Szeretett Jó Hívek! Az általatok ismert, ez év februárjában történt római püspökké szentelésem állított arra az útra, amelyen mint Márton Áron Püspök Urunk helyettese a bérmálás szentségét kiosztani hozzátok érkeztem. Még a meleg fogadtatás hangulatában hozom egyúttal számotokra Püspök Atyánk szeretetét és üdvözleteit.
A katekizmus szerint „a bérmálás szentség, amelyben a lelkünkbe szálló Szentlélek megerősít, hogy hitünket állhatatosan valljuk és hitünk szerint éjünk”. Ez a kérdés a bérmálás foglalata, és hogy részleteiben mit jelent, arról a jelentkezőket és bérmaszüleiket a plébánosuk és lelkiatyák kiokították. A bérmáláskor a bérmálkozók megújítják a keresztségi fogadalmat, amelyet helyettük, mert öntudatlan kicsinyek voltak, a keresztszüleik tettek, de amelyekre most felnőtt ésszel és felelősséggel elkötelezik saját magukat, vagyis: ellene mondanak a gonosz szellemnek, megvallják katolikus hitüket, és ígéretet tesznek arra, hogy a szent hitet mindenkor hűségesen megtartják, hogy a házasságukat Isten és az Egyház törvényei szerint kötik és élik, s hogy a közéletben is Isten és az Egyház tanításának megfelelően dolgoznak. Most és itt csak a keresztény közösségi élet követelményeiről óhajtok szólni hozzátok.
Az első pünkösdkor, amikor a Szentlélek Isten az apostolokra és az egész Földközi-tenger vidékéről összegyűlt izraelitákra kiáradt és háromezren megkeresztelkedtek, mindjárt egy lelki közösséget hozott létre. „Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5,5) – így foglalja össze később is Szent Pál az eseményt, amelyet az Apostolok Cselekedetei részletez: „Szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak fel előttük és leereszkedtek mindegyikükre. Valamennyien elteltek a Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni. Úgy, amint a Szentlélek szólásra indította őket” (2,3–4). „A Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal” – ezekkel a szavakkal fejezi be Szent Pál a korintusiakhoz írt második levelét (2Kor 13,13). Egyek is voltak az első keresztények imádságban, a kenyérszegésben, vagyis az Eucharisztiában, és természetes, ha egymás testvéri megsegítésében is. Már Szent Pálban megvolt a képesség, hogy az éhség sújtotta Palesztinának Macedóniából is gyűjtsön segítséget, mintha modern korunk kölcsönös érzékenységét minden nyomorúság iránt előlegezte volna.
Ennek a közösségi sorsnak érdekes doktrinerje volt 800 évvel ezelőtt Joachim a Fiore ciszterci apát. Elgondolása szerint az emberiség fejlődése három lényeges szakaszon megy át: első a tudomány, a második a részben kiteljesedett bölcsesség, a harmadik a teljessé lett ismeret, kiérett bölcsesség. Más szavakkal-képekkel: az első a rabszolgák szolgasága, a második a fiak szolgasága, harmadik a szabadság. Az első félelemben telik el, a második hitben valósul meg, míg a harmadik a szeretetben. Az első a gyermekek, a második a férfiak, a harmadik az idősek korszaka. Az elsőt a csillagok fénye világítja meg, a másodikat a hajnalpír, a harmadikat nappali fény ragyogja be. Az első tél, a második tavasz, a harmadik nyár… Az első az Atyával áll kapcsolatban, a második a Fiúval, a harmadik a Szentlélekkel, akiről azt mondja az Apostol: „Ahol az Úr Lelke van, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Olyanfajta egységről beszél ő is, mint az őskeresztényeké: „A sok hívő mind egy szív és egy lélek volt” (ApCsel 4,32). Ennek megvalósulását kérte Jézus is a főpapi imájában az Atyától: „Én átadtam nekik a dicsőséget, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi egy vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy így tökéletesen egy legyenek” (Jn 17,22–23). Nyilvánvaló, hogy ebből a szoros egységből senki embert ki nem hagyhatott sem az Atya, a Teremtő, sem Jézus Krisztus, a Megváltó s még kevésbé az egyesítő Szeretet Lelke.
