Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Bár a hívek százszorta többen vannak most itt jelen, mint a felszenteltek, mégis természetes, ha elsősorban az új papokhoz és a papságra készülőkhöz kívánok szólni. Abból a hívek is megérzik, hogy miért kell imádságaikkal a jó papi hivatásokat kiérdemelniük. Az én gondolataimat növendékeink, ha nem is unják, de eléggé ismerik. Éppen ezért egy egészen más világ hullámaiból veszem a hangot, hogy azok adjanak újszerűséget és tanulságot az örök igazságoknak.
Az Úr Jézus iskolájának alaptétele az alázatosság és annak eltanulása volt. Színeváltozása után Kafarnaumba visszatérőben a tizenkettő azt vitatta, hogy ki lehetne közülük nagyobb. Péter házába érve azt kérdezte tőlük az Úr: „Miről vitatkoztatok egész úton?” Ők zavarba jöttek, mert a kérdésben benne volt, hogy Jézus jól tudja a beszédük tárgyát. A kiválóság, a hatalom olyan kérdések, amelyek iránt mindig érzékeny a világ. Mivel Pétert értetlensége miatt, színeváltozása után Jézus sátánnak nevezte, megkísérthette a másik két bizalmast, Jakabot és Jánost, hogy egyforma eséllyel magukat gondolják elsőnek. Az egyik legnehezebb feladat Krisztus számára megtanítani az apostolokat, papjait, hogy miképpen legyenek alázatosak, amikor éppen hatalmon vannak. Vagyis hogy lehetnek szelídek, szeretetreméltók, nagylelkűek, s ugyanakkor hiányozzék belőlük a saját énjük keresése. Az Úr Jézus akkor egy gyermekre mutatott: „Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten országába!” Hogy el ne vétse szerepét a nagyra hivatott, hozzáteszi: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenki szolgája” (Mk 9,35). Teljesen le akarja szerelni az embernek azt a félszeg mohóságát, hogy a „valakit” „senkivé” és a „senkit” „valakivé” szeretné átértékelni.
A hatalom társadalmi szükség. De kettős lehet a visszaélés vele szemben: az első, ha illetéktelenül mások fölé helyezzük magunkat, a másik, ha gyalázkodásokkal megbénítjuk a törvényes hatalmat. De a hatalommal való visszaélés néhol a világon még furább, rendetlenebb. Az a büszkeség, amely máskor első akart lenni, előretört, külsőleg és belsőleg az utolsó helyet keresi, hogy annál fontosabbnak, feltűnőbbnek mutassa magát. A pap, aki nem keresi a hatalmat, nem él vissza vele, mert tudja Szent Pállal: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1Kor 15,10). De a pap, aki semmibe veszi az Egyház hatalmát, csak egy könyvnek nézi a Szentírást, egy embernek a Pápát, szilajon azt mondja, „én nem vagyok az, aki vagyok”, ne higgyetek nekem, mert én sem hiszek.
Az Egyház beteg, gyenge és csak megtűrt akkor, amikor az ő képviselői attól félnek, hogy ne értsenek egyet azokkal, akik Krisztus hatalmát és tanítását maradék nélkül képviselik. Úgy tartják a fényt a sötétséghez, hogy még sötétebb legyen. Ezt az új képmutatást elkeresztelték új kereszténységnek, amire sokan csak azért hivatkoznak, hogy igazolják, miért mások, mint amit tennünk kíván Krisztus és az Ő látható helytartója. Nemrég a papok tekintélynek és szeretetnek örvendettek, mert felismerhető küldöttei voltak Krisztus Királynak. Tekintélyük megfogyatkozott, mert nagyobb jelentőséget adnak a világ apró dolgainak, mint a lelküknek. Felszentelésükből sem származik tekintély, mert azt hamar elkoptatják a botrányok. Személyük integritását pedig ma is csak a bűnbánatuk adhatná vissza, mert abban benne van az ártatlanság a bűnre való emlékezéssel együtt. Vagyis a pap csak akkor lehet mintája az alázatosságnak, ha jól tudja, hogy nem ártatlan. Akkor erősebb Krisztus hatalmának bizonyításában, amikor beismeri saját gyengeségét, mert akkor benne a hatalom és mások megértése elválaszthatatlan lesz és együtt vonzóak.
