Jakab Antal beszéde Gyulafehérváron, 1975. december 24-én, az éjféli misén

Falusi templom. Lukácsovits Magda linómetszete (1964)

Szeretett Jó Hívek! Amint felhangzottak az éjféli pásztormise népi dallamai, megrohantak a múlt karácsony ünnepeinek friss emlékei. Akkor sem volt több vagy kevesebb okunk ünnepelni, mint most. Éppen csak a mi karácsonyainkat gyermekkorban még nem harsogták túl rádiók, mikrofonok és nem színtelenítették el televíziók.

A pásztormise megkapóan közvetlen énekeivel mégis el kell indulni, mert minden időkre így hirdették meg az angyalok, megkeresni a Megváltót, jászolba fektetve, pólyába takarva. Ez mindenki sürgető útja, mert nem halott emlék, nem szórakoztató legenda, nem népi színjáték, nem egy nemzetnek kivarrott ruhákba, csillogó gyöngyökbe öltözött, ropogós táncokba robbanó sajátos népi ünnepe. Ez a világnak legnagyobb örömüzenete, hogy: „Megváltó született Dávid városában, a Messiás, a Ti Uratok” (Lk 2,11).

Ha csak egy gyermek volna, akár szegény vagy Dárius fia, sorsa elférne a költő egyetlen versszakában: „Elindul szépen, csendesen, / majd sír, rí egy kicsit kedvesen. / Később sokat kell majd zokogjon, / hogy végül egyszer mosolyogjon” (Tompa Gábor, Igaz Szó, 1975, 6.).

Jézus sorsa is benne van ebben a versben, mint kis tükörben. Benne van Betlehem, Egyiptom, názáreti gyermekkor, a kafarnaumi beszédek, a Genezáret-tavi csodák, a jeruzsálemi éles viták, a vádak és fenyegetések, a kereszt, a feltámadás, de a mennybemenetel is.

Vannak a világ nagyjainak is múzeummá vált szülőházai, művei, írásai és büszke reájuk talán egy korszak. De ma Betlehemben, Jézus születésének helyére áramlanak egész éjszaka a népek a világ minden tájáról. Egész élete története bele van rajzolva abba a tájba, amely emiatt egyetlen szent föld a maga igazi értelmében a földön. Akik most keresik, többet tudnak róla, mint legtöbb kortársa. Mi jobban érezzük, mint akik a csodálatosan megszaporított kenyérből ettek, hogy

ez az egyszerű gyermek minden idők örömforrása, az emberiség leghivatottabb vezére, a leggazdagabb éléstára, s a születése van akkora esemény, mint maga a világnak semmiből való teremtése.

Csikorgó téli hidegben, egészen a lappok földjéig még a hitetlen ember is megremeg a gondolattól, amelyet olyan meglepő egyszerűen fejez ki az ének: „Leszállt az ég és föld királya az üdvösségnek hajnalán”, innen zúg a buzdítás: „Légy üdvözölve szent karácsony, mely földre hoztad az eget, jászolban fekszik rongyruhában, ki mennyet, s földet alkotá!” Mi, akik tudjuk, hogy húsz évszázadon át mit beszéltek, mit írtak, mit vitatkoztak Krisztusról, eléggé felfogjuk annak csodálatosságát, hogy már születése előtt ezer esztendővel miket nem írt róla Izaiás próféta és miket nem kell hallanunk az éjféli misén a most már majd’ háromezer esztendős beszédből: „A sötétségben lakó népeknek nagy fényesség ragyog fel; világosság támad azoknak, akik a lelki halál szomorú földjén élnek.” „Megszületik a gyermek, eljön közénk az Isten Fia. Kezében hatalom, csodálatosan megvalósítja Isten terveit.” „Országa egyre növekedik és állandó marad benne a béke” (Iz 9,2.5.6).

Testvéreim! A bölcsőnek, gyermeknek megvan a maga légköre, illemtana. Ott mindenkire kötelező a mosoly, mindenkinek tilos a homlok ráncolása, a fenyegető szem. A gyermeknek hinni kell, mert ő még nem rossz, félig az angyalok közé tartozik.

