Jakab Antal püspök bérmálási szentbeszéde Csíkszentkirályon 1978. július 2-án

Évközi XIII. vasárnap, A év, 2Kir 4,8–11.14–16a; Róm 6,3–4.8–11; Mt 10,37–42

Szeretett Jó Hívek! Az előkészítő oktatások alatt a célnak és tárgynak megfelelően a fő kérdés az volt, hogy mi a bérmálás. A résztvevők és jelenlévők előtt is ismeretes az egyenes válasz: a bérmálás szentség, amelyben a lelkünkbe szálló Szentlélek megerősít minket, hogy hitünket állhatatosan valljuk és hitünk szerint éljünk. Hitünket állhatatosan valljuk, ha elfogadjuk és szóban is tanúságot teszünk az igazságok sorozata mellett, amelyeket az Isten kinyilatkoztatott és az Anyaszentegyház nekünk hirdet, s ha kell, érette vállalunk minden kockázatot. Röviden úgy mondanók: szívemben él az Isten valóságának tudata és nyelvemen megszentelt imádság még a neve is. Hogy mennyit ér a szívünkben melengetett és ajkunkon bátran megvallott hit, a mellett mégis a mi tetteink adják a kezességet. A tettekről a Királyok könyvéből hoz egy példát az első olvasmány és a tettek mértékét ma Szent Máté evangéliumában adta meg Krisztus.

Ha az Ószövetségi Szentírásban, a Királyok második könyvében leírt esetet Elizeus próféta és a jó módú sunami asszonyról halljuk, aki emeletet épített a háza fölé, hogy az arra járó próféta ott mindig megpihenhessen, a mindenütt rosszat sejtő modern ember cinizmusával ilyeneket is gondolhatnánk, szép az asszony kérése: „Kérlek, építtessünk neki egy kis tetőszobát, és tegyünk be neki egy ágyat, asztalt és mécsest, hogy oda betérhessen, mikor hozzánk jön” (2Kir 4,10), főképpen, ha a próféta kísérője, Giezi az asszonyt és feltételezhető kívánságát így fejezi ki: „Hát fia nincs neki, a férje pedig öreg!” Olvasott regényekkel, filmekkel, színdarabokkal, gyakori házassági botrányokkal, még több megszólással és rágalmakkal tele fejjel azt felelheti reá a rossz száj: felszarvazták az öreg férjet, megszédítették a fiatalabb és gyermeket kívánó asszonyt, s miután anyagilag is kihasználták, az évfordulóra megszületett a fattyú. S ezt még csodának könyvelte el az ügyefogyott férj, szép híre ment a legendába illő esetnek, s koronát tettek reá azzal, hogy bekerült a jóság példájaként a szent könyvekbe.

Megálljunk egy pillanatra, testvérek! A szent könyveket nem a ponyvaregények korában írták. Azok szűkszavúak és ritkák, már az írástudomány kezdetleges foka miatt is. Természetük a szentírási történeteknek, hogy megdicsérik az erényt, de ha bűnről, hibáról van szó, nem kímélik sem Szent Dávidot, sem bölcs Salamont, sem Antiochus Epifánészt, semmi hatalmat és semmilyen emberkategóriát. Elizeus próféta is, mint e sorssal együtt jár, lehetett hontalan, kopott, éhes vándorfigura. De ismeretes róla, hogy amikor az asszíriai császár nagyvezére, Námán felkereste őt Izraelben, hogy gyógyítsa meg a leprájából, nem hajolt kétrét a szörnyű nagy hatalomtól, hanem ki sem jött a kunyhóból, csak kiüzent: fürödjön meg hétszer a Jordán vizében és megtisztul a leprájából. A kincses kelet ajándékait, amikkel a meggyógyult és visszatért vezér hálából elhalmozta volna, megvetette és elutasította, még a köszönetre sem volt kíváncsi. Szolgáját pedig, aki az ajándékokból titkon valamit elfogadott, leprával sújtotta. Elizeus és a sunami asszony évezredes története nem pletykaszinten született olcsó valami, hanem két világkörnek teljes fényben való találkozása: az áldozatos emberi nagy tett és az isteni jutalom együttragyogása.

Szeretett Jó Hívek! Az emberi áldozatok és tettek mértéke, amelyről Krisztus az evangéliumban beszél, szintén túlzottnak hangzik: „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, az nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, az nem méltó hozzám. Az sem méltó hozzám, aki nem veszi magára keresztjét, hogy kövessen engem” (Mt 10,37–38). Bármilyen bizarr és túlzott az igény, itt nincs vitákra, méricskélésekre semmi lehetőség. Szent Fia, Krisztus sorsán bizonyította be a Teremtő Atya: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette.” A keresztútja tizennégy állomásáról ismeretes, hogyan vette fel Krisztus a keresztjét, cipelte fel a Golgotára, és adta másokért, a világért életét.

A modern embernek nagy a kísértése, hogy megnyugodjon a régi közmondásban: „A szentnek is maga felé hajlik a keze!”, bár ez bármely emberi kategóriára reáhúzható, csak éppen a szentekre nem. Korunknak van egy nagyszerű, hogy ne mondjam, szent hajlama, hogy alkotásaiban mintha tökéletesíteni akarná a teremtést, olyan lendületben él, de kísérője az a hajlam is, hogy annak minden gyümölcsét magának szeretné összeszedni. Vagyis a katekizmus kifejezése szerint uralja a „szemek kívánsága”.

