Jakab Antal püspök 1980. június 22-én a gyulafehérvári papszentelésen elhangzott beszéde

Évközi XII. vasárnap, C év, Zak 12,10–11;13,1; Gal 3,26–29; Lk 9,18–24.

(Bevezetés)

Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Híveink! A szentmise megújított liturgiája sok helyen visszatért az ősi szokásokhoz, hogy a közös áldozathoz a hívek hozzák a kenyeret és a bort, és szentáldozáskor Krisztus teste és vére formájában, megdicsőült és végtelen értékében kapják vissza azt.

Ma tizenhat papjelölt szülei hozzák az oltárra áldozatnak a szívükről leszakadt legkedvesebbet, saját fiukat. Lehetnek közöttük olyanok, akik mint Ábrahám pátriárka, egyetlen fiukat teszik az oltárra, Istennek adva egészen elégő áldozatnak.

De a cél az, hogy a felszentelendők Moriah-hegyéről az élők közé, mint élők visszatérjenek. Szüleiknek hozzák és először adják át a kicserélt áldozatot, Krisztus testét. A cél az, hogy az emberiség nagy családjának legkedvesebb fiai legyenek, akik növekednek korban és bölcsességben, s míg megérik maguk is a pátriárkák korát, körüljárva jót cselekedvén, felszentelt kezeik áldással töltsék meg a földet.

Ezért az új papok szentmiséjét, felszentelésük szertartásait kövessük azzal az állandó könyörgéssel, hogy közülük mindegyik maga is legyen Istennek kedves áldozat.

(Szentbeszéd)

Tisztelendő Testvérek, Szeretett Jó Hívek! Négy egyházmegye papjelöltjei összegyűltek, mint Jézus apostolai az utolsó vacsora termében, hogy átvegyék Krisztustól a nagy parancsokat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Ma ültek először egy asztalhoz Krisztussal úgy, hogy az ő szavukra is létrejöjjön a világ legnagyobb csodája: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik!” E szavakkal fel is kínáltak mindent, amit a papi hatalom által áldást adhatnak a világnak. Hosszú útról jöttek, s az itt összegyűlt négy egyházmegye híveiből senki, még az édesanyjuk se gondolta, hogy fiuk az oltár magaslatára lép, és onnan mindent fog tanítani, amit Krisztus ajkáról mint testamentumot és örömhírt vett az emberiség, és az üdvösség útján fog járni, főképpen, ha népét a szentmiseáldozatra összegyűjti és Krisztus testével táplálja. Az apostolok három éve helyett a legtöbbnél évtizednyi volt az előkészület a papszentelés napjára, még ha nem is számítjuk, hogy kereszteléssel, bérmálással, gyónásokkal és szentáldozásokkal és a családban történt gondos keresztény nevelés által már be voltak avatva Krisztus és a papi hivatás magasztos titkaiba.

Zakariás prófétának a mai olvasmányban hallott óvilágbeli utódai siránkoznak, de utána a szent leckében megszólal a nemzetek apostola, Szent Pál és így biztat: „A Krisztusba vetett hit által mindnyájan Isten fiai vagytok. Hiszen mindnyájan, akik megkeresztelkedtetek, Krisztusba öltöztetek. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Jézus Krisztusban. Ha tehát Krisztus testvérei vagytok, akkor Ábrahám utódai is, sőt az Isten ígérete alapján örökösök is” (Gal 3,26–29). E világarányú és isteni tekintéllyel induló küldetésnek célja az előbbi Szent Pál-i képlet. Egy családdá, testvérekké tenni a világ népeit, Isten fiaivá avatni őket, és kezükbe adni teljes joggal nemcsak a földi közös, de az égi örökséget is.

Szeretett Jó Hívek! Ennek a kettős küldetésnek gyümölcse, hogy ma 750 millió vallja magát katolikusnak, az emberiség egynegyede kereszténynek. Hogy ezeknek jobb része nem tud betelni az evangéliummal és igényli a szentségeket. Naponkint százmilliók veszik magukhoz Krisztus szent testét, a nagy hagyatékot. Krisztus helytartójának, a pápának szava lázba hozza a tömegeket, világútjain és szentmiséin több milliós seregek lelkesednek sportnak épített stadionokban vagy nyílt mezőkön. Az egész világ szíve az Egyház felé irányul és onnan várja a politika összekuszált útvesztőin túlsegítő irányítást.

A vezérhang és útmutatás a papság és az Egyház számára is Krisztus ajkairól hangzott el: „Amint én szerettelek, ti is úgy szeressétek egymást!” De mi tudatában vagyunk, hogy sem az evangéliumi ígéretek, sem a számok nem jelentenek még beteljesülést. Tanúi vagyunk egy kornak, amely komputerekkel tart számon mindent, felnyitotta a világnak nem sejtett titkait, kitárta az élet lehetőségeinek széles kapuit, közel hozta a földhöz a holdat, napot, csillagokat és megállapította közöttük a rokonságot. De ebből még nem lett világboldogság. A világnak sohase volt annyi oka büszkeségre, szédítő találmányai miatt, mint napjainkban, de annyira rettegő és hajszolt se volt az emberiség soha a földön, mint ma, amikor mindenkinek készen áll százféle halál. Gigászi versenyben van egymással az élet ígérete és a halál félelme.

