettek, hivatások és korszakok váltóőrei a papok, és életük jelszava: „Vigilate et orate!” Vigyázzatok és imádkozzatok, mert annyi kísértéssel és szenvedéllyel szemben nehéz a feladatotok.

Ma Krisztus színeváltozásának magas hegyén és elbűvölve álltok, de ne feledjétek, amit erről Reményik Sándor a Lefelé menet című versében nektek a papszentelésről távozó új papoknak mond:

(Máté 17) „Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sápad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát,
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten Fiát.
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz, a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én,
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.”

Testvérek! Legyen hála és Istentől áldás azoknak a szülőknek és rokonoknak, akik a legkedvesebb fiukat, mint Ábrahám Izsákot, a hegyre áldozatul elvezették és elkísérték. Legyen hála tanáraiknak, akik az utat minden fordulónál biztosan mutatták, és legyen szerencsénk mindannyiunknak, hogy huszonhét új felszentelt pappal és vezérrel az élet völgyeibe megbátorodva visszatérhetünk. Mert kezük onnan is az égre mutat, s bármilyen lövészárkokból, de az Istent, az Atyát, aki ránk vár, felfedezhetjük.

Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 69–73. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!