Jakab Antal püspök bérmálási beszéde Petrillán (1984), Baróton és Miklósváron (1986)

Lukácsovits Magda Hiszekegy című gyergyószentmiklósi, tizenkét ágazatú freskósorozatának nyolcadik eleme (1965)

(Húsvét IV. vasárnapja, A év, ApCsel 2,14a.36–41; 1Pt 2,20b–25; Jn 10,1–10)

Krisztusban Szeretett Jó Hívek! Nemcsak az evangéliumok, de már a jövendölések is tele vannak szép nevekkel és hasonlatokkal, amelyek az Úr Jézusra vonatkoznak. Nevezik őt Igének, mert benne az Atya Isten a legnagyobb bölcsességét, istenségét ismerte fel és fejezte ki. Ő a világ világossága, mert fényt gyújtott nemcsak az égitestekben, de az emberek elméjében és lelkében, amely megérteti velük az egész világot, s főképpen önmagát az embert, vágyaival, örömeivel és szenvedéseivel együtt. Ő az eleven kenyér, és sokszor nem tudja az ember, hogy a földi kenyérre éhesebb-e vagy a krisztusi tanításra, amely szintén eledel. Vannak pillanatok, amikor minden kenyér és minden bölcsesség ízét veszíti, s egyedül a Krisztus valóságos teste és vére tud olyan éltető eledel lenni, amellyel akár a földről az örökhazába is el merünk indulni. Szőlőtőnek is nevezte magát Krisztus, s ha mi szőlővesszők vagyunk, úgy a legszebb a virágzásunk, ha Krisztus szavai, tettei, szentsége jelennek meg rajtunk. Nevezte magát „út, igazság, élet”-nek is. S mi valóban és állandóan utakat keresünk, amelyeken az igazság és élet jönne szembe, örömünkre, velünk. Az Isten Báránya név nekünk elmondja a legnagyobb ártatlanságot, amelyben Krisztus tündökölt, s az ártatlanság sorsát, a halált magát, amely bárány által Isten elvette a világ bűneit. Csak azért, hogy a legkegyetlenebb halál és az emberek legnagyobb szerencséje, a megváltás a Golgotán találkozzon. Ez az égi bárány, akinek jelképe az Ó- és Újszövetségi Szentírásból annyira ismeretes, most önmagát Jópásztornak nevezi.

Hogy a Jópásztor ne legyen csupán egy kedvesen hangzó név, Krisztus megszerkeszti az ő tulajdonságait. Ismeri a nyáját és a nyáj ismeri az ő hangját. „Aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora… Aki máshonnan mászik be, az tolvaj és rabló… A tolvaj csak azért jön be, hogy lopjon, öljön és pusztítson” (Jn 10,1–2.9). „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). „Életemet adom juhaimért” (Jn 10,15).

Hogy miért mondotta el az Úr Jézus a Jópásztor példabeszédét, azt annak a kornak a felfogásából tudjuk teljesen megérteni. A rabbik törvénye az Úr Jézus korában is azt tartotta, hogy a béres, akinek nem sajátjai a juhai, szerződésénél fogva köteles védeni azokat a saját életének kockáztatásával is. Köteles megvédeni farkas, oroszlán, hiéna, leopárd, párduc ellen, szomszédjai segítségével, vagy döngetvén hatalmas husángjával a vadakat, amelyek akkor még a forró égövön annyira sokan és olyan közel settenkedtek a nyájakhoz. Érdekes dorongos, parittyás emberek, akik szembeszálltak a vadakkal, amelyekkel szemben még távcsöves fegyverrel se elég biztos a legtöbb mai ember.

Ezeknek a farizeusoknak Krisztus elmondotta a Jópásztor példabeszédét, mert ők azt kívánták, hogy ha kell, a béres haljon meg a juhaiért. Amikor pedig szenvedő emberről volt szó, más törvényt emlegettek. A naimi ifjút és Lázárt, mert a Jópásztor szavára halottaikból fel mertek támadni, készek lettek volna ismét halálok halálába küldeni. A születésétől fogva vak meggyógyításáért olyan vizsgálatot tartottak, mintha a látás sértené magát az isteni rendet is. Az inaszakadtat, a Betszaida-tó melletti paralitikust, a vérfolyásos asszonyt, még a meggyógyult leprásokat is perbe fogták a szombati gyógyulás miatt, míg Jézus reájuk nem kérdezte, hogy a vízbe esett ökröt szabad-e szombat napon a kútból kihúzni. Meg kellett mondani, hogy legalább az Úristennek bármikor szabad jót tennie, még a Teremtés után is az emberekkel.

