Tisztelendő Testvérek! Szeretett Jó Hívek, Gyászoló Közönség! P. Gurzó Anaklét ferences atya itt maradt testének beszentelésére gyűltünk össze rokonai, szerzetestársai, volt papnövendékei, magam pedig egy kivételével utolsó tanártársa. Nincs itt látszatra semmi meglepő és különleges. Mind tudjuk, hogy az ember bölcsődala is egy pillanat: „Rálehelte Isten az élet leheletét.” Búcsúdalát a Prédikátor könyve mondja el: „Visszatér a por a földbe, ahonnét vétetett, az éltető lehelet pedig visszatér Istenéhez, aki adta” (12,9). E két határkő közötti időt, szellemi örökségét megértve okos ember mint kincset őrzi, képességekkel, szorgalommal, maga és mások szerencséjére felvirágoztatja, terméssé érleli életét, s a másik véglet saját értékét, az életet meg nem értve, nagy szorgalommal tékozolja el. De még a jobbak is megfeledik, hogy
az egyszeri kincs és örökség, az élet már időtartamát tekintve is mennyire bizonytalan.
Egy angol író fejtegetései között mondotta, hogy: „A lánc sohase lehet erősebb, mint a saját leggyengébb láncszeme.” Anaklét atyánál élete láncszeme fél évtized előtt egy autóbalesetben olyan próbát állt ki, amely egyik utastársának halálát okozta. S itt kezd a maga valóságában feltűnni a meggyengült láncszem és félszeg élet ragyogása és megbecsülése, mint szerzeteshez illik, az állandó fájdalmak között végzett lelkipásztori munkában, sokszor az erősebbek és mégis kétségbeesők között. Ez lett a vizsgája és vizsgák ismétlése annak, amit életében s főképpen papnövendékei között tanított, hogy
hívő ember számára: „Nincs halál, nincs koporsó, hanem csak átváltozás és megdicsőülés.”
Mindig azzal biztatta a papságra elhívottakat: „Boldog, aki a kísértést kiállja, mert hűnek találtatván elnyeri az élet koronáját, melyet Isten az Őt szeretőknek megígért”, Szent Jakab apostol levele szerint. Az a meggyengült láncszem, amely még életben tartotta őt, annyi szenvedésen, annyiféle betegségen hurcolta végig, s olyan könyörtelen részletekben szedte el tőle az életet, amelyre mások még a Misererét is sírva mondanák mindennap, és ő szóban és tettben hirdette: „Téged, Isten, dicsérünk!”
Mi megértjük rokonainak, hozzátartozóinak bánatos gyászát és együttérzünk velük, és kifejezett részvétünket is fémjelzik a jeles férfi mély hite, tettei. S van számukra is egy hatásos vigasztalásunk, amit valaki így fejezett ki:
„Egy hívőnek sohasem szabad azt mondania: »elveszítettem«, hanem csak azt, hogy »visszaadtam« az Istennek, akitől kaptam, s ez neki a legjobb út, s nekünk jó remény és biztatás.”
Búcsúzni jöttünk, de a viszontlátás reményével,
temetésre, Jézus biztatásának örömével: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghalt is, élni fog.” Ha az elhunyton viszonzásul, de főképpen magunkon segíteni akarunk, Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 455–456. old.
Fénykép: Pixabay
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
