C év, Iz 52,7–10; Zsid 1,1–6; Jn 1,1–18.
Szeretett Jó Hívek! Karácsonyestén az eszmélő kis Csumi, a legjobban kívánt ajándékkal a kezében hirtelen azt kérdezi az édesanyjától: Tulajdonképpen miért van az, hogy mi minden karácsonyestén annyi ajándékot kapunk? Felel egyenesen és magától értetődően, nyíltan az édesanya: Azért, mert ma van az Úr Jézus születése napja! Kinyílik a gyermek szeme, mintha egyszerre akarná belátni széles e világot, s forrva zúg az új kérdés kicsiny, csodálkozó szájáról: Ha az Úr Jézus születése napja van, miért nem viszünk mi neki ajándékot? Bizonytalan még a lélek is, nemcsak a hang, amikor az édesanya az egyetlen s igazi feleletet adja: Hát fiam, a mi ajándékunk a szívünkben van, s az a szeretet… Na köszönöm azt az ajándékot, ami vagy nincs, vagy ha van, akkor is csak ottmarad! Így fejezte be a gyermek a karácsonyi vitát, a karácsony nagy kérdését, amelyre kellő választ még nem adott sem a tudomány, sem az evangélium látnoka, Szent János: „Az Ige testté lett és közöttünk lakott!”
Zúgnak az ünnepi harangok, s utána visszhangzik a föld minden sarkából az örömének: „Krisztus Jézus született, örvendezzünk!” Szerenád, mely éjjel-nappal s heteken át tart: „Üdvözlégy Betlehemben szült Jézus teste s vére.” Beleszól az emberek kórusába a Fiú Istent a barlangig elkísérő angyalok éneke: „Dicsőség mennyben az Istennek… Békesség földön az embernek, kit az igaz szeretet a Kis Jézushoz vezet!” Belevegyül ebbe a népi örömbe minden, amit a gregorián énektől a nagy zeneművekig a dal nagy művészei szereztek, szobrászok, festők megmintáztak, megtelnek jeleikkel a családi házak, mert azok is beengedik, akik egész éven át azt az egy verset szavalták: Ide belépni az Istennek tilos!
Úgy áll meg e jelenségnél a hithez nem értő ember, mint a muníciók főraktárosa zavarodna meg, ha a különböző veszélyes robbanó fegyvereit ugyanannál a tűznél összegyűlve és melegedni látná. Pedig egyszerű az egész,
éppen csak az isteni szeretet kapuit világszélesre kell kitárni.
Mert abban benne van nemcsak minden ajándék, hanem a karácsonyi szegényes tanyával a halál kietlensége, a feltámadás megrendítő ereje és a mennybemenetel egész fénye is. „Szeretett engem és önmagát adta értem”, ilyen röviden adja Szent Pál mindenek történetét.
Szeretett Jó Hívek! Jó nekünk eszenkednünk, mert
a karácsony mégiscsak több, mint elköltött pénzek és ajándékok halmaza. Ezt a játékra mindig hajlamos ember rendezi, de az Úr Jézus születése és egész műve az Istené, aki ezekkel az ember tragédiáját szerette volna elviselhetővé tenni. Ott kezdődött, hogy az örök terveinél az Isten a teremtmények gazdag változatába beleszerkesztette az embert, s hogy jobban ragyogjon a szeretete és szebb legyen s hozzá hasonló a mű, gyermekének gondolta el.
Jövőbelátása, mindentudása megmutatta neki ezt a kényeztetett gyermeket, akkor is, amikor az Atyja törvénye ellen vétkezik, kihívja maga és utódai ellen a sorsot, de megszólalt benne, ami az Istenben is a legbővebben van, a szeretet: „Én egyszülött fiamat adom érettük, hogy mindaz, aki hisz őbenne, örök élete legyen!” Ezt a visszaszerzett fiúságot ujjongják karácsonykor, és ezt az ajándékot szorongatják mindazok, akik „nem csupán a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek!” Ez a nagy esemény robban ki a mai lecke szavaiból, amelyet saját népének akart megmagyarázni: „Mikor aztán elsőszülöttjét bevezeti a világba, azt mondja: Imádja őt Isten minden angyala” (Zsid 1,6). Hogy aztán a szenvedés stációit 14-gyel vagy ezerrel mérik, ártatlanságát új perrel vizsgálják, feltámadását műszerek hiányában eldönteni nem tudják, mennybemenetelét az űrrakétával egyenrangú tettnek se fogadják el, az a tudálékosak gondja marad, akik arra sem tudnának teljes feleletet adni, hogy miért ölte meg dicsősége fénypontján Julius Caesart a saját fia, Brutus!
