Jakab Antal karácsonyi beszéde Gyulafehérváron, 1972. december 25-én

Szeretett Jó Hívek! Egy nevesebb író kortársunk, aki Mózest regénye főhősévé tette, elmondja, hogy az Egyiptomból elmenekült próféta Madián földjén az ő apósától, Jetro madiáni főpaptól átveszi a hívei lelki gondozását. A bálványimádó népektől körülvett törzset az egyedüli, láthatatlan, tiszta szellemi lény, a Jahve imádására szoktatja. A törzs ismeri Egyiptomtól Babilonig a nagyszerű szentélyeket, templomokat, amelyeket Aton vagy Marduk főisteneknek építettek, és a fényes szertartásokat, pompákat, amelyekkel a népek isteneiket imádják, engesztelik. Dugazida, Mózes sógora, aki megunta az elmélkedő és Istent szíve belső kamráiban imádó egyszerű vallást, vallási nagyobb élményért Babilonba kívánkozik. Mózes szép szóval csendesíti őt: „Testvérem és barátom, a nyugtalanság, ami téged Raszappába, Marduk szolgáihoz hajt…, engem is gyötör. Te úgy véled, hogy az a legfőbb és legnagyobb isten, akinek a legszebb, legnagyobb házat építik. Téged elkápráztattak ezek az emberkéz alkotta ragyogó hegyek, óriási ünnepek, a tömeges áldozatok, a tömjén és mirha illata, a virágok, zászlók pompája, százezernyi nép éneke, zenekarok zengése. De hát én hazámban (Egyiptomban) éppen ilyen nagy, bár másféle templomokat, még szebb istenképeket, még nagyobb körmeneteket láttam…, mégis azt mondom, mindez hiúság, cifraság, üres pompa, szemkápráztató káromlás, semmi egyéb. Mert mihelyt kimondod a nevét, már nem igazi isten. Mihelyt házat építesz neki, már nem ő…, csak más nevet, más templomot, más alakot kapsz, de nem őt. Mert Ő megnevezhetetlen. Kimondhatatlan. Megfoghatatlan. Ábrázolhatatlan. Elgondolhatatlan. Ez tesz nyugtalanná és fog is nyugtalanítani mindig és mindenkit” (Kodolányi János: Égő csipkebokor, 637. old.: 2Móz 2,28, II. 3.18).

Ez a vágy, hogy Isten létéről megbizonyosodjon, ismételten forrongva, zúgva szólal meg a Jahve-Mózes nagy iskolájában, a negyvenéves vándorlás alatt a pusztában a népe ajkain, és kéri, követeli a tiszta szellemtől, az Istentől valóságos jelenlétének mannás, sziklából vizet fakasztó és ember számára kézzel fogható jeleit. A régi nagy jeleket – amelyekkel Egyiptomból kihozta – emlegetve kéri szakadatlan az új csodákat, s panasz lesz Krisztus ajkán, hogy a pogány lelkű nép Őt magát, az Istenfiát is újabb csodajelekkel akarja igazoltatni. Akkor is, amikor már alig tudja bírni Jézus csodáinak tömegét és megrendítő formáit. Ugyanaz a nagy kérdés kínozza a népet Mózestől végig, hogy az Istent akarja fogható közelben bírni és együttlakásának kézzel fogható jeleire szomjazik.

Az időt tekintve félúton Mózestől a Messiás eljöveteléig, amikor még kemény és hosszú a választott nép adventje is, megszólal Izaiás próféta, száj lesz a nép évezredes vágya számára, és kimondja a beteljesülés szavait: „Egy Szűz fiat szül és nevét Emmanuelnek hívja majd. E név nekünk annyit jelent: velünk az Isten” (Iz 7,14), amikor tehát nem jeleket küld, hanem szabadításunkra jön maga az Isten. Végigzúg az adventen a próféták ígéretes szava és Isten jövetelét reákérdezi a kétkedőkre: „Hát megfeledkezhetik-e gyermekéről az asszony, hogy ne könyörüljön méhe fián?” (Iz 49,14). Továbbszínezik a Messiás országát a többi próféták, mint Jeremiás (23,6): „Ez lesz az ország bölcs Királya és Ura, a földön jog lesz és igazság általa, népünk szabaddá lesz, ha Ő uralkodik, az Isten népe bizton és békességben él.” Jessze sarja, Dávid is megszólal zsoltárénekében: „Napjaiban az igazság nyíljék, és teljes béke legyen a világ végéig” (Zsolt 71,7). Malakiás szavai: „Leolvaszt rólunk mindent, mint a tűzkohó, lemar, letisztít rólunk mindent, mint a lúg” (4,5). Minden bizonnyal az Istenről téves fogalmak és a bálványízű istenimádatok végét akarta mondani. És zeng tovább Izaiás sereghajtó nagy trombitája: „Térjetek hozzám és megszabadultok, ti, földnek népei, hisz’ nincs más Uratok! Nevemre esküszöm, s ez nem csak puszta szó: meghajlik minden térd, minden nyelv hirdeti, hogy bizony csak az Úr hatalmas és erős” (Iz 54,6 skk.). „És minden ember meglátja az üdvözítőt, akit elküld az Isten” (Iz 52,10), így ígéri Izaiás próféta mindenki kincséül a Messiást a mai olvasmányban.

