
Tisztelendő Testvérek, Kedves Gyászoló Hívek! Első papi állomáshelyemen, Ditróban, 1934 júliusában legelőször egy alig néhány hónapos kisgyermeket temettem. Átsuhant a szívemen a halál szele és azóta se tudtam soha közömbös lenni előtte. A kétkilométeres úton a nagy temetőig mind azon gondolkodtam, milyen kegyetlenül hideg a Szentírásban az Isteni ítélet: „Elvégeztetett, hogy minden embernek meg kell halnia.” Korbácsszerűleg ütött akkor, amikor a ravatalon fekvő anyát kicsiny árvái siratták; a fiatal legény, leány esetén, akinek halálát kortársai hiába próbálták szimbolikus násznak megjátszani; amikor érdemes vezetőre, szellemi nagyságra, művészre, a jótékonyság földi angyalára hullottak a szemhatárt bezáró rögök. Ha százat súroló aggastyán temetése volt, akkor is elszabadult legalább annyi fellebbezés, hogy miért most, amikor már összeaszottan maga az élet is elrabolta minden képességeit és emberi díszeit. Az egész emberiség és mindig gyászkísérete annak a székelyföldi, régi temetési szertartásba iktatott nagy végzésnek: „Légy gazdag vagy koldus, szolga vagy király, ifjú vagy elaggott, izmos vagy szikár… egy csapással elejt és hideg sírba rejt a kemény halál.”
Hasonló sorssal és jövővel, de sokan vagyunk ma dr. Nemecsek József pápai prelátus, teológiai rektor koporsójánál, és megvannak hozzá a címeink. Meghalni a gyáva és buta embernek is sikerül. De kitölteni kevés híján egy évszázadot, tettekkel szembenézni az idők és emberi háborgások minden viharával, s utat, jövőt mutatni az ifjúságnak, amikor éppen a kilátástalanság, reménytelenség olcsó divatja üli meg legtöbbjük szívét, lelkét, felelős munkával és olyan sok irányban tölteni ki ötvenkét évet, amelyre tehetségük mellett is csak az Úristen különös nagy kegyelmével, kiválasztásával és kevesek képesek, itt dől el élet és élet, halál és halál között a nagy különbség. Ezért és
most sem a haláltól félni, hanem az életet magasztalni, érette hálát adni jöttünk össze.
Dr. Nemecsek József a húszas évek közepén kezdette a tanárságot, irányítómunkát, lett mindig evangéliumi gondos gazda és másokért, amikor kortársai még maguk is tájékozatlanok szoktak lenni. Munkaköre 1952-ben szárnyalta túl Nagyvárad egyházmegyehatárát és nevelte az ország hat egyházmegyéjének papságát négy éven át, majd a Kárpátokon inneni négy püspökség papnövendékeit. Okosságával, bölcsességével mindig együtt járt a szíve melegsége, amelyből egy életre kaptak szép példát és örökséget, akikkel összehozta a sors. Íme, nemcsak elköszönni, de megköszönni jött Bukaresttől, Iașitól elkezdve az ország minden egyházmegyéjének papsága, volt civil növendékei, barátai és ismerősei. Én magam is úgy jöttem, mint a látogatással elkésett jó barát.
Nem üresen jöttünk, engesztelő imára hangolt a lelkünk.
Jó testvéreinek részvétünk mellé köszönetet és dicséretet mondunk, mert helyettünk voltak olyan jó gondozók és a szeretet áldottai. S hogy a mennybe kísérő imáinkat az Igazságos Bíró szívesen és irgalommal fogadja, Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 454–455. old.
Fénykép: Pixabay
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