Egy jó nevű írónk könyvében azt kérdezi Amram, Mózes nevelőatyja az ő már bölccsé érett fiától: „Miről tudjuk, fiam, hogy Isten közöttünk tartózkodik?” „Arról, hogy nyomban érezzük, ha nincs közöttünk”, szólt a válasz. Onnan zúg és zeng a karácsony öröme bennünk, mint visszhang, mert az Istent a legbájosabb formájában mint gyermeket látjuk magunk között. Még a földi kisded egyszerűségében, hitében, bizalmában, önzetlen szeretetében és őszinteségében is, bajának gyors feledésében, a mindenen nyílt szemmel való csodálkozásában benne van a jel, hogy nemrégen még a dolgok magasabb rendjében, a Teremtő Istennél volt látogatóban. Krisztuson is mocsoktalan a báj, amikor „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből”. A mi örömünknek karácsonykor ugyanaz a rangja, hogy hiányzik imánkból, énekünkből az önző vagy bajbajutott ember kérésének mohósága. Még csak a hősöknek szánt ámulatos hálálkodás is háttérbe szorult, amit méltón, mint fődolgot emlegethetnénk: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették!”
Olyan az egész karácsony öröme bennünk, mint két ártatlan jó gyermeké, akik egymás iránti rajongásukban azt is elfeledték, hogy akár a játékaik fölött is összeveszhetnének.
Testvéreim! Ilyenné kell válnia a világ örömének is. Mi osztozkodnivalójuk van azoknak, akiket az Isten egyformán tett gyermekeivé, egyformán adta nekik ajándékba nemcsak a földet, de önmagát is? Mi nem szólhatunk bele, de aki a földre magával, Isten lévén, azt a dalt hozta: „Békesség földön az embernek!”, méltán kívánhatja, hogy ez legyen a népek konferenciájának tárgya. Természet adta gondjuk, amit Krisztus hozott programot: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bővebben legyen!”
Azoknak, akik kevesebbet értenek az Isten ilyen nagy dolgaiból, még mindig ajánlom A pásztor karácsonyi imádságát (Somar Backer, ford. Borbély Kamil, Új Ember, 1965. december 25.):
„Nem sokat értek az imához, tán nem is igen ismersz, Uram,
Mert templomodba, hol Igédet hirdetik, nem nagyon visz az utam,
De talán észrevettél már e magányos síkságon,
Míg a csordával járok, s az áldott esőért hálálkodom,
Vagy megbámulom a fű csodáját, kezed nyomán,
És megsejtik jóságodat a csillag sugarán
A szelíd barmok, s akik vigyáznak rájuk,
Mert tudják, hogy ott fönn van az igazi Barátjuk.
Most hát eljött Karácsony, s a szívünk emlékezik
Arra, ki ma hozzánk a Jó Hírrel érkezik.
Azért egyszerű szavakkal kérlek, hisz nem vagyok papod,
Adj, Uram, mindent mindenkinek, mit csak kívánhatok:
Áldd meg az utat, bármerre járunk, bármikor ér el a végünk,
Ne tántorítson el Tőled se a könnyünk, se a nevetésünk.
Egy szív se legyen ma keserű. Ne fázzon egyetlen kisgyerek,
Legyen puha fekhely annak, aki gyenge, öreg vagy beteg.
Az éhen pusztult jószág látványa, Uram, siralom,
Ne engedd, hogy szükséget lásson bárki e szent napon,
Se férfi, se nő, se gyermek. És abban hadd segítselek,
Hogy jóllakjék mind, s a négylábúak is legeljenek,
Kemény legény vagyok, Uram, az ima nem kenyerem,
De meghallgatsz talán ez egyszer, ebben reménykedem.
Ünnepről beszélünk, de ugye abban egyetértünk, én Uram,
Hogy a Karácsony csak akkor boldog, ha a szívekben béke van!”
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 147–150. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