Krisztus hatalmának második megnyilatkozása a papnál a szolgálat. Korunk se olyan tekintélyellenes, mint sokan hiszik. Elfogadja a hatalmat, ha olyantól jön, aki tudja, hogy mit és miért parancsol. Rendelkezni és végre nem hajtani, beszélni és nem cselekedni, ezek vezetnek a hatalom elleni lázadásra. Az engedelmesség sugallója inkább a jó példa, mint a parancs. A hatalomnak ezt a magyarázatát adta az Úr Jézus az utolsó vacsorán, amikor megmosta a tanítványok lábait. A szolgálat készsége csodálatos erő. Paul Tournier szerint: „A mártírok alapjában véve testileg nem voltak erősebbek, mint mások, mégis szembenéztek az üldözéssel és a halállal a megtörhetetlen bátorságuk által.” Hasonlóképpen változtak meg az apostolok is Pünkösd után: néhány héttel előbb mind elfutottak a Getsemani-kertből. Amikor a gazdag és erős a szegénynek és gyengének szolgál, akkor ébred reá a legmélyebben a saját maga szegénységére és gyengeségére is.
Végül két megkülönböztető jel áll egy pap életének előterében: szíve-lelke hajlandósága a Megfeszített és az Eukarisztia iránt.
Minden korban, amikor az alázatosság, tisztaság és szolgálat bősége megfogyatkozik, mindig velejár a Kereszt emlékétől és az Oltáriszentség reális jelenlététől való eltávolodás.
Tisztelendő Testvéreim! Akik az „új kereszténységüket” s vele vaskos hibáikat mentegetik, azt mondják, hogy az Egyház azt az átmeneti kort éli, mint Izrael népe a pusztában. Isten választott népe, amely négyszáz éves szolgaság után Egyiptomból megmozdult, a megígért föld felé útban van, de még nem ért el oda.
A mai pusztába került Egyház is, mint régen Izrael tette, három jelet mutat: 1. A hierarchia, a manna, vagyis az Eukarisztia megunása. 2. A lázadás a hatalom ellen. 3. Az egyensúly keresése, mondván, hogy csak átmeneti időről van szó.
A Vatikáni Zsinat előtti Egyház jobban el volt választva a világ szellemétől, mert jobban érezte az eredeti bűn súlyát és értékelte a mentőeszközeit. Most, amikor a hangsúlyt arra tették, hogy vegyüljünk el a világgal és annak problémáival, becsúszott egy olyan hajlam és kívánság is, hogy keressünk könnyebb kivezető utat Egyiptomból. Itt-ott az Egyházban is lábra kapott az Eukarisztia becsülésének olyan hanyatlása, mint amikor az izraeliták hánytorgatták: „Ki ad nekünk húst enni? Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és fokhagymára” (Num 11,4–5). Az abortusz, az erőszak, az elválás, a papi és szerzetesi fogadalmak eldobása, amelyek ahhoz az Egyiptomhoz tartoztak, amit világnak hívnak, némelyek részéről még védelmet is találnak, nemcsak emberi mentséget. Nem tartják fontosnak, amit ezekben az Egyház hitt, amit a Szentatya vagy maga az Isten Igéje tanít. Az egyéni lelkiismeretet tették az egyetlen mértékké, hogy megítéljék, mi az igaz és mi a hibás, mint Mózes írja: „Mindegyikünk azt csinálta, amit akart” (Deut 2,8).