Szeretett Jó Hívek! A Jópásztor fogalma nemcsak Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és Dávid ragyogó bibliai példájában él az emberiség emlékezetében. Nemcsak ősi foglalkozás, de mindmáig hozzáértést és lelkiismeretet kívánó hivatás, amely dacol mostoha idővel és veszélyekkel. A Messiásról mint Jópásztorról Ezekiel próféta ilyen színekben ír: „Magam terelgetem majd juhaimat és magam telepítem le őket – mondja az Úr Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér egészséges fölött meg őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket” (Ez 34,15–16). „Egyetlen pásztort rendelek föléjük, aki majd legelteti őket: szolgámat, Dávidot” (Ez 34,23). Amikor Dávid ivadéka, Jézus, a legigazibb pásztor megjelent, ezek a szelíd képek mind-mind felélénkültek, mert Ő aztán kereste a nyáját ékesszóval, bölcsességgel és csodákkal, mint övéit. Kicsiny országban és jelentéktelen nép fölött mutatta meg az Isten gondoskodó jóságának jeleit, de az evangéliumok olyan elevenen írják le, miként járt körül jót cselekedve, hogy mindmáig lázban tartja a világ népeit. Ő maga mondotta: „A Jópásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Ez akkor teljesedett be, amikor Őt éppen az a nyáj, amelyet ámulatba ejtett jóságával, a keresztre vitte. Csak így lehetett az egész emberiség nyájának megmentője, üdvössége. A világ még nem sejtette, hogy mi történt vele, amikor Szent Péter az első pünkösd napján „előlépett és emelt hangon ezt a beszédet intézte hozzájuk: Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette Jézust, akit ti keresztre feszítettetek”.

A kérdésre, mit tegyünk hát testvérek, jön a válasz: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg Jézus Krisztusban bűneitek bocsánatára. Ezzel elnyeritek a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2,14.36–38). Ezekre visszaemlékezve mondotta Szent Péter a későbbi híveinek: „Olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez” (1Pt 2,25).

Szeretett Jó Híveim! Ami szánalmas tragédiának vagy éppen sikerült bosszúnak látszott a Golgotán, amikor a Jópásztor elmondotta, hogy „Beteljesedett”, és kiadta a lelkét, a feltámadással lepte meg úgy a világot, hogy amíg ember lesz a földön, nem feledheti, hiszen az Isten Fia volt, aki életét adta érettünk.

Itt a földön nem született, nincs és nem is lesz ember, akiért Krisztusnak szenvednie és meghalnia ne kellett volna.

Amikor a Feszítsd meg!-et kiabálták, úgy látszott, mintha a nyáj tiporná el a pásztorát, a feltámadás pedig azt mondja, hogy a Jópásztor kifizette az örökéletünk árát és legyőzte a halált. Jézus feltámadása volt az a döntő esemény, amely a tanítványokban kialakította azt a felismerést: „Jézus az Úr.” Ez a felismerés nyilatkozik meg abban a rövid hitvallásban, amelyet a Rómaiakhoz írt levélben találunk: „Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy az Isten föltámasztotta őt a halottaiból, üdvözülsz” (Róm 10,9). A keresztény erkölcstan úgy tartja, hogy hitét nem gyakorló vagy éppen megkereszteletlen embernek is elegendő halála órájában ez a rövid hitvallás ahhoz, hogy Jézus befogadja őt az országába.

Ernesto Cardenal, a nagy író mond el egy példának is túl szép esetet. A múlt században a nicaraguai forradalom győzelme után a kormány egyik minisztere, Thomas Borge megtalálta véletlenül azt az embert, aki a börtönben megkínozta őt. És Borge most kezet nyújtott neki ezekkel a szavakkal: „Megbocsátok neked, ez az én revánsom!” Akár a betlehemi barlang szállásáért, akár a megostorozásért, töviskoronáért vagy keresztre feszítésért Jézus felelete ez: Én megváltottalak titeket és üdvözítelek! Ez az én revánsom.

Szeretett Jó Híveim! Ha ez a Jópásztor végleg elmegy és visszatér az égi dicsőségébe, nagyon szegény maradt volna a föld, csupán egy hamar kihűlt szép emlékkel. De Ő azt mondotta: „Ne féljetek, én veletek vagyok a világ végezetéig!” Krisztus maga tudta a legjobban, hogy nem jó a nyájat hosszú időre magára hagyni. Mennybemenetele utánra, már az utolsó vacsorán kétféleképpen gondoskodott. Gondoskodott először a nyája, hívei eledeléről az Oltáriszentségben, hogy a próbás életúton el ne gyengüljenek. Kínálta a legrangosabb, hallatlanul hatásos eledelt, önmagát: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik.” „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe.”

Ami a szentmiséinkben, áldozásunkban történik, nem erőtlen, holt emlék, mert mögötte az Istenember nagy ígérete kezeskedik: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örökélete van és én feltámasztom őt az utolsó napon.” Tudták ezt mindig, nemcsak azok, akik Krisztus kenyerén közülünk szentekké kinőttek, de minden küzdők és szenvedők is, akik vele táplálkozva kapnak az új küzdelmekre új erőt. Krisztus testével és vérével táplálkozunk akkor is, amikor a leghosszabb útra, a másvilágra indulunk, de a szentáldozásban nem a halál rémít, hanem az örökélet Ura biztat boldogsággal és feltámadással.

