Elhangzott:
Lemhényben 1972. július 12-én
Kézdiszárazpatakon 1972. július 15-én
Hatolykán 1972. július 24-én
Deményházán 1985. július 24-én
(A szentbeszéd témája a kézirat jelölése szerint: Felebaráti szeretet I.)
Szeretett Jó Hívek! Mint Istennek testi gyengeségekkel is megáldott egyszerű szolgája jöttem hozzátok, hogy a bérmálás szentségét azoknak, akik kérték és annak felvételére előkészültek, kiosszam. Márton Áron Kegyelmes Püspök úr, akinek helyetteseként végzem e munkát, atyai szeretetével köszöntelek titeket. A Szentlélek Isten, aki a bérmálásban megerősít minket, hogy hitünket állhatatosan valljuk és hitünk szerint éljünk, az Isten Lelke, és legfőbb jellegzetessége, hogy az Atya és Fiúisten kölcsönös szeretetét képviselve számunkra is a Szeretet Lelke. A bérmálkozók a gonosz szellemnek való ellenmondások és hitvallások után, mint harmadik ígéretet teszik, hogy a felebaráti szeretetet mint legfőbb törvényt az emberekkel való kapcsolataikban kötelező jó példának fogják tartani. Erről, a felebaráti szeretet példájáról óhajtok most szólni hozzátok.
A szeretet rangját a keresztény erények között Szent Pál a korintusiakhoz írt I. levelének 13. fejezetében így határozta meg: „Most marad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet” (13. v.). A szeretet a legrangosabb akkor is, ha az Istennek irántunk való szeretetéről van szó, mint a Szentírásban olvassuk: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5,5), s akkor is, ha az Isten szeretetének kincseit sorolja fel, amint Szent Pál tette a II. korintusi levelének befejezésében: „Az Úr Jézus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal” (2Kor 13,13). Akkor is páratlan, ha az emberi szív és lélek fordul minden érzésvilágával az Isten felé és teljesíti a főparancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből.” De az ember csak ott esik gondolkozóba, amikor a főparancs szövege így folytatódik: „felebarátodat pedig, mint önmagadat” (Lk 10,27–28). Ezt a mértéket az ember önmagától még a tulajdon édesanyjára és vértestvéreire se terjesztette volna ki.
Amikor a felebaráti szeretet címeit keresztény lélekkel keressük, igen könnyen meg is találjuk abban, hogy minden emberben az Isten képe tükröződik vissza, mindegyikünkért meghalt Krisztus és senkiért sem fizetett kevesebbel, mint saját vérével, életével. Ugyanannak az örök boldogságnak vagyunk a várományosai, és ki tud felelni arra, mit jelent ott elsőnek lenni. Szent János apostol praktikusabban így magyarázza: „Szeressük egymást. Nem úgy, mint Káin, aki a gonosztól volt és megölte testvérét. Ugyan miért ölte meg? Mivel cselekedetei gonoszak voltak, testvére tettei viszont igazak” (1Jn 3,11–12). „Arról ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk. Tehát nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért.” „Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1Jn 3,16.18). Ugyanezt Nagy Szent Gergely ilyen tömören fejezte ki: „A szeretet bizonyítéka a cselekedetben van.”
A szeretettel nincs is baj, se a tettekkel, amíg az ember maga válogatja meg a szeretete tárgyait. A ceyloni gyöngyhalász akkor is lemerül a víz alá, ha tudja, hogy az emberevő cápák százai hemzsegnek körülötte, mert a gyöngyök bolondja lett. A művész, tudós még enni is elfelejt, ha teremtő, felfedező eszmét talált. Édesanya gyermekéért, szerelmes a szíve választottjáért a halálig mindenre képes, s ezek mindennap köztünk élő tanúk. De amikor az a pont következik, hogy a szeretet kapuit mindenki előtt kitárjuk, vagy pontosan arra az embertársunkra sugározzuk minden fényét és melegét, akitől semmit se várunk, akiben emberileg nincs semmi kívánatos, akkor kerülnek mérlegre nemcsak az elmondott szép szavak, hanem keresztény mivoltunk, sőt egész emberségünk is.
Jehudi rabbinak ilyen kérdést tettek fel: A Talmud szerint azért nevezik a gólyát Cassida-nak, vagyis jámbornak, mert szereti az övéit… Miért tisztátalan állat mégis a gólya? – Azért, mert csak az övéit szereti! – hangzott a válasz. Könnyekig meghatódni, amikor egy gyermeket az autó elgázol, vagy egy fiatal lány temetésén, szívdobogást kapni egy bizonyos személy társaságában, ragyogni a várható siker vagy haszon fölött csak olcsó érzelmi felindulás. Abból mindjárt vissza is hullhatunk önmagunk szeretetének posványába. A szeretet nem annyira az érzelmek, hanem inkább a tettek főparancsolata, s Isten után a felebarát a célpontja.