Az emberiségnek ez az egysége és közössége kiterjed az anyagi, szellemi és lelki javakra. A keresztény erkölcs szerint is minden tulajdont a társadalmi felelősség jegyében kell használnunk. Ennek a vezérelvnek az igazsága abban rejlik, hogy amikor az Isten a földi javakat megteremtette, már akkor az egész emberiség számára tervezte a Krisztus megváltásával, a bűntől megszabadítottak közös kincseként adta kezükbe újra. Innen a felebarátaink megsegítésének kikerülhetetlen parancsa is.
Ezzel szemben ma a nagyvilágban egyrészt szembeötlő egyeseknél a család szükségein jóval túlmenő vagyon és szerzemény, másrészt a megszámlálhatatlanok teljes nyomorúsága kiált mindenfelé. Sokan, a világversenyben szerencsések az életstandardra hivatkoznak, pazarlásaikat is ezzel igazolnák. De egy világban, amely indulataiban szaturált, liberalizmusban, egoizmusban és kapzsiságában, a keresztény ember, kezében a szeretet lámpásával éppen a gazdagok között nem találja sehogyan se azt az életszínvonalat, amellyel a javakban fuldoklók meg volnának elégedve. Mohó önzésüket teszik meg mértéknek. Nagyobb nyereségért, világpiaci versenyből a legjobb minőségi élelmiszereket több millió tonna mennyiségben dobnak ismét folyókba és tengerekbe. Ennél cifrább rablás a huszadik századig nem gúnyolta ki az emberiséget és a föld javait. Szent Ágoston kitételei, hogy: „Idegen dolgokat tartunk meg, amikor fölöslegeket birtokolunk”, „A gazdag fölöslegei nem mások, mint a szegény szükségei”, ma is mondanak legalább annyit, hogy a javak használata már eleve meg van terhelve szociális kötelezettségekkel. Minden tulajdon magán hordja ezt a pecsétet. Krisztus tanítványainak, követőinek javaira azon kívül saját példájával különös hitelesítést nyomott. Ez a szédítő jel pedig abban áll, hogy akié először a teremtés és másodszor a megváltás címén az egész föld, amikor a saját vérével a megváltást végrehajtotta, a kereszten, ruhátlanul, mezítelenül maradt. Vannak rendszerek és országok, amelyek a koldusokat az utcákról eltüntetik, intézményesen segítik, de még mindig vannak országok, ahol a tömegéhség és a nyomor a régi korok pestis-tömegcsapásainak képeit megelevenítik.
Ilyen helyzetben Krisztus tanácsát: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között, azután jöjj és kövess engem” (Mt 19,21) úgy egészíthetnők ki: miután mindenedet odaadtad, vállalj munkát és keresetedből segítsd tovább a rászorulókat, mert ez is Szent Pál-i elv: „Keze munkájával keresse a kenyerét, hogy legyen mit adni a szűkölködőknek is” (Ef 4,28). Évszázadokon át az egész világot oktató és figyelmeztető franciskánus ideál a feudalizmus korában az volt: elosztani saját vagyonát, másokért dolgozni viszontszolgálat nélkül, alamizsnából élni és a fölösleget még abból is továbbadni. A mindenkori adakozóknak azt is jó tudniuk, hogy ez nem dicsekvésük szabadalma, mert a szeretet himnusza szerint: „Osszam bár el minden vagyonomat…, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1Kor 13,13).
Csak ha szívünk, lelkünk ott van a jótetteinknél, akkor követjük Krisztust, aki mindenki szolgája volt.
Csak akkor érzi meg a szükségben lévő, hogy egyenlő embernek nézzük, és meggyógyul tőle a szíve és feltámad a hite.
Az is nyilvánvaló, hogy az egyes irgalmas szívűek segítése már a keresztény kor kezdetén se tudta enyhíteni az emberi nyomort. Elhagyottak, árvák, félszegek, betegek, akikre senkinek gondja nem volt, megsegítésére alakult a diakónusok és diakonisszák rendje, majd kórházak, árvaházak, menhelyek, szállások. Ezek vezetésére alakultak a szerzetes és szerzetesnői rendek, az irgalmasság mesterei és önfeláldozó művészei, akik a lepratelepektől se vonták meg a teljes emberi szeretetet. Az volt a vezérlő céljuk, hogy az embert épen adják vissza a társadalomnak és hite által az Istennek.
