Évközi XV. vasárnap, B év, Ám 7,12–15; Ef 1,3–14; Mk 6,7–13

Szeretett Jó Hívek! Kevesebb mint egy évtized alatt már másodszor készültetek fel a bérmálás szentségének felvételére. Fiaitok és leányaitok, akik most kerülnek sorra, hogy a Szentlélek vétele által hitükben megerősödjenek, azt állhatatosan vallják és hitük szerinti élettel magukat keresztényeknek, Krisztuséinak vallják, a két előkészület és az oktatások alatt ilyen nagy vállalkozásuknak minden jelentőségét is megtanulták.
Bármennyire tisztában is vannak a bérmálkozók és a bérmaszülők és már az egész egyházközség is a bérmálásra vonatkozó minden hittani kérdéssel, mégis meg kell vallanunk, hogy a Szentlélek, akinek erejét vesszük, továbbra is titok marad számunkra, nemcsak a maga isteni valóságában, hanem az első pünkösdtől kezdve az Egyházban és a világban való működésében is. Titok marad még a saját lelkünkben véghezvitt megszentelés és irányítás műveiben is. Egyszerűen van, mint a levegő, amelyet belélegzünk, a víz, amellyel szomjunkat oltjuk, mint a szívünk, mely hetvenszer dobban minden percben. Csak, amikor nincs, akkor döbbenünk reá, hogy hiányuknak igazi neve a százarcú halál. Ilyen titokzatos az is, ami itt és ma történik, hogy aki végtelen Isten, a Szentlélek a bérmálkozók és a hívek lelkébe száll.
A világ pedig nem szereti a titkokat. Formákból, színekből érzékeli nemcsak a világot, de a művészetet is. Szavak csengésében sejti meg a dal szépségét, mint az elhivatott nagy költőit, meséit és drámáit. Számokban rótta botjára valaha juhainak nyáját, számokat ontó gépjeivel igazítja ki az űrhajó milliméternél milliószor kisebb irányhibáját. S mintha rossz játékot űznének vele mindig előtte járó délibábok, mennél többet tud a titkokból, mennél jobban kianalizálta önmagát, annál titokzatosabbá válik a tudós előtt is a világ, az orvos és a szent előtt is titok maga az ember. Főképpen ott, ahol az Isten és az ember kapcsolatáról van szó, ahol szembetalálkoznak egymással a két óriás: a hit és a tudomány. Mi úgy tudjuk és érezzük, hogy mindkettő ugyanattól a Mindentudó Istentől származik. Az egyiket, a tudományt örökségül adta az értelmes lélekkel együtt az embernek, a hitet pedig hozzáadta kinyilatkoztatások által, hogy lásson a földön és az univerzumon túl is, ahol határhoz ér a tudomány, ámbár olyan egyszerű, ami ott történik, hogy Atyává válik az Isten és gyermekévé az ember.
Testvéreim! Az Isten és ember egymáskeresésének összekuszált útjait hallottátok a mai szentmise olvasmányaiban. Emlékezzetek csak, hogy Dávid, a dicső király, népeknek, palotáknak és kincseknek fejedelme, feleségek tucatjainak férje, megkívánta és elvette vezérének, hűséges katonájának szép feleségét, Betsabét, férjét pedig, hogy útjában ne legyen, a harctéren kiszolgáltatta, megölette. Az Isten a szép feleségnek első gyermekét halállal elvette. A bűnbánó királynak Salamont, a bölcs királyt adta, de azzal a végzettel, hogy ennek gyermekei által az amúgy is kis népet Júda és Izrael országa néven megosztja. Mintha figyelmeztetne, hogy Lucifertől az ősszülőkig, Káin gyilkosságától Bábelig a bűn mindig megosztója lesz az embereknek. De, mert az ember lehet bármilyen hűtlen, az Isten soha róla le nem mondhat. Júdeából küldi Ámosz prófétát, a pásztort Izraelbe, hogy bűneiknek sorsát megjövendölje. Anassziász, Izrael papja feljelentette II. Roboam királynál a hívatlan prófétát s annak tekintélyével küldi vissza Júdeába, hogy a saját hazájában prófétáljon. Nem sokat értenek a feleletből: „Pásztor vagyok én és vadfügét szedegetek. De az Úr meghívott engem, amikor a nyájat terelgettem, és mondotta nekem az Úr: Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!” (Ám 7,14–15). Kiutasították, mert amilyen érzékenyek voltak nemcsak királyok, de pásztorok is mindig a saját határaikra, nem érthették meg, hogy az Istennek a maga teremtette világon s az emberek között sincsenek határai.