Igen elgondolkoztató, bár kicsiny semmiség, hogy az Adam héber szónak, hogy „ember”, nincs többes száma. Mintha a milliárdok is eggyé válnának azáltal, hogy egy a Teremtő Atyjuk s egészen egy az istengyermekségük. Azt jelentené, hogy a felebarátom, aki pedig rajtam kívül lakik, velem összetéveszthető. Név és címek nélküli „mindenki”, „bárki”, s hogy feléje elindulhassak, ki kell lépnem a magam önző köreiből. Ezek a „mindenki-bárkik” sokan és szánalmas helyzetben is lehetnek. Az emberek éhsége minden esztendőben milliókat temet el túl korán a földön. Ki tudná megmondani ezek láttán, hogy a kenyér vagy a szeretet krízise veszedelmesebb-e a világon, hiszen annyira egyformára sápadt és aszott mind a kettő? Ma még így is teszik fel a kérdést: vajon a világ bősége mellett a kenyér hiánya annyi helyen nem a népek egymástól megvont szeretetének-e a kirobbanása vagy aszálya?
Korunk egy jeles írója mondja: „Ha azt várod, hogy az érzelmeid indítsanak szeretetre, nagyon kevés embert fogsz szeretni a földön.” A szeretetnek az áldozatkész, erős akarat a kormányosa. „A szeretet útján a közlekedés egyirányú, mindig belőled indul ki, hogy mások felé vezessen” (Michel Quoist: Így élni jó, 161. old.). Annyi legalább mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy a szeretetre mindig éhes az a másik, akivel útjában találkozik, aki mellette nő fel, mellette dolgozik, örül és bánkódik, aki mellette szeretettel vagy gyűlölettel telített. A „bárki” az, akivel kezet kell szorítanom, hogy mindenki testvére és teljesebb ember legyek, akinek kérdéseit éppen úgy fejjel és szívvel kell megválaszolnom, mintha önmagam legnagyobb érdeke forogna kockán. Felebarátom főképpen az, akit rám bízott az Isten, akinek testi, lelki fejlődéséért magam vagyok a felelős. Felebarátaim a kortársaim, akikkel szemben állapotbeli kötelességeimet teljesítenem a szeretet sürgető parancsa.
„Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Ebben adta meg Krisztus a keresztény szeretet társadalmi kötelezettségét, vagyis a gólyák és emberek közötti különbséget, hogy nemcsak a mieinket szeretjük, hanem a szíveink kapuit a világ felé kitárjuk, és segítünk mindenkin, aki ember és ránk szüksége van.
Dél-Amerikában, Columbia fővárosában, Bogotában élt egy hatvan év felé haladó pap, Rafael Garcia Herreros volt a neve. A szegények atyjának hívták ott, ahol a mérhetetlen gazdagság és a lealázó szegénység, a szerencsések és a kisemmizettek olyan közel laknak egymáshoz. Az atya minden este tíz órakor a televízióban programot tartott, amit Isten perce néven ismertek. Felrázta a televíziót bekapcsolók lelkiismeretét, hogy segítsenek neki jót tenni a szegényekkel. A már elmondott megrázó példái után a gyűjtött pénzből Bogotában egy egész városrészt épített templommal, iskolával, kórházzal felszerelve, azoknak, akik szintén az ő kezei segítségével szabadultak meg a nyomortól. Ez az atya, hogy többet és gyorsabban segíthessen, kifogyhatatlan az ötletekben. 1961 karácsonyán például ebédre hívta meg Bogota egyik fényes éttermébe az ország legfőbb vezetőit és dúsgazdagjait. Meghívta a köztársaság elnökét és Bogota bíboros-érsekét is. A részvételi díj fejenkint 5000 pezó, egy egész vagyon volt. Háromszázan jelentek meg az ebéden, mert féltek elmaradni onnan. Az ebéd egy tányér leves, egy darab kenyér és egy pohár víz volt. Az ebéd előtt Herreros atya imádkozott, s utána hárommondatos beszédet mondott: Ez az ebéd botrány, jól tudom. Botrány, hogy meg kellett rendezni. Másképpen még a keresztények se értik, hogy még a vagyonuk is veszély és zűrzavar okozója lesz a világon, ha nem keresik mindenben és mindenütt, miképpen segíthetnének másokon.
A szeretet cselekedeteinek társadalmi kötelezettségét senki magáról le nem rázhatja, mert az Úr Jézus miután a segítésre szorulók egész sorát bemutatta, magát velük így azonosította: „Bizony mondom nektek: Amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek” (Mt 25,45, lásd 25,31–46). Ezért hideg kardél az ítélet szava azok számára, akiknek hideg volt a szívük: „Távozzatok tőlem, átkozottak!” (Mt 25,41).
Népünk között szokás volt nagyböjt idején, mint népi játékkal a dúsgazdag és szegény Lázár történetével bejárni a katolikus falvakat. Eléggé megrázó is Krisztusnak ez a példázata. Nagy Szent Gergely a dúsgazdagról elmélkedve mondja: „Senki se érezheti magát biztonságban, még ha el is mondhatja: Semmit se loptam, ami a másé volna, és ami az enyém, azt törvényesen használom.” „A dúsgazdagot a pokolba taszították, mert a neki adott gazdagságát bujaságra használta és bezárta szívét a szegény nyomorúsága előtt.” Senki se szabadulhat a felelősségtől, ha fölös javait nem használta szociális kötelezettséggel a nélkülözők javára. Tertulliánusz szavai szerint: „Nézzétek, hogy szeretik egymást”, ezzel a meglepetéssel vette tudomásul a pogány világ – sok rágalom után – az első keresztények erényeit, a megváltott ember új életstílusát. Nemcsak a Szeretet Lelke, akit a bérmálás szentségében vesztek, nemcsak az Egyház, de a világ is várja tőletek a szeretet szép virágait és még inkább gyümölcseit.
Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 47–50. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