Másodszor azt is tudta Krisztus, hogy nem lehet a nyájat felügyelet, vezetés, védelem nélkül hagyni. Ezért halála előtt, az utolsó vacsorán sorsunkat a Szentlélek Istenre bízta. Azt ígérte: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad” (Jn 14,15–16). „De amikor eljön Ő, az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13). Ti pedig tudjátok, hogy az első pünkösd napján milyen szélvésszel és tűzzel jött el a Szentlélek. Azt is tudjátok, hogy már az első századokban milyen gyorsan született meg, terjedt el, erősödött meg az Egyház és hol tartunk ma, 1950 év után. Milyen élő, eleven és vonzó maradt Jézus élete, tanítása, és nemcsak a Katolikus Egyházban, de a világ minden népeinek szívében és elméjében. A kereszténység a Szentlélek nagy műve. Ugyanaz a hittana és törvénykönyve, mint amit az apostolok és tanítványok Jézustól hallottak és az evangéliumokban ránk hagytak. A világ ma a könyvek eláradó nagy dagályát éli, de még mindig a Szentírás a könyvek könyve. Ebből veszik a hívek az életük örömhírét, útirányát és minden bajaikban az eligazítást.

Szeretett Jó Hívek! Mi, itt és ma, főképpen a bérmálkozókkal, de a hívekkel is közöljük a Szentlélek ajándékait, hogy általuk megerősítve és vezetve hitüket állhatatosan vallják és hitük szerint éljenek. A Szentlélektől vezetve találja meg és járja az Egyház is az Úr Jézus kedvenc útjait: a szegények, megpróbáltak és betegek mentése felé. Nemcsak Kalkuttai Teréz művel modern csodákat Indiától kezdve a föld minden kontinensén, elhagyatott tájain és nyomortanyáin. A pápa (II. János Pál – A szerk.) 38 000 kilométeres útján is szakított időt, megtalálta a lepratelepeket és minapában misét mondott nekik. Úgy ment a börtönbe merénylőjét, Ali Agcát meglátogatni, mint aki az elveszett századik bárányt akarja megtalálni és vállain, örömmel az emberség egyenesebb útjára visszahozni.

Meg ne tévesszen titeket a gondolat, hogy a bérmálás egy felcicomázott nagymise, ünneplés, lakoma, ajándékok öröme, ami semmit se ad hozzá az életetekhez. Mi elhoztuk, de lelketekben itt is hagyjuk a Szentlelket, hogy Ő legyen a pásztorotok és életetek vezére.

A Szentlélek, akár az Egyház szava által is, de meg fogja mondani, hogy a gyermeknek az első kitüntetése a saját szorgalma, jól megtanult leckéje, jó bizonyítványa, a szülei és nevelői tanácsának követése és dicsérete. Idejében megérteti vele, hogy olyan hosszú útnak, mint az élet, vakmerőség az Isten hite és segítsége nélkül nekivágni.

Megmondja az ifjaknak, hogy legalább egy sporthoz, erőinek és tehetségeinek kifejlesztéséhez mindenkinek értenie kell. Hogy amikor az ifjúkornak, a vér zajlásának sodrában él, akkor kell leginkább figyelnie a hatodik parancsra, mert akkor és csak így készül el benne a jó édesapa, édesanya, a hűséges férj és feleség. Akkor kell megértenie az ötödik parancsot: Ne ölj!, hogy testi erejét ne vesztegesse el, italban, túlzásokban, káros szenvedélyekben. Ha most nem hallgat a Szentlélekre, hogy keresetét megbecsülje, tévedéseit akkor sem fogja észrevenni, amikor nyakig van a hetedik parancs tilalmában: Ne lopj! Benne reked egy másik lélek sodrásában, neki már semmi sem lesz elég, s végül a társadalom fogja kidobni őt, mint tekergő, merénylő parazitát.

Megtanítja az Igazság Lelke a családokat, hogy ami az otthonuk ajtóján belül van, csak az egészen és sajátosan a családé. Ami ezen kívül áll, bármilyen kívánatosan jó legyen, a szétoszlókkal szeret eloszlani, elillanni. Családanyák, feleségek erénye, hogy otthonukban béke, szeretet, rend uralkodjon. A férjeiknek, akik a nehéz bányamunkára leszállnak, ez a lelki nyugodtság, a biztonság, a jó család élménye szükségesebb, mint az eledel, amit eléjük tesznek. Mi hiába kérjük, mondjuk, hogy a bányász életének legnagyobb veszélye az ital, de ha szemefénye, vágyódása a családi otthon melege lesz, akkor nem kísérti meg se a pohár, se a jó barát.

Szeretett Jó Hívek! Az evangéliumban felolvasott példabeszéd miatt nevezték ősidők óta a mai napot a Jópásztor vasárnapjának.

Mi, a ti gyarló pásztoraitok elhoztuk nektek, akit Krisztus ígért: a Szentlelket. Az Ő tettei eléggé ismeretesek az egész világ történetében. Őt kövessétek. Mi elmegyünk, de kérve kérjük Őt, a Békesség Lelkét, hogy maradjon mindig veletek.

Elhangzott: Petrillán 1984. május 13-án, valamint Baróton és Miklósváron 1987. május 10-én.

Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 263–267. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!