Jakab Antal beszéde kápolnaszentelésen Vajolán, Bátos filiájában, 1976. október 10-én

2Neh 8,2–4.5–6.8–10; Ef 2,19–22; Lk 19,1–10.

A fénykép forrása: https://www.weilau.com/main.html

Szeretett Jó Hívek! A templomszentelések miséjének most hallott evangéliuma, Zakeus története, amelyet Szent Lukács evangélista olyan mesterien rajzol meg, önmagában nem nagy esemény. Látszatra még Jézus útja sem, hogy átment Jerikó városán. Zakeus tette is annyira közönséges: „Nagyon szerette volna látni és megismerni Jézust.” Kíváncsi emberek mindig voltak a világon, a legkisebb falu legolcsóbb eseményének is mindig van egy kis nézőközönsége. Hogy kívánságát nem elégítheti ki, annak oka meg éppen közönséges: „Nem láthatta őt a tömegtől, mivel alacsony termetű volt.” A tömeg ugyan növelheti a kíváncsiságot, de nem növelheti a termetet, s emiatt nemcsak szabadtéren, de még el nem rendezett színházteremben is megesik a kis emberrel, hogy elveszi a látást az előtte ülő széles, magas háta. Felnőtt embert pedig nem lehet karba venni, mint a gyermeket az édesanyja, hogy lásson akár jobban is, mint a nagyok. Fura helyzetek, amelyeken még az sem segít, ha gazdag emberek a Zakeusok. A leleményes ügyesség s a jó szándékú ember bátorsága, hogy nem törődik, mit mond jótettéhez a világ, megsegíthet minket. Kellett egy kis elszántság ahhoz, hogy a gazdagnak ismert Zakeus felmászik a fügefára, kipótolja termetét, és szíve egész nyíltságával néz szembe Jézussal, aki maga is kritika tárgya. Még jobban elgondolkoztatja az okos embert, hogy Zakeus mit képes felelni a népítéletként hangzó lesajnálásra, hogy Jézus: „Bűnös emberhez tér be vendégségbe.” A csontjaiig belereszket az emberbe a kérdés, miféle ember az, aki ilyent mer a tömeg szemébe mondani: „Íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha megcsaltam valakit, négyszeresen megtérítem.” Mert ha ezt a nyilatkozatot nem vesszük szemtelen hencegésnek, akkor óriásira nő Zakeus termete a szemeinkben. Lehetséges, hogy ez a nem is adószedő, hanem adóbérlő, akkori idők uzsorásánál is pénzéhesebb embere, személy szerint is ismert gazdag egyszerre lemondjon vagyonának feléről, s azoknak adja, akik az egész brancsával átkozzák őt, mint szipolyozót? Van olyan csoda is, hogy aki hivatásának választotta, hogy állandóan a pénz szédületében éljen, annyira tisztakezű és -szívű maradjon, hogy szemébe merje mondani az őt ismerő tömegnek: „Ha megcsaltam valakit, négyszeresen megtérítem”? Íme, ezek volnának a magyarázatai, hogy a tömegből egyedül került bele neve és jelleme az evangéliumba. Ez a nyitja, hogy Jézus felnézett rá és észrevette a fügefán. Ez az értelme Jézus válaszának, amit a könnyen ítélkező tömegnek adott: „Ma elérkezett az üdvösség ebbe a házba.”

Szeretett Jó Hívek! Lelkünknek azzal az alázatos tudatával jöttünk közétek, mint akik tudjuk, autóstól és püspöki rangunktól elkezdve testi és lelki termetünkkel is elveszünk az út felvert porában. Egy községbe jöttünk, amelyet elnyel és a világtól elzár a legelső dombhát. Egy házba jöttünk, amelynél nagyobb és díszesebb bőven van akár ebben a községben is. Mégis ünnepelünk, s amikor a megáldott új kápolnában az első szentmisét mondjuk, nem a különlegesebb szertartásokért lep meg minket is Zakeus szent kíváncsisága, hanem mert látni akarjuk Jézust legalább jeleiben, s látni akarjuk saját magunkat, úgy, mintha Krisztus szemének tükrében ragyognánk. Minden tökéletlenségünkkel, hibáinkkal, bűneinkkel együtt is nyújtogatjuk termetünket, hogy minket is észrevegyen, minket is számon tartson, minket is a magáénak valljon a Teremtő Isten.