Valaki így fejezte ki ezt a visszásságot: a régi meghitt családi ebédek, meghívások, apró ajándékok, esküvők, keresztelők szent lakomái eltűnőben vannak, s helyettük megjelent a tömeglakmározás, pénz- és keresetszaga van már a meghívásnak, semmi közük egymáshoz azoknak, akik együtt kurjongatnak, s az adott ajándékban már benne van a nagyobb ajándék várása. Szent Ágoston az emberi tetteket így állította értéksorrendbe: Jóért rosszal fizetni ördögi dolog. Rosszért rosszal fizetni állati dolog. Jóért jóval fizetni emberi dolog. Rosszért jóval fizetni keresztény erény. Maga Krisztus a harmadik és elég szép pontot szintén így minősítette: „Ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót cselekedtek, mi érdemetek van, nemde ezt a pogányok is megcselekszik?” Az a nagy igazság ebben, hogy nem lehet kereskedői mérlegre beállítani a világ életét, mert akkor az emberiség nagyobbik fele mindig éhesen marad s a kevés ügyeskedő ravasz életrevalónak, nagystílűnek látszik.

Szeretett Jó Hívek! Mi a lelkünkbe szálló Szentlélek Istent mindig arra kérjük, hogy adja meg az erőt hitünk szerint élnünk. Hogy éljen és lobogjon bennünk a sunami asszony áldozatkészsége, és az egyenlítse ki a társadalmi ellentéteket, az éhezők és dúslakodók háborútermő haragját, gyűlöletét. És kezdődjön ez a világ és egymás megértése, megsegítése nem a könyvekben, újságokban és nagyhangú egyezményekben, hanem az életben és ott, ahol az emberi egészséges élet gyökere van: a családban. Valaki azt panaszolta, hogy egyetlen gyermeke, akinek egész életét feláldozta, akiért élt s akinek négyszobás lakást épített és azt mindennel felszerelte, nem akarja megtűrni őt a férjével egy szobában. Kijelentette: nem akarok magam körül öreget látni! Aki a panaszkodót jól ismerte, így válaszolt a nagy és gyakori tragédiára: ez azért van, mert az első után elhajtotta a hatodikig vagy nem tudom, hányadikig minden magzatát. Akik nem születtek meg gyermekek jöttek vissza megbüntetni, hogy ártatlanok és ígéretesek voltak, de nem hagyták őket élni.

Ott a családban kell meggyökereztetni és a világ számára is eredményessé növelni a másokért szívesen hozott áldozatok erényét. Kis dolgokkal kezdődik.

A gyermek tudjon lemondani játékainak egy részéről a leckéi vagy könnyű kézimunkák, édesanyja megsegítése javára. Nem lesz emiatt az izmaiban vézna. Az emberiség legegészségesebb sportja mindig a rendszeres munka volt. A fiatal leány és ifjú tartson mértéket a szórakozásban, hogy otthon ne legyen „ingyenélő” a neve. Tudja megspórolni a keresetét a család megsegítésére, a közügyek pártfogására. Férj és feleség a munkahelyeken majdnem azonos munkákat végeznek. Az otthoni teendőkben se legyenek feletlenek. Ne legyenek az otthoni szabad órák egyik részére bokréták s a másiknak nehéz, életölő járom. Tudjunk a kapukon kívül még más házakat, utakat, középületeket is észrevenni. Legyünk érzékenyek azok iránt, akik magukban semmiképpen se boldogulhatnak vagy amit a köz javára kevesek meg nem építhetnek. Ne csak a kezünk és eszünk legyen jelen a munkahelyünkön, hanem a szívünk is. Vegyük észre a pillanatot, amikor munkatársunkat betegsége, fáradsága, megpróbáltatása miatt szóval, de tettel is meg kell erősítenünk. Ezek a legközelebbi embertársaink, akikkel szemben bizonyítanunk kell, hogy testvérünk, mi pedig keresztények vagyunk.

Ne legyen nehéz az áldozat, mert már ország ország előtt se zárhatja be a szívét a kockázat nélkül, hogy érzéketlensége zavarhatja össze a világ rendjét. Tudott dolog, hogy a mai emberiség egyharmada minden jóban dúskál, kétharmada pedig vagy nélkülöz, vagy éhen-szomjan a halállal küzd.

Merton, korunk egy erkölcstanítója írja: „Napjainkban a szegénység és szenvedés problémája mindenki gondja lett. Nem csukhatjuk be szemünket, még a leggazdagabb nemzetek nyomorultjai előtt sem. A keresztény embernek szembe kell néznie a ténnyel, hogy ez a kimondhatatlan szégyen semmiképpen sem az Isten akarata, hanem a mi rohamosan fejlődő világunk hozzá nem értésének, igazságtalanságának, gazdasági és társadalmi zavarainak a következménye. Éppen ezért keresztény embernek nyitott szemmel és minden áldozatra kész szívvel kell járnia a világban. Más szóval: a keresztény szeretet nem igazi, nem is reális, ha nem kíséri a társadalmi igazságosság gondja.”

Valahogy így hangzik ma a sunami asszony több ezer éves példája. Ami pedig a keresztet illeti, amire Krisztus hivatkozik, az a mi megváltásunk legszentebb jele és szimbóluma. Nem egyszerű nyakbavaló ékszer. S éppen, amikor nehéz, nem szégyen a hordozása, de üdvösségszerző érték és szent kitüntetés. Ezt akarta mondani Krisztus: „Az én terhem könnyű, az én igám édes!”

Ilyen világraszóló életprogramhoz jön a Szentlélek és ilyen kötelezettségekről szólnak a hitvallások és ígéretek is.

(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 205–208. old.)

A kép forrása: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség (ersekseg.ro)


Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.