Jézus jászolánál a pásztorok, bölcsőjénél a napkeleti bölcsek is leborultak. Ha nem teszik, vesztesei maradnak a történelemnek.

A betlehemi bölcső előtt, ha mást nem tehet, legalább őszintén kesereg a modern, akadékos ember, mint az író mondja: „Urunk, reményről beszélünk és tele vagyunk csüggedéssel, a hitet emlegetjük és körülvesznek kételyeink, jövőről álmodunk és nem leszünk kész a múlt mérlegével se, adventről prédikálunk, mégis egy helyben topogunk.”

A pásztorlegény. Lukácsovits Magda linómetszete

Az égből az emberek felé kinyílt isteni szívet a maga gyermeki frissességében úgy kell befogadni, mint a haláltól megmentő szívátültetést. Az Isten meg nem rontható karácsonyi derűjét úgy kell átvenni, hogy tőle minden tettünkön rajta maradjon nemcsak a keresztényi, de az isteni élet jegye is. „Benne élet volt. És az élet volt a világ világossága”, így mutatta be János evangélista Jézust a világnak. S jól tesszük, ha befogadjuk Őt, mert életünk gazdagsága lesz. Carlo Caretto tollán keresztül így oktat minket Jézus: „Anyámtól megtanulhatjátok, hogy én voltam az ő élete. Testében nem eszméket hordozott, hanem engem, aki az Élet vagyok. Az élet pedig nem a problémák és bölcsességek gyümölcse, hanem a szereteté. Maga az élet, ha megfogant, erőt jelent, harc és vérbőség, s nem szó. Az élet és a szavak között akkora lehet a különbség, mint a lét és a semmi között. Mint a szeretetről szóló beszéd és a szeretet tette között. Más az imádság szövegének irodalmi kritikája, s más a forró imádság maga. Anyám imádkozott, hallgatott és szeretett. Így tudott kibontakozni benne az isteni élet. Ti gyakran megfeledkeztek arról, hogy ő nem beszélt rólam, hanem nézett engem. Figyelt az Istenre és szívébe véste igéit. Ti pedig beszéltek rólam, meg is tagadtok, anélkül, hogy ismernétek. Engem tartotok felfoghatatlannak és semmit se tudtok a saját lelketekről, még az eszetekről se. Nem tudtok velem egy pillanatot csendben tölteni, ezért érzitek, hogy mindig és mindenütt üldözöttek vagytok. Világmegmentő tervekkel foglalkoztok, dicsekedtek, de semmit se tesztek azért, hogy lelketekbe beköltözve ott létrehozzam az örömet s a békét.”

A karácsonykor kántáló kisgyermeknek ki nem nyitni az ajtót, megtagadni tőle az egy szem cukrot, nagy barbárságnak számít. A szent éjszaka Jézus az összes angyalaival és a mennyország minden ragyogásával, ígéretével énekelve jön felénk és kér. Adjátok vissza a családoknak a szentély jellegét. Legyen az fellegvár, menedék, meleg fészek. Adjátok vissza az édesapák életbiztonságát, az édesanyáknak mindkét ölelő és gondoskodó kezét, a gyermekeknek az otthon melegét. Adjatok a testvérnek testvérkezet, a szomorkodónak új, bátorító mosolyt és meleg szívet. A világ nagyjainak a gyermekek jóságából, hogy fegyver helyett tervezzenek játékokat, bomba helyett kenyeret, háború helyett békét. Adjatok a hitetekből annak, akinek nincs, vagy gyenge és esendő. Adjátok mindenkinek magatokból, ami a legnemesebb, ami leginkább hasonlít Istenre, hogy reádöbbenjen a világ, minden ember egy-egy remekmű és féltett kincse Istennek, embernek.

Az Istennek ne adjatok semmit, mert az Ő számára nektek úgysincs semmitek. Hanem fogadjátok el úgy Őt, amint tietek akar lenni, akár mosolygós gyermek varázsában, karácsonyi csoda szépségében, akár kereszten értünk kínlódó, megrendítő tanulságában, akár jön, mint a karácsonyi ének mondja: „Hópehely-ostya, csöpp búzakenyér. Benne, lásd, az Édes Úr, Téged szomjaz, rád borul. Egy világgal ér fel.”

A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 153–156. old.


Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!