Hogy nagyobb legyen a kontraszt, a ma felolvasott evangéliumi részlet előtt Szent Márk (6,1–6) éppen arról a botrányról számol be, hogy az Úr Jézus tanítását Názáretben, ahol harminc évig lakott s akit legalább tisztességéért ismertek, nem fogadták el, azon a címen, hogy az egyszerű kézművesnek, Józsefnek, az ácsnak fia s egész rokonsága nem mutat sem jómódot, sem rangot. Csodái sem segítenek rajta, le kell vonnia az azóta is szállóigévé vált tanulságot: „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában” (Mk 6,4). Még a profán példa is utánozza az evangéliumot, hogy akinek nem kellett tudománya a saját fajtája előtt, saját hazájában, idegen földön szerez hírnevet és dicsőséget.
Ámosz nem lehet próféta Izraelben, az idegenben, Krisztus még a saját kis városában se, ebbe a kettős lehetetlenségbe robban bele Krisztus a tizenkét apostol próbaútjával, amelyhez csak a tisztátalan lelkek fölötti hatalmat adja, de mindent, ami emberileg még segíthet, a kenyeret, tarisznyát, övükben hordott pénzt letetet velük. Az, aki saját népét három egész év alatt, tanításának remek formáival, csodáinak sokaságával nem tudta meggyőzni, feltámadása után parancsba adja a történtek hatása alatt még szédelgő apostoloknak: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül: aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,15–16). Kézzelfogható valóságokhoz ragaszkodásunkban kérdezzük: nem ámokfutókkal, képzelgőkkel, álmodókkal állunk-e itt szemben?
Hallhattátok, talán nem is egyszer e példát. Egy szellemes francia író meseszerűleg egy párbeszédet ír le, amely a Rómába érkező Péter apostol és egy művelt római polgár között folyt le a Via Appián, Dél-Itália főútján, amelyet két oldalán akkor a főnemes családok urnariumai, sírhelyei díszítettek. A római megszakítja sétáját és szép latin verseit, amelyekben gyönyörködött, megnézi a gyalogos, poros, fáradt ázsiait, és megkérdezi, honnan jön, mi a szándéka. Péter elmondja, hogy Palesztina nevű kis tartományból jön. Halász volt ott hosszú évtizedeken át, s aztán tanítványa lett az Istennek, aki a földre szállt, embertestbe öltözött, három évig tanított, de akinek se szava, se tettei nem tetszettek a vezetőknek, s ezért felfeszítették két rabló között. Ám, aki halálok halálával halt meg és kősírba eltemették, harmadnapra feltámadt. És ő most azért jött Rómába, a világvárosba pénz és arany, katonalégiók nélkül, hogy ezt a felfeszített Istent a római istenek helyett az egész világ Urának, Istenének egyedül elismertesse. A párbeszéd szerint a római tudós-nemes végigmérte a rongyos vándort, akinek szemei különös fénytől tüzeltek, de ilyen nagy tervekhez szánandó senkinek látszott, továbbment, s csak úgy önmagának annyit mondott: „Szegény Bolond!”
Szeretett Jó Hívek! Nem akarok foglalkozni azzal, milyen valóság ma az egész világ előtt Krisztus beteljesült jövendölése: „Te Péter vagy. Erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 6,16), azzal se, hogy már Péter életében az egész mediterrán kultúrvilág és Kherszonészosztól (Krím-félsziget – a szerk.) Indiáig ismerték (már) az evangéliumok Krisztusát. Ma még nagyobb igaza van, mint bármikor a 18. zsoltárnak: „Az egész földre elhat szózatuk, S a földkerekség határaira szavuk” (18,5). Itt nem a Maros, nem az Olt, de még csak nem is az Amazon folyó kiáradásáról van szó, amelyekkel szemben éppen csak még ma tehetetlenek vagyunk, de holnap urai lehetünk. Ez a Szentlélek kiáradása, Krisztus kínhalálának leggazdagabb gyümölcse, amely kegyelmeivel és igazságrendszerével reáömlött a népekre, az emberek lelkére. Még csak nem is a múlt nagy emléke, hanem az eljövendő nehéz évezredek ígérete és garanciája. Az egész emberiségnek adott drága örökség, amelyről még csak le sem mondhat, nemhogy élni tudna nélküle, veszedelmes kalandok kockázata árán se.
Hármas a hitvallásotok megújítása. Hogy hisztek a Mindenható Atyában, azt a nagy szerencsét jelenti, hogy mint gyermekei az angyalok után legdrágább kincsei vagytok. Ezt jó tudnia a kétségbeeséstől annyiszor megkísértett embernek. Az, hogy a földet milyen szépnek, ugyanakkor mennyire bizonytalanul lebegő bolygónak látják az űrkutatók, az csak egyik minősítése. Az igazi rangja abban rejlik, hogy az embert kínhalálával megváltó itt tűzte le a keresztjét, s az ember számára nincs halál, hanem csak megdicsőülés, amelynek kulcsát a saját kezében tartja. Egy rosszul értelmezett, túl mohó civilizáció címén, pestis módján életölő rondán beszennyeződhetik a világ, de a Bölcsesség Lelke fényt deríthet nemcsak minden ember lelkében, hanem láthatólag az egész világra is.
Ez egyúttal a drága hitünk is, amelyre első ígéretetek vonatkozik. Nem valami negatív hiszékenységről, rosszul hangzó miszticizmusról van szó, hanem olyan valóságról, amely az embertől elválaszthatatlan, számtannal, kémiával, fizikával, de még pszichológiával se mérhető. Éppen megfoghatatlanságával állította meg a modern tudósokat.
A másik ígéretünk a keresztény családi életre vonatkozik. Ennek ismét olyan mélyek a gyökerei, mint az alaptételeknek, hogy
az ember édesanyától származik, hogy maga az Isten az embert férfinak és nőnek s körülbelül egyenlő számban teremtette és teremti mindmáig.
Nem tudunk lemondani a szent családi életről anélkül, hogy magunkra borítanánk összevisszaságában az emberi társadalmat. Kell lennie a sok férfi közül egy édesapának, aki gyermekével szemben, áldozataiban főleg, nem gondol semmilyen normára, fizetési listára, hanem minden gyermekének mindenét adja s ez a nagy lendítőkereke vállalkozásainak. Nem tudunk lemondani az édesanyáról, aki vérével táplált, azért tíz körmével, de száz szívével is ragaszkodik, a gyermekével kivételek sorozatát teszi, hogy a leggyengébbet támogatja a legjobban, a betegségében már eltorzultan hajlik hozzá és csókolja halállal perbe szálló szenvedéllyel, akit mindenki rossznak tart, pont annak mondja a legtöbbször: Édes gyermekem! Szeretők és együttmulatók után még a takarítás is undorkeltő. Férj és feleség, ha igazi, nem lehet annyira gyenge és elesett, betegségtől eltorzult, hogy mentési sietségében is ne mosná könnyeivel tisztára minden régi és újból feltámadt tiszta szép érzelmét. Lehet világhíres, egy gondolattól összeforrott tizenegy a bajnokcsapat, de ezek közül mindegyik élcsatára vagy hátvédje az édestestvérének, akihez a közös vér és sors kötötte.
Már a természet szentnek teremtette a házasság intézményét és Krisztus szentséggé tette. Ezt a szentséget siratja vagy ujjongja minden ember, ezt támogatja minden bölcs államfő törvénnyel és törvényszékkel, szociális kedvezményekkel. Ebben rejlik a társadalom jövője.
Az az ígéret, hogy a keresztény hitet tettekben valósítjátok meg, a jó példa kérdése. Felismerése annak, hogy közünk van az embertársunk sorsához, bárhol is élne a világon. Hogy a hárommilliárd közül számunkra senki se idegen, hanem édestestvér a közös Atya, az egyetlen Megváltás címén, és együtt kell szentekké is válnunk. Bajaink között ismerjük meg, hogy ki a mi barátunk – majd’ minden népnél ismert közmondás. „Arról ismernek meg titeket, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymáshoz!” Amint a bűn osztja meg és rázza szét az embereket, a szeretet és tettekben megnyilvánuló erényei gyűjtik közös nevezőre, egy gondolatra, szándékra a népeket. A Szentlélek Isten azért árad ki a ti lelketekbe, hogy ott meggyújtsa a tettek prófétai kötelezettségét, amint Krisztus mondotta: „Így világosítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat” (Mt 5,16).
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 84–88. old.)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