Az Újszövetség új prófétája, Szent Pál veszi fel az ígéretek hangját s a mai leckében meghirdeti a nagy beteljesülést: „Sokízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavában. Végül a beteljesedés napjaiban fia által szólott hozzánk. Őt tette meg a mindenség örökösévé, általa teremtette a világot” (Zsid 1,1–2). A Messiás tehát ugyanaz, akiről Szent János evangéliuma szól, az örök Ige: Isten az Istentől, világosság a világosságtól, minden őáltala lett, és nélküle semmi se lett, ami lett.

Krisztus kortársai a tettek fölötti meglepetésükben sokszor felkiáltanak: Kicsoda az, hogy a szél és a tenger is engedelmeskedik neki? Kicsoda ez, hogy hatalma van a bűnöket megbocsátani? De hogy az Emmanuel nemcsak név, hanem valóság és Velük van az Isten, felfogni nem tudták. Akaratuk nélkül is olyanra szerkesztették Jézus földi életének keretét, mint ismeretes az evangéliumokból. Körülötte zenghet glóriát az Ég és követként járhatják az Égtől a földig az utat az angyalok, a nagy Emmanuel, a királyi sarj, az évezredek várakozása csupán egy: „Égszemű gyermek, csepp rózsalevél, aki jászolában megsimul szent karácsony éjjel.”

Olyan védtelen, kitaszított és olyan jajszó nélküli báj, hogy a legrongyosabb szegénynek is megolvad a szíve a szeretettől a jászol-bölcső előtt.

Pattanásig feszül majd miatta az impérium hatalma, Heródes féltékenysége, írástudók tudománya, bár annak, akitől rettegnek és összefognak, „nincs ahová a fejét lehajtania”, csak a szeretet tetteinek hatalma uralkodik, de egész isteni egyszerűségében és fényében.

Szeretett Jó Hívek! Azóta is sokan kutatják az Emmanuelt, az Istent, könyvekben, történelemben, laboratóriumokban, a világűrben, filozófusok és asztronómusok, és csalódottan vagy éppen hencegve mondják, hogy nem találják sehol. Nem is találhatják meg, mert a maguk képére és hasonlatosságára faragott bálványt üldöznek, valaki súllyal, szalaggal, fénnyel, energiával, anyaggal és ésszel mérhetőt, az Isten és az Ő országa pedig bennünk van a Szentírás szerint.

A világ Világosságát látó fények is bennünk gyúlnak ki először, a betlehemi ajtókat magunk nyitogatjuk ki, hogy bejöhessen értelmünkbe és egész érzésvilágunkba az Isteni Kisded. A sok százmillió fenyőgally díszei és fényei, egész gyárakat kitevő csecsebecsék, játékok és ajándékok mellett is csak az értheti meg a karácsony örömét, aki nem önmagát, önmaga szórakozásait s főképpen nem a maga külön istenét keresi a betlehemi bölcső mellett, hanem azt, aki tehetetlen, hidegtől reszkető gyermek, s ugyanakkor világteremtő erő, az egész emberiséget kormányzó hatalom, tetteinket ítélő legfőbb bíró egyszemélyben. Annak a lelkében lelnek visszhangot a Dicsőség és Békesség diadalmas hangjai, akinek szíve szeretetben olvad fel az isteni szeretetnek olyan nagy ténye előtt, hogy: „Krisztus Jézus született!”, de önmaga is képes a Megváltót követni, akár Betlehembe a pásztorokkal, akár a Golgotára a legbátrabb tanítványokkal.

Az út Betlehem felé az önmagunkat felejtő szeretet állomásánál kezdődik. Reátalál az, aki elindulás előtt unokáiban, gyermekeiben, tehetetlen szüleiben, rokonaiban, a betegekben és üldözöttekben felismerte a betlehemi ínség sürgetését, tennivalóit. Aki nem a mások hibáit és rossz természetét felejteni húzódik a kis Jézuskához, hanem éppen onnan indul feldíszíteni jósággal azt a kis helyet, ahová őt az Isten – és maga helyett – segíteni küldötte. A karácsonyi fények mindig az apostollelkűek nagyszerű példáiban gyúltak ki és tették érthetővé, vonzóvá a közömbösek előtt is a földre szállott szeretet Istenét, Krisztust.

A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 144–147. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!