Szeretett Jó Testvérek! Vitályos Balázs paptestvérünk, aki egy időre földi szemeink elől eltűnt, azt kívánta, hogy temetésén búcsúztató beszédek ne legyenek. Az ő lelki termetéhez, egyéniségéhez illő ez a mély keresztény és papi alázatosságot rejtő kívánság. Ezt mi is tiszteletben kívánjuk tartani, annál is inkább, mert meggyőződésünk, hogy nincs itt semmi siratnivaló,
nincs halál, nincs koporsó, hanem csak átváltozás és megdicsőülés.
Korunk és népünk egy nagy írójának sírjánál mondotta ugyanannak a népnek másik nagy fia: még a könnyeink közül is kicsillog a nagy öröm, hogy ez a dramaturg milyen nagy szerencséje és gyarapodása volt az ő népének.
Testvérünk utolsó napjain üzent a nagy püspökének: „Köszönöm a sok jót, amit velem tett, mélységesen tiszteltem mindig és kezét csókolom.” Erre az üzenetre kellene most választ adnom, ha megsegítene reá a gyenge emberi szó és a pillanattól megpróbált szívem.
Áldott legyen az Isten, aki szeretetében őt nekünk adta és mindvégig megtartotta. Rácz Vince, az ő nagyszerű elődje és az ő érdeme, ha Ozsdola népe a helyet, ahonnan származtak s ahol házaik szembe nyíltak, Szent Márk térnek nevezte el. Papok névsorából lehetne igazolni, hogy voltak és vannak itt más szent terek és házak is. S hogy magamat igazoljam és bizonyítsam, nem tartok gyászbeszédet. Ozsdolának köszönjük nem csupán a sok, de igazi, jó papi hivatásokat. Mesze túljár a véletlenen, hogy már otthonról felszerelték őket értelemmel, minden jóra érzékeny szívvel és mély hittel, mielőtt az Isten oltárára tették volna szeretettől egészen elégő áldozatnak. Bizonyára éppen olyan jó hírűek civil fiaikban is, akiket a társadalomnak és emberi kultúrának adtak, amikor innen nemes közösségükből kirajzottak. De afelől bizonyosak vagyunk, hogy akiket mint papokat áldoztak fel, már jellegük és hivatásuk miatt is azok maradtak és bizonyultak maradék nélkül a nép fiainak és barátainak.
A nyujtódi most megijedt hívek a bánatuk sűrű ködén át is megtalálták hálájuk főcímeit és kifejezéseit.
Köszönik testvérünknek a hitet, a reményt és a szeretetet, amelyekre szavaival és példájával őket megtanította.
Nagy az értelme lényegmondásuknak, mert
aki egy népnek hitet ad, gyökeret ver számára, amely mélyen hatol a földbe, és megsegíti őt tettekre,
amelyekben csak dicsérnivalót lásson fentről az Isten, az ember pedig szinte kezével érintse az egyént és népeket jó úton vezető Igazmondó Istent.
Aki isteni reményt önt az emberbe, hogy minden bajból van jó kiút, minden igaz tettnek van értelme az Égben és üdvössége felé sodorja őt szentségeivel az Isten, az mindenkorra leszerelte a kétségbeesést,
ami elvesztett háborúknál is jobban leszerelhet egy népet.
Aki megtanít másokat a szeretetre, az Isten legelső és legszebb tulajdonságát csillogtatja meg előttük, megnyitja az emberek szívéhez az utat, hogy reátaláljanak egymásban a testvérre, és feltárja népek számára a próféták által már álmodott és elzengett Béke országának kapuját.
Amikor testvérünk a hitben, reményben és szeretetben a három isteni erény útját nekünk és nektek meghúzta, szent örökséget hagyott, amely minden követőnél az emberség, az üdvösség, vagyis a megváltás gyümölcseinek kezessége marad.
Talán emelkedettebb formában, mert művelt ember, költői lélek és kegyelemből élő pap volt egy személyben, de csak ilyen gondolatokkal lehet búcsúzni attól, aki most már pap mindörökké, Melkizedek rendje szerint.
S mindazok után, amiket paptestvérei és legkülönbözőbb felfogású civilek a legnehezebb körülmények között is életéről és tetteiről mondottak, az ember azt sem tudja, hogy mi helyesebb az ő különös esetében. Az a felhívás-e, amint ő mindenkitől kért: „Imádkozzatok érettem!”, vagy inkább bizalommal kérjük: „Imádkozzál érettünk, bűnösökért!” De mindenképpen kedves az Istennek a mi lelkünk könnyes öröme, hogy
miután papi életével vezérlőfényt hagyott nekünk a földön, az örök világosság honába most hazaérkezett.
Műve másolata volt a papi zsolozsma tegnap esti capitulumának, amit Szent János apostol öntött remekbe: „Ami kezdettől fogva volt, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk… Mi ugyanis az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben” (1Jn 1,1–3).
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 426–427. old.
Fénykép: Pixabay
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
