Szeretett Jó Hívek! A szép szertartás, amely önmagában is sokat mond, azzal is nyer jelentőségében, hogy a püspök, aki azt felszenteli, a betegek olajával és krizmával belül hét, kívül pedig négy helyen keni meg kereszt alakjában, s valamely szent pártfogásával adja át az isteni szolgálatnak. Ami eddig réz, ólom és ezüst volt – mert ebből öntötték –, most szent tárggyá változott, profán célra nem használható, s a plébános adja meg a harangozások rendjét. Mivel ritka eset a harangszentelés a plébániák történetében is, röviden szeretnék nektek egy-két dolgot a harangokról szólni.
Az ősegyházban, amikor a keresztény hit megvallása halálos veszéllyel járt, a híveket a szentmisékre diakónusok vagy kisebb klerikusok hívták össze. S bizony megremegett a hívek szíve, amikor azt a hírt vitték, hogy a Via Appián vagy a katakombákban maga Szent Péter, az apostolfejedelem mond szentmisét, vagy hogy a Rómába érkezett Tarzuszi Pál óhajt szólni a testvérekhez. Ezeket a misére és agapéra hívókat nevezték cursores et monitores, vagyis küldöncöknek és figyelmeztetőknek. Amikor a keresztény vallás is szabad lett, trombitával jelezték a mise kezdetét. A kolostorokban akkor is csengővel, és meg is indult a völgyekből a nép fel a hegyen épült kolostorokba.
A harangok csak Nyugaton és a XI. századtól terjednek el. Igaz, hogy III. Mihály császár 865-ben a konstantinápolyi Haghia Sophia-templomban tizenkét harangot helyezett el, de azokat a gazdag Velencei Köztársaságtól kapta ajándékba. Nyugaton terjedtek el a harangok, s főképpen Galliából jutottak délre, keletre, sőt a Brit-szigetekre is. Borromei Szent Károly milánói érsek félezer évvel ezelőtt írta elő, hogy a plébániáknak is legyen legalább három harangjuk, vagyis: öregharang, középső és kisharang. Szokásba jött, hogy a kisharangot a haldoklók csendes hazatérésére, az összes harangokat pedig a halottak elkísérésére meghúzták. Voltak helyek, ahol harangoztak a kisgyermek megszületésekor, mert az örömet, hogy új keresztény érkezett a földre, a hívek tudtára akarták adni. Hogy mire valók a harangok, abból később verses latin jelszavak születtek: Laudo Deum verum, plebem voco, festa decoro! = Dicsérem az igaz Istent, meghívom a népet, feldíszítem az ünnepeket. Máskor magára a harangra vésték a felírást: Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango! = Hívom az élőket, siratom a holtakat, megtöröm a villámokat. Úgy, amint a harangszentelés szertartásának könyörgései is kiterjednek minden szükségre, bajra, megpróbáltatásokra, amelyekre az emberek oltalmat keresnek.
Évezred óta összeszoktak az emberek a tornyaikban fölöttük őrködő harangokkal. Amilyen hányatott, vér- és verítéknyomokkal vegyes az emberek sorsa, olyan a harangoké is. Sohase tudtam feledni azt a lelki megrázkódtatást, ami hatéves koromban engem, de falumban a nagyokat is ért, 1916-ban, amikor a tornyainkból a harangokat, ezeket a megszentelt tárgyakat, ledobálták, hogy belőlük ágyukat öntsenek. Ahová az öreg harang lezuhant és mélyen kivájta a földet, még ma is látható, mert tereprendezés után is meghagyták egy kis domborulatát emlékeztetőül: szent dolog a béke, ördögi gonoszság a háború, testvérgyilkosságok sorozata!
Nem szeretik a keresztény népek a tornyok némaságát. Még Krisztus szenvedésének nagyhetében is nehezen várják ki a két napot, amíg újra megszólalnak. Az első világháborúban, frontok közelében, hogy árulókká ne váljanak, törvénnyel tiltották el a harangozást. Ezt meg is értettük. Az ország mindig maga tudja, hogy milyen bajban van és népeitől milyen áldozatokat vár. De amikor megszűnt a harangtilalom és először húzták meg az árván maradt egyetlen harangot, az emberek úton, mezőn letérdeltek és sírva kezdettek imádkozni örömükben. Hiszen a harangszó már a közeledő békének jele volt, így értették.
Azért szenteltük meg a harangotokat és azért jöttünk ma ide, hogy szíveteket, lelketeket ezzel az új haranggal összehangoljuk, hogy ezzel a szent hírnökkel, amely a mai naptól kezdve tornyotokból mindennap beszél hozzátok, összebarátkozzatok.
Az első üzenetét mindjárt a zsoltár mondja: „Bánatodban engem szólíts! Hálát mondj, ha megsegítelek!” (Zsolt 8,15).
Nyissátok ki lelketek kapuját és a harang szava megérkezik a család szentélyébe
és elmondja ott a házi áldás lényegét: „Hol szeretet, ott béke; hol béke, ott Isten; hol Isten, ott szükség nincsen.”
Reggeli első szava ébressze fel bennetek a felelősséget minden iránt, amit a nap folyamán tenni akartok, esti utolsó szava legyen dicséret a jótetteitekre, napi áldozataitokra. Televíziók, rádiók, mozik versenyében is halljátok meg szentmisére hívó szavát, hiszen Krisztus áldozatának, testének és vérének olyan ünnepére hív, amelyen jelen vannak veletek együtt elhunyt őseitek és az összes égi szentek. Tehát sohase vagytok ott kevesen és mindig többet kaptok, mint egy egész áruházban.
Úgy ismételjük a zsoltár énekét: „Ki a helyes utat járja, érzi Isten segítségét” (Zsolt 49,1).
Legyen hát a harang útitársatok, hogy mindennap a helyes úton járjatok. Tegyen érzékennyé betegek, haldoklók, szegények, üldözöttek iránt. Adja meg a ti hangotoknak a megkeseredettek vigasztalására a szeretet és jóság csengését. Adjon beszédeteknek a családban, a gyermekek előtt olyan tisztaságot, jóakaratot, mintha az Isten csilingelő harangjai volnátok ti magatok is. Megszentelt hangjuk állítsa meg torkotokon a káromkodó, goromba szót, állítsa meg félúton a bűnre csábítottakat, titkos rossz utakon a hevesvérű fiatalokat. Állítsa meg lépéseiteket, kezeteket, ha kártevésre indultok. Nyissa meg szemeteket és szíveteket mindenre, ami által jobbak, szebbek, szentebbek, boldogabbak lehettek. Figyelmeztessen mindig az idő rövidségére is. Értsétek úgy a hangját, mintha Krisztus szólalna meg benne: „Aki engem követ, nem jár sötétségben!” (Jn 8,12).
Testvéreim! Még kimondani sem merem, de az a valóság, hogy a harang maga lelketlen anyag. Mégis mindig és mindenütt úgy értelmezték a népek, hogy
hangja felhívás az imádságra. Lehetnek idők, amikor a természet erői úgy megindulnak, hogy nincs ellenük oltalom, amikor az ördög úgy összezavarja az emberek dolgait, hogy nincs az a bölcs, aki megoldhatná, lehet olyan szenvedésetek, amelyet egyedül nem bírtok el. Legyen bátorságotok szólni az Istenhez, aki kezében tartja a föld mélyét úgy, mint az eget, mindig tud és akar is segíteni. A megszentelt harang szava legyen elindítója és bátorítója, hogy mindig a gyermek bizalmával szóljatok ügyeitekről az Istennek.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 393–395. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