A második ok, amiért mi olyanok vagyunk, mint a pusztában vándorló egyház, a hatalom elleni lázadás. Az izraeliták is: „Összecsődültek Mózes és Áron ellen és így beszéltek: »Elegünk van belőletek! Az egész közösség szent, mind együtt, mert körében az Úr. Miért emelkedtek hát az Úr Közössége fölé?«” (Num 16,3). Miért akar a Pápa az erkölcsökben vezérebb lenni Mózesnél? Ez az új hangszerelés. Hiszen, mint Izrael, mi is még átmeneti korban vagyunk Egyiptom és az Ígéretföldje között. Még csak azt kutatjuk, hogy mik vagyunk és mivé kellene lennünk. Amint az izraelitákat is kivezették Egyiptomból, de nem vitték be azonnal Kánaán földjére, úgy az Egyház is csak a kettő között érzi magát (L’Osservatore Romano, 1977. május 22., 2. old.).
Ez a hang a Csendes-óceán vidékéről jön, ahol a keresztény és nem keresztény világ között térben a legnagyobb a távolság. Jaime Sin bíboros, érsek hangja, aki Manilában a Fülöp-szigetek püspökeivel és papjaival ez év nagycsütörtökén így vette számba az egyházat. Megfontolásait ezzel végezte: Ez az átmeneti idő se jelenti azt, hogy amikor az Egyház újraéled ebből az elvilágiasodásból, tökéletes Egyház lesz. Mi csak arra kérjük az Úristent, hogy ez az útkeresés külsőleg és belsőleg is kevesebbet tartson negyven évnél.
Szeretett Jó Testvérek! Ha az elmondottakhoz a magunk gondolatát is hozzá akarnók fűzni, ezeket mondhatnók: abban az átmeneti időben a pusztában a papjelölt és lázadóvá lett Korét elnyelte a föld, a bálványimádókat családjaikkal együtt kiirtották. Azért nyúlt unalmasan hosszúra a manna tápláléka, mert kitartott a nép makacsságaiban. A fürjekkel való jóllakást pestissel kellett megfizetni. A mérges kígyók elől nem volt más menekvés, mint a keresztre való tekintés. Amíg a választott nép megtanult engedelmeskedni, generációk haltak el és cserélődtek ki a pusztában. Az ígéret földjére a választott nép hét nagy háború árán vonult be és azután se szünetelt mindmáig a kard és a harc.
Mi pedig nem kezdhetjük elölről sem a régi tévedéseket, sem a régen eldőlt kérdéseket, hogy volt-e eredeti bűn és van-e bűn a világon, szükség volt-e a megváltásra és megváltotta-e Jézus Krisztus a világot.
Mi hitükben biztos papokat akarunk küldeni hitében kitartó hívő népe közé. Küldjük őket papi hatalommal, de az alázatosság szellemében, a bűntudat és bűnbánat állandó tudatában s a papi szolgálat sürgető belső kényszerével. Hozzátok küldjük, akik biztosak vagytok hitetek igazságaiban: hogy a Szentháromság egy Isten a legnagyobb valóság a világon. Akik érzik a teológiai „nomen pro numine”, a „név és amit jelent” közötti azonosságot, amikor Krisztust Istenfiának mondják, vallják, hogy Szent Péter utódja, a Pápa nem olyan gyenge szikla, akit a gondolatok és vélemények szele bármerre elfújhat. Az Oltáriszentséget úgy veszik és úgy kívánják, amint az alapító szavak is hangzottak: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem!” Úgy mennek gyónni, mint akik biztosak: „Akiknek megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva!” Szentségnek tartják az egyházi rendet, és úgy várják tőletek a szent szolgálatot, lelkük megmentését és üdvösségét, mint Krisztus újraéledt képmásaitól. S a világ, amely maga is az állandó átalakulás útján és viharos tengerén jár, minden papban egy horgonyt, szellemi kikötőt keres.
Ezért a négy egyházmegye papjai és hívei s velük az egész Egyház Jézushoz, a Mesterhez és mintaképhez könyörög: „Alakítsd szívünket a Te Szíved szerint!”
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 36–40. old.
Az illusztráció forrása: Pixabay)