Magának a kereszténységnek is a múltja és jelene magán hordozza e kettőséget. Ezt korunk egy nagy művésze így fejezte ki: „A vallás köznapi alkalmazásával nem lett jobb az ember. Csak lefékezte őt, s ha ezt is elveszik tőle, semmi sem fogja visszatartani a szörnyűségektől. A kereszténység egész történetére rányomta bélyegét a hatalom megszerzéséért, birtoklásáért folytatott küzdelem. S ha ezzel összevetjük az elvet, a tanítást, hogy »szeresd felebarátodat«, »azért jöttem, hogy életetek legyen és tökéletes legyen«, »nem megszüntetni jöttem a törvényt, hanem teljesíteni«, akkor kiáltó ellentmondást fedezünk fel. Keresztény ember van, de kevesen tartják meg a törvényt. Ezek a szentek. De már ez is nagy dolog, mert a gyors megváltások rendszerint vérengzéshez vezetnek.” „A világnak természete az, hogy semmiféle eszme nem nyilvánulhat meg benne tökéletesen, tisztán és úgy, hogy ne mondana ellen önmagának. A kereszténység se mindig az evangélium szellemében jelent meg a földön. És, aki ezt érvnek tekinti a kereszténység ellen, az nem érti a kereszténységet. Mert akkor mi szükség lett volna Jézusra? De hiszem, hogy a szeretet a legnagyobb erő a világon és hogy ez a legnagyobb erő Jézusban testesült meg. Ne felejtsük el azt se, hogy a kufárokat ugyan kiűzte a templomból, de nem akasztotta fel őket” (Hegyi Béla: A dialógus sodrában, 95. és 206. o.). France de Saint Exupéry találóan mondotta: „Tűzbe lehet hozni az olaszokat, mert Dante Alighieri, Leonardo da Vinci az ő fiuk, de azért nem lehet akármelyik raktárnokból egy Dantét előállítani… Csak a lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert.”

Szeretett Jó Hívek!

Hogy a nagy örökségből mindennapi kincs, az emberből keresztény és testvér legyen, prófétalelkű papokra van szükség.

Valaki a ma papjának arculatát így rajzolta meg: „Hogy az ember ma pap lehessen, tiszta, szerető szívre van szüksége. Világot átfogó szívre… Mindenki számára nyitott szívre, mely nem utasít el senkit… Szívre, mely szegényé, gazdagé egyaránt… Szívre, melyet nem foglalkoztatnak túlzottan evilági dolgok, de mivel szomjúhozza az igazságot és igazságosságot, mindenre felfigyel… Szívre, mely reményt hint. Hitét sugárzó, az Igétől megszállott szívre… Szívre, mely ismeri a rábízott kincsek értékét: az Eukarisztiát, a bűnbocsánatot… Lemondó szívre, mely, ha kell, elfogadja a félreismerést, a megvettetést, ellenkezést, a megcsúfoltatást, megaláztatást, rágalmat is… Kifosztott szívre! Gyémánt kemény szívre, meg nem alkuvó szívre, mely nem pártolja az igazságtalanságot és sértetlenül megőrzi a hit tisztaságát… Szívében ne tápláljon illúziókat, hanem élje maradéktalanul a jelen napot, a jelen órát és perceket, ott, ahová Isten állította. Ne ismerjen szíve határokat, adja azt oda a betegeknek, minden testi-szellemi fogyatékosságtól szenvedőknek… A síróknak, fiataloknak és időseknek… a föld minden megalázottjának, faji, színbeli megkülönböztetés nélkül. A mai pap szíve szüntelen áldozat állapotában legyen, mindenki számára odaadó, mégis egyedül az Istené! Legyen ez férfiszív, egyszerű és nyílt, vegye ki részét mindenből, átérezve fájdalmakat és örömöket, amelyek mindenkinek osztályrészül jutnak… Húsból, vérből való szeretete legyen a maga problémáival, esetleges gyengeségeivel, jellembeli sajátosságaival, de amely sohase tekint hátra és sohase fárad bele a szeretetbe… Szívét eméssze fel a felebaráti szeretet, égjen ugyanattól a szeretettől, amellyel Jézus szeret minket… Végül legyen apostoli szíve, Szentlélektől eltöltött szíve, mely hisz a küldetésében, a balsikerek ellenére is… Legyen mindig Krisztus hűséges tanúja! Az Atya küldötte és az evangélium bátor hirdetője” (Új Ember, 1979. április 22.).

Szeretett Jó Hívek! Köszönjük a szülőknek az élő áldozatot, amelyet gyermekeik személyében ma az Isten oltárára hoztak. Kívánjuk az új papoknak, hogy legyen az életük Istennek kedves és az emberiségnek biztató, kellemes illatáldozat. Legyen majd fizetségük az örökélet, amelynek ma prófétái és előkészítő papjai lettek.

Szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 60–63. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!