Főképpen amióta a televízión át szemünk kitárult a világ felé, jól tudjuk, ehhez a kis nyájhoz képest milyen tömegek nézik csak a mai napon a futballmeccseket szerte a világon, hogy milyen hatalmas épületeket laknak, alkotnak a mai emberek, hogy kápolnánk hosszúságát és magasságát húszszor kitevő hatalmas, díszes templomai vannak az Egyháznak. Mi mégis úgy fogtunk hozzá már a gondolathoz, hogy a helybeli katolikusoknak, saját magunknak ezt a hajlékot a szentmisék helyéül megvegyük, úgy alakítottuk, díszítettük, mintha Zakeus lelke szólalt volna meg bennünk: „Vagyonomnak felét a szegényeknek adom!” Úgy szorgatott a lelkesedés és a munka, mintha Jézus üzenetét hallottuk volna: „Zakeus, jöjj gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.”

Évtizedeken át táplált kívánságból, kitartó kérésekből, az áldozatok sorozatából, jó emberek megértéséből az illetékes hivatalokban, s főképpen mintha a szeretet tégláiból rakták volna össze; az elődök lakóháza Isten hajléka, az itteni katolikusok és a köztük lakó Istennek találkozó- és gyülekezőhelye lett.

A II. Vatikáni Zsinat szellemében Isten népe itt üli, papjával az élen, a húsvéti misztériumot, amikor a megváltásuk záloga, az eucharisztia a szentmisében megismétlődik előttük. A mai első olvasmány, Nehemiás szavai szerint: „Az Úrnak, a mi Istenünknek van szentelve ez a nap” a hellyel együtt. Innen csap ki szívünkből az öröm, mert ugyancsak az írás szerint: „Az Úrban való örömünk ugyanis a mi erősségünk.” Ez lesz a hely, ahol Ezdrás helyett az Újszövetség papja nekünk a törvényt felolvassa.

Itt kapják a gyermekek a hitoktatást, amely megmenti őket attól, hogy olcsó hiszékenységekbe, babonákba essenek. Itt szerelik fel őket azzal a bátor tudattal, hogy tehetségük, tudományuk, mesterségük és munkájuk mellett még az Isten is az oldalukon áll. Itt szabadulnak meg bűneiktől és a kapott tanácsok mentik meg őket a törvényszéktől és ítéletet kívánó helytelenségeiktől. Megtisztultan itt veszik magukhoz évenkint többször Krisztus testét és vérét, hogy általa megérezzék azt a megbecsülést, ahogyan az Isten gondoskodik az Ő népéről, s megtanulják belőle nemcsak a hálát, nemcsak a rokonságot az Istennel, de a Zakeus-féle készséget is jóra, minden testvérrel szemben.

Szeretett Jó Hívek! Tisztábban és szebben még a Vatikáni Zsinat se fejezhette ki a viszonyt az Isten és az Ő népe között, mint a mai szentleckében, az efezusi levélben Szent Pál mondotta: „Ez a közösség egy nagy épület, amelynek alapzata az apostolok és próféták, alapköve pedig Jézus Krisztus. Rajta nyugszik az egész épület, benne egybeépülnek és belőle nő ki az Úrnak szent temploma. Ti is részei vagytok ennek az épületnek és belőletek is épül az Isten hajléka, Jézus Krisztusban a Szentlélek által” (Ef 2,20–22). Nem a díszes jeruzsálemi templomért jött Krisztus a földre, hanem a világ népeinek megváltására.

Szívünket nem a ház vonzotta, hogy ünnepetekre idejöttünk, titeket kívánt látni a szeretetünk, a ti örömötökben óhajtottunk részt venni. Nem az volt a cél, hogy a lakóházból kápolna legyen, hanem hogy ti boldogabb, biztosabb és jobb gyermekei legyetek az Istennek, fegyelmezett tagjai az Egyháznak és hasznos polgárai a társadalomnak. A kápolnaszenteléssel mi csak ajtót nyitottunk nektek, hogy merre keressétek az Istent és az Ő akaratát. Hogy melyik ösvényen találtok biztosabban a testvérre azokban, akik között eddig is laktatok.

Nem tudom feledni, hogy hatvan évvel ezelőtt, amikor falun még zöldség- és gyümölcskereskedések mély álmukat aludták, a csíki tájakon, ahol későn és ritkábban érik a gyümölcs, mennyire lestük az első édes gyümölcsöket. Ti itt a gyümölcsök világában éltek, ez az egyik fő foglalkozásotok is, s amikor fáitok kivirágoznak, vagy gyümölcseiket kínálják, megjelenik szemeitek előtt a paradicsom szép emléke. Nektek gond, fáradság és sietés, az országnak és népnek kincs, egészség és élet az asztalán. Az ezerféle jón és szépen, amit ez az új kápolna nektek sugalmaz, azt is akarja mondani, hogy Zakeus áldozatkészségével és lelkesedésével végezzétek feladataitokat, és jótetteitekben fogjátok világosan látni Krisztus kívánatos jóságát és akaratát. Íme, ez teszi szentté ezt a helyet a mai napon.

A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 333–336. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!