Az Egyháznak ma is megvannak az egész világra kiterjedő segítő szervezetei, és sok jót tesz a népek között. De sem anyagi, sem emberi eszközei nincsenek ahhoz, hogy minden államban minden nélkülözőt, bajbajutottat megsegíthetne. A modern állam illetékes és a kölcsönös igazságosság alapján kötelezett is arra, hogy alattvalói jólétéről intézményesen gondoskodjon. Az Egyháznak is örvendenie kell, ha az állam ilyen békés és életvédő munkájában részt vehet. A mi híveinknek, akik a Szeretet Lelkét vették, a keresztény hagyományokból is örökölt érzékenységére vall, ha az állam segítséget kérő szavát a leghamarább ők értik meg, ha közügyekért készek áldozatot hozni és elsőnek teszik le mindig az adományaikat, különösen olyan államformában, amely a gondoskodást az élet minden frontján vállalja.
A segítés kötelességei meghaladják az országhatárokat is és nemzetközi megszervezett munkát és áldozatokat kérnek. Több pápai körlevél után az 1967-ben megjelent Populorum progressio – Népek haladása mondja, hogy „az éhező népek sürgető szóval fordulnak a jólétben lévő népek felé”. „Az Egyház megremeg, amikor szorongó kiáltásaikat hallja, és mindenkit arra kér, mozduljon meg bennük a szeretet” (3. p.). A segélykiáltás oka, túl a természeti csapásokon, amelyeknek mind ki vagyunk téve, az, hogy körülményeik miatt az emberiség kétharmada csak a legszükségesebbekre korlátozza életét. Több mint 300 millió gyermek annyira gyengén táplált, hogy az agya is fejletlen maradt és emiatt sohase lehet őket alkalmassá tenni semmi termelő munkára, s a képtelenek számát nem lehet nőni hagyni világveszély nélkül.
Kortársaink szeme előtt játszódott le az a különös világesemény, hogy akik elmaradt országokba mint gyarmatokba csak hatalmaskodni és kincseket hajhászni mentek s nem találták meg az emberben a testvért, onnan akarva – nem akarva, de szégyenkezve vonultak ki. A második áramlásban pedig visszamennek a jobb érzéssel megáldott fiaik, és a kereset és haszon minden reménye nélkül visznek oda szellemi és fizikai munkát és minden anyagi áldozatot. Helyesen cselekszenek, mert
amint a nyomor maga is szül háborút, a békének is egyik legjobb biztosítéka a testvéri összefogás
és nyomában az általános jólét. „Találkozzék ember az emberrel, nemzet a nemzettel, mint testvér a testvérrel, mint Isten gyermekei.” „Fel kell építeni a világot, amelyben mindenki igazán emberhez méltó életet élhet, mentesen minden szolgaságtól” (40., 43. p.). Mindegyik népet a saját hazájában kell újraépíteni gazdaságában, iparában és kereskedelmében. Amíg ezek így vannak, hogy népek, családok küzdenek a nyomorral, sötét tudatlanságban élnek, lakások, korházak, orvosok és iskolák nélkül, mindaddig „botrányos és tűrhetetlen gonosztettnek számít minden pazarlás, akár személyek, akár államok követik el. Ugyanez áll a fegyverkezés kimerítő hajszájáról is és minden költekezésről, amit akár nemzetek, akár magánszemélyek fitogtatásból véghezvisznek” (53. p.). Ilyen szavakkal hirdeti a pápa azoknak segítő szükségét, akiket a Szeretet Lelke vezet. Ezeket az isteni és emberséges elveket személyesen viszi el II. János Pál pápa a föld országaiba, s főképpen oda, ahol a legsürgősebb a segítség.
Az egész beszédünkkel csak annyit akartunk mondani nektek, hogy
a Szeretet Lelke, akit a bérmálás szentségében kiosztunk és közöttetek marad, segítsen meg titeket, hogy olyan egyek legyetek, mint Krisztus mondotta, hogy egy az Atyával. Adjon nektek érzékenységet és nyitott szemet, hogy egymás bajait észrevegyétek, meleg szívet, hogy a segítésre gyorsak legyetek. Adjon világosságot, hogy a magatok gondjai mellett megérezzétek az ország és a világ gondjait is. Segítse kezeiteket olyan tettekre, amelyekben benne van a Ti és a népek békéjének ígérete.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 51–55. old.)
A kép forrása: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség (ersekseg.ro